Egy év Szobon

Most nézem a naptárat és azt látom, hogy éppen ma van egy éve, hogy elhagytuk Budapestet. Vannak az életben jó döntések, ez is az volt.

Bár a házzal voltak, vannak és lesznek is gondok, mindenképpen pozitív változás volt az életünkben ez a költözés és egyetlen hibát követtünk el: hogy nem léptük meg már korábban.

Mi történt az egy év alatt? Sok minden. Az első hónapban kifeküdt a kazán, így azt cseréltük. A használtan vett kazán jól teljesít és olcsón megúsztuk.

A tetőt lecseréltük, már nem ázik be és ez megnyugtató. A tetőcserével együtt a szigetelést is kicseréltük a tetőtérben, azóta nincs légmozgás, kellemes és egyenletes meleg van. Az új tető gyönyörű, bár a féltetőt még nem alakítottuk hozzá. Majd tavasszal...

A terveinket többször átírta az élet, de szerencsések vagyunk, hogy mindig sikerült korrigálni. Így hiába feküdt ki az autó, a tető mégis készen lett. És ez a lényeg. A féltető ráér. Nem ázik be és a nagy tetőről leszedett bádoggal megtuningoltam az összeeresztéseket is, így remélhetőleg a télen már kevesebb havat hord be a szél. 

Szépészeti beavatkozásokat is tettem, így például az utcai fronton lecseréltem az elő-tetőt, amelyen így már a szép új cserép van és le is lett lambériázva. Persze ez sem ment könnyen, az egész tartószerkezet el volt rohadva, így gyakorlatilag csinálhattam teljesen újat. Megérte, mert kifejezetten jól mutat.

A tetőcsere során a fa elemeket már mahagónira pácoltuk, ez lesz az új színvilág. Hamarosan nekiállok a fehérre lemázolt lécekről is levakarni a zománcfestéket, minden szép faerezetű lesz, mahagóni lazúrral lekezelve. Szépen fog mutatni.

Persze ez sok idő és ebben a párás-ködös időben nem nagyon lehet pácolni, mert sosem szárad meg. Így valószínűleg ez a munka is tavaszra halasztódik. Szerencsére sikerült kitalálnom egy jó módszert, amivel mindig csak egy léc fog hiányozni a kerítésből, így gyakorlatilag szépen lassanként megcsinálható a művelet.

Tervek vannak az ablakok cserélésére, a ház külső szigetelésére (Dryvit) és természetesen a ház átszínezésére is. De ezekhez a tervekhez egészség kell, mert ha egészség van, minden van. Dolgozgatunk, gyűjtögetünk és szépen lassan, de haladunk előre. Szerencsére évekre előre megvannak a célok, amelyekért érdemes küzdeni. Nem unatkozunk...

Hogy milyen az élet Szobon? Röviden: jó. Hosszabban: nagyon jó! Akik folyamatosan olvasgatják a bejegyzéseimet, azok tudják, hogy a terveimet megvalósítottam. Sok a bringázás, bár nem annyi, amennyit szerettem volna. Azért mégis több, mint amennyi Pesten volt. És milyen helyeken jártunk...

A bringázásnak (is) köszönhetően nagyon jól érzem magamat, fogytam is(meg remélem fogok is még), a lábaim is javulnak. Az élményeimet a Csodabringa blogban írom meg, ide kattintva olvashatod. 

A bringázás mellett az evezés volt a fő program a nyáron, pár száz kilométert lehúztunk a Dunán és az Ipolyon. Erre amúgy külön blogot is nyitottam, a Kajakozom blogom ide kattintva olvasható.

A kajak is nagy szerelem, most télen kicsit pihennek a hajók. Én tudom, hogy a víz az úr és semmiképpen nem kívánok még egyszer nulla fok körüli vízben fürödni. Egyszer elég volt, majdnem ott maradtunk Apukámmal. Úgyhogy télen nincs evezés, hacsak nem sikerül valahogy szereznem egy neoprem ruhát, amely vizesen is melegen tart. Jelenleg nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben lesz erre 25 ezresem. Így a hajók most téli álmot alszanak.

Minden idők legnagyobb árvizét megúsztuk, helyesebben bebizonyosodott, hogy jó helyen választottunk házat. A legmagasabb vízállásnál is még 4 méterrel feljebb voltunk, ez megnyugtató. Vehettünk volna lejjebb házat, közelebb a Dunához, de nem tettük. Olcsóbban lettek volna nagyobb házak, nagyobb kerttel. A döntés, hogy nem ott vettünk végül, jó döntésnek bizonyult.

Tervek? Vannak. Több kirándulás, több pecázás a Dunában és az Ipolyban. Azt tűztem ki célul, hogy kicsit nagyobb egyensúlyt találok a munka és a pihenés között, mert jelenleg a sok anyagi megterhelés miatt túl sok munkát vállaltam, ami megeszi az életemet. Persze élvezem, de kevesebb is elég lenne.

Fontos változás az életünkben, hogy letettük az autót. Vonattal járunk dolgozni és vonatozni jó. Vannak idegesítő dolgok, de közel sem annyi, mint az autózáskor. A vonaton ülve az idő a miénk, ki is használjuk. Én magam írogatok, azaz pénzt keresek ezen idő alatt is. 

A MÁV olyan, amilyen, de azt meg kell jegyezzem, hogy nem söpörték le az észrevételeimet az asztalról, hanem megfontolták. Visszaállították a bicikli kocsit a reggeli járatra, odafigyelnek, hogy az utolsó kocsi is a peronnál legyen. Nem sok reményt fűztem a betelefonálásaimhoz, de megérte jelezni az észrevételeimet. Nem a peronon utazik a bringa...

Egyébként a budapesti közlekedésemet biciklivel oldom meg. A vasútállomástól a munkahelyemig 4 perc az út, tömegközlekedéssel 30 lenne. A munkahelyem és a másodállásom között 15 perc az út, tömegközlekedéssel 1 óra lenne. A bicikli tehát szabadság, amit semmi más nem tud megadni. 

A mostani hidegekben térdvédőt húztam, mert szeretnék majd hatvanévesen és hetvenévesen is bringázni. A bicikli kormányából lefűrészeltem 6-6 centit, azóta könnyebb felcihelni a vonatra és jobban elférek az autók között is, amikor a lámpánál előre óvakodom. Nameg jobban elfér az előszobában is, ahol jelenleg tároljuk a bringáinkat.

A szobi élet fontos részét képezik a macskák is. Kettőt fogadtunk örökbe novemberben, és tavasszal egyel meg is szaporodtunk. Azt hittem, én vagyok a nagyobb macskás, de a kis Feleségem rám cáfol. Meg a rohadék dögök is, hogy őt jobban szeretik, mint engem...

Ez egyébként valószínűleg azért van, mert Ő nem húzkodja a fülüket, nem nyaggatja őket folyamatosan. Én meg nem bírom megállni a dögönyözést, amit a macskák korlátozott mértékben képesek elviselni. Azért persze engem is szeretnek, gyakran telepednek az ölembe. Többnyire akkor, amikor nagyon dolgoznom kellene. Nem tudok ellenállni nekik, mert gyönyörű és titokzatos lények.

Amikor tehát jönnek a nehézségek a házzal, vagy a bevállalt sok melóval, elég arra gondolni, miért is küzdünk. Az ember nagy levegőt vesz és csinálja, még akkor is, amikor kedve lenne úgy élni, mint a rendes emberek. Munka után elmenni a gyerek(ek)ért az óvodába-iskolába, hazamenni és élni. Ilyen is lesz majd. Talán egy év múlva már ilyesmiről is beszámolhatok...

Jelenleg a macskákra irányítjuk az összes szeretetünket és nagyon sokat vissza is kapunk tőlük. Az igazi persze egy gyerek lenne, de jelenleg annyit tehetünk, hogy megteremtjük a feltételeket a gyereknevelésre. Ha majd jön a gyerek, illetve jönnek a gyerekek, akkor legyen nekik hová. Szob ideális hely a gyereknevelésre, ezért (is) költöztünk ide.

Összegezve tehát csodás egy évünk volt Szobon, remélem, hogy ennél még szebbek következnek. Mi mindent megteszünk ezért, rajtunk nem múlik.

Kicsi a világ, de ennyire?

Vannak döbbenetes dolgok a világban. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább azt hiszi, hogy már nem érheti meglepetés.

Korábban meséltem arról, hogy egy kollégával évekig dolgoztunk együtt és csak véletlenül derült ki, hogy az anyukája nagyanyám közvetlen szomszédja volt évtizedekig. 200 kilométerre, egy 300 lelkes faluban. Ez is hihetetlen.

A tegnapi nap döbbenete a következő:

Hétfőn és szerdán tanítok, így az esti vonattal megyek csak haza, 8 körül. Vannak állandó arcok ezen a vonaton is, akikkel hazafelé együtt szoktunk utazni.

Ilyen állandó utastárs Peti is, akivel egyik este szóba elegyedtünk a bringás kocsiban. És ezután ha együtt utaztunk, gyakran beszélgettünk is. Közös érdeklődés, kölcsönös szimpátia. Ez barátsághoz szokott vezetni.

A véletlenekhez persze az is kell, hogy Peti pont hétfőn és szerdán járjon esti suliba, nekem meg most pont hétfő-szerdás csoportjaim legyenek és nem kedd-csütörtökösek. Így volt alkalmunk találkozni, sőt mostanában a reggeli vonaton is figyelek és ha ugyanazzal jön, befelé is együtt szoktunk utazni.

Most jön a csavar.

Én nagyon sok helyen laktam már életemben, az általános iskola 8 osztályát például 6 különböző iskolában jártam ki. A sok költözés közben azért volt egy városka, nevezetesen Tata, ahová nagyon kellemes élmények fűznek. Ahol szerettem lakni. Az emlékeim élénkek még mindig, pedig éppen jövőre lesz 30 éve, hogy elköltöztünk. Minden bokorra, virágra emlékszem és a mai napig is úgy megyek oda, mintha haza mennék. Tata jó hely, nagy terekkel, kis népsűrűséggel. Élhető és szerethető város. Baromság volt elköltözni Devecserbe, de apukámat oda helyezték, így nem volt sok választásunk. Szerintem a szüleim is bánják...

De nem is ez a lényeg.

Tegnap beszélgettünk Petivel és szóba került, hogy az Ő apukája is katonatiszt volt. És hogy Tatán laktak. Kérdezem tőle, mikor, erre mondja, hogy mikor. És a mi ottlakásunk és az Ő ottlakásuk időpontjában átfedés van. Kérdezem, hogy melyik lakótelepen, erre mondja, hogy ugyanazon. Csak két házzal arrébb.

Mivel a húgommal egyidős, valószínűleg egy óvodába is jártak, így ha hazamegyek a szüleimhez, kiforgatom a fényképes fiókot és a Hugi ovis fényképein ott kell legyen Peti is.

Kicsi a világ.

2013 végén, a Nyugati pályaudvar – Szob vonalon véletlenül egymás mellé ül két ember és kiderül, hogy együtt voltunk kölkök? Van ilyen? Ha van, mennyi az esélye?

Aztán jöttek elő az emlékek a hajóhintáról, a felgyulladt gumivárról, amihez nekem is volt közöm (mármint én építettem, S. Sanyi meg felgyújtotta) és aminek az eloltását Peti az ablakukból végig is nézte. Még arra is emlékezett, hogy a tűzoltók ahogy kiérkeztek, az egyiknek rácsapódott a fejére a kocsi ajtaja és vérzett.

Szóval ritkaság, de van olyan, hogy két ember külön utakon jár 30 évig, majd a sors egy vonat biciklikocsijában összehozza újra őket. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy nem valamilyen mátrixos kádban csücsülünk-e valójában és az életet szimuláló számítógépnek kezdenek elfogyni a variációi…

Akárhogy is van, az elvesztett, majd megtalált barátoknak én nagyon szoktam örülni, ilyen variációk jöhetnek nyugodtan!

Barátok jönnek, barátok mennek?

Ezekszerint tényleg nem hiányzom.

Csak kíváncsi voltam rá és már tudom.

Egy szépen bimbózó barátság nem hervad el abba, ha az egyik kritikát fogalmaz meg a másik iránt.

Sőt, a barátot onnan lehet megismerni, hogy elmondja a véleményét akkor is, ha az Neked nem fog tetszeni.

Úgyhogy ezekszerint mi nem voltunk barátok.

Ha csak így át tudsz lépni rajtam...

Nekem lenne okom megsértődni, hiszen nekem olyat még egy barátom sem mondott soha, hogy (megpróbálom idézni, de fejből kell, mert az összes leveledet letöröltem mérgemben) "Van nekem elég barátom, egyel több vagy kevesebb, nem számít..." Vagy valami ilyesmi.

Szóval akkor ezekszerint tényleg van elég barátod és tényleg nem hiányzom.

Én úgy érzem, nagyon sok energiát fektettem a barátságunkba de ezekszerint ezt Te nem értékelted, érzékelted.

Kár.

Mivel el akartam kerülni annak a lehetőségét is, hogy  - mint ezelőtt mindig - majd én enyhülök meg és felhívlak, vagy e-mailt írok, hát töröltem a telefonszámodat, töröltem az e-mail címjeidet, töröltem a Facebook és a G+ ismeretségünket is. A régi leveleidet is töröltem, nehogy azokból ki tudjam keresni a címedet.

Így aztán én tényleg nem tudlak sem felhívni, sem levelet írni neked.

Mondjuk pont ez volt a célom. Sikerült.

Kíváncsi voltam rá, hogy tényleg csak egy haver voltam-e a sok közül, akit el lehet felejteni.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy amikor azokon a helyeken jársz, ahol közösen jártunk, akkor mit érzel.

Eszedbe jutok?

Bánod, hogy így hagytuk elszaródni a dolgokat?

Fáj ez neked?

 

Mert nekem fáj.

Nekem hiányzol.

Köszönet

A köszönet szép szó. Valami olyasmit takar, amit nehéz megfogalmazni. Talán az egyik legmélyebb értelmű magyar szó és pont ezért nehéz pontosan meghatározni, mit is jelent valójában.

És amikor elhangzik egy "köszönöm" és a másik ember válaszol rá, hogy "nincs mit", ebben a rövid párbeszédben galaxisok omlanak össze és születnek újjá.

És én tényleg azt gondolom, hogy nincs mit! Sőt: ÉN köszönöm!

Csinálhatnék bármit az életben, mert szabad vagyok. De én úgy döntöttem, hogy tanítok (is). És emögött a döntés mögött nagyjából 15, azaz tizenöt évnyi vívódás van. A munkavédelem ugyanis egy szép szakma, de nagyon hamar össze tudnám számolni azokat, aki jól csinálják. Tipikusan olyan terület ez, amihez mindenki ért. Helyesebben azt gondolja mindenki, hogy ért. Kevesen tudják azt, hogy mit NEM tudnak. Hogy mennyit nem tudnak. Hogy mennyit kell még tanulni...

És tipikusan olyan szakma ez, ami - ha jól csináljuk - nem látványos.

Mégis megéri jól csinálni, mert nem a látvány a lényeg. Persze nem baj ám, ha néha van részünk felemelő dolgokban. Íme egy:

Szóval, amikor úgy döntöttem, hogy tanítok, elsősorban nagyképű voltam. Nagyképűség ugyanis, amikor az ember azt hiszi, hogy PONT ő az, akitől tanulni kellene. Örökös vívódás követi a döntést, amelyet csak néha csillapít egy-egy pozitív megerősítés. Szükség van ezekre a pozitív megerősítésekre, mert különben az embert szétmarcangolja a kétely. Jó-e amit csinálok? Jól csinálom-e? Hasznos-e? Használható-e?

Nagyképűség azt is gondolni, hogy a világ jobb lesz attól, amit csinálunk. Mégis ezt kell gondolnunk, mert másképp nem megy. Ha nincs hitünk, akkor elbukunk. Ha nincs hitünk, nincs ami felemelje a fejünket és rajta tartsa a tekintetünket a célon. Azon a célon, ami néha nem látszik. Mi a sok buktató között elvész. A hit segít abban, hogy amikor arccal a sárban fekszünk, legyen erőnk kinyomni magunkat, felállni és menni tovább. A hit abban, hogy amit teszünk, az jó.

Szerencsés az, akinek van hite. Hite önmagában.

Az én köszönetem erről szól.

Én azt köszönöm Nektek, kedves tanítványaim, hogy hitet adtok. Hitet abban, hogy nem csak én akarom jobbá tenni a világot. Hogy nem vagyok egyedül.

Fegyvert adtunk a kezetekbe, bánjatok vele felelősséggel! Életlen, úgyhogy csiszoljatok rajta! Ne hagyjátok, hogy kitompuljon! Őrizzétek, védjétek, tisztítsátok!

És ha ott a sárkány előttetek, ne habozzatok! Csapjátok le a fejét! Ha csak egyet is, de csapjátok le! Előbb-utóbb csak elfogynak azok a fejek és a világ biztonságos(abb) lesz.

És ezért érdemes küzdeni!

Az Ipolyon Letkésig, oda-vissza

Először egyszerűnek hangzott: csak kétszer annyit kell evezni, mint amennyit eddig eveztem. Csak kétszer olyan messze kell felmenni és megvan.

Szóban és fejben összerakja az ember. Amit kihagytunk a számításból, hogy az Ipoly feljebb már sodrós ám. Az elején még mosolyogtunk.

Aztán amikor elhagytuk Ipolydamásdot, kezdett a mosoly lehervadni az arcunkról. Amellett, hogy a sodrás fokozódott, egyre többször kellett felhúzni a kormánylapátot, mert súrolta a meder fenekét. Néha pihenésképpen kikötöttünk.

Most találkoztunk kajakosokkal, de puhák voltak és lefelé jöttek. Kenusokkal is, de ők is puhák voltak. Mi meg kemények. Egymást biztattuk, hogy már csak 2 kilométer és ott is vagyunk. Itt már kiálltak a kövek a vízből és nemegyszer csak teljes erőbedobással sikerült egy zúgón felevezni. De meglett.

A letkési hídnál a horgászok röhögtek, de amikor megmondtuk, hogy Szobról jöttünk fel, akkor abbahagyták. 14 kilométer ugyanis, folyással szemben. Nem kevés. Aztán még haza is kell evezni. Az még 14...

De nagyon élveztük. Külön érdekes, hogy Csabi aznap ült először kajakban életében. Nyomta. Igaz, másnap voltak bajok, de mindenképpen keménység az, hogy nem adta fel. Pedig széjjel is égett, mert nem volt éppen hideg idő.

Lefelé már könnyebb volt és az Ipolyon levő kis szigeteket kerülgetve igazi vadregényes tájon eveztünk. Nagyon nagy élmény volt.

Legközelebb a Dunán evezünk fel Esztergomig. Az sem lesz piskóta, mert a Duna ugyebár folyam és nevéhez híven folyik is rendesen. Úgyhogy kegyelemért folyamodunk majd hozzá és sok megállással leküzdjük ezt a 12 kilométert is. Majd mesélek.

Ha kedvet kaptál, gyere!

Lehet kajakot bérelni a szobi révnél, vízbiztos, felboríthatatlan. Mentőmellényt is adnak és nem mellesleg én is ott leszek.

Ha leszoksz, leszokom én is...

Üldögélve és olvasgatva a cigaretta árak 1000 forint fölé emelkedéséről szóló híreket, támadt egy ötletem. Helyesebben beugrott, hogy Kryx barátom úgy szokott le a dohányzásról, hogy cserébe én meg leszoktam a kólázásról. Nem volt egyszerű se neki, se nekem. A kóla is narkó, csak társadalmilag elfogadott. De ettől még ugyanúgy függőséget alakít ki és szánalmas, hogy mennyien dőlnek be neki. És szánalmas, ahogyan felnőtt emberek - velem együtt - havonta húszezreket költenek arra, hogy mérgezzék magukat. Cigivel, kólával, cukros üdítőkkel, ésatöbbi.

Azzal hitegetjük magunkat, hogy bármikor le tudjuk tenni, de amikor megpróbáljuk, jönnek az elvonási tünetek. 

Nekem például hetekig fájt a fejem, ment a hasam és még most, így fél év után is vannak napok, amikor megdöglenék egy pohár kóláért. De nem iszom, csakazértsem!

Alkalmazott pszichológia ez kérem.

A versenyszellem működik.

És ha már működik, miért ne lehetne megpróbálnia másoknak is?

Az ajánlatom tehát a következő:

Ha vállalod, hogy leszoksz a dohányzásról, vagy bármilyen káros szenvedélyedről, én vállalom, hogy cserébe leszokom valami hasonlóan káros szenvedélyemről. Vagy rászokom valami egészséges dologra. Rajtad áll csak, mi legyen az.

A dolog "becsületkasszás" és csak akkor működik, ha mindketten betartjuk a megállapodást.

Azaz nem kell nekem bizonyítanod, hogy Te aztán tényleg nem szívsz. Elhiszem Neked.

A lényeg az a szándék.

És a verseny.

Versenyezzünk, ki bírja tovább!

Amit magamtól be tudok ajánlani áldozatnak:

Nem iszom több cukros üdítőt. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám is elkelt, mégpedig egy olyan barátom szokik le cserébe a dohányzásról, akiről a szülei nem is tudták, hogy dohányzott...)

Nem eszem csipszet. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, ameddig +Gábor Vásárhelyi nem dohányzik, én nem eszem semmilyen csipszet.) 

Nem eszem nassolnivalókat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, mostantól +Zoltán Rittinger cigarettáról történő leszokása érdekében a nasi hanyagolva)

Sőt, 18.00 után nem eszem semmit, maximum gyümölcsöt. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, +Attila Orbán kihívása szerint akkor mostantól sem ő, sem én nem eszünk este 6 után semmit, csak gyümölcsöt.)

Nem iszom többé energiaitalokat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt. +Náhóczki Náhó Gábor nem iszik addig cukros üdítőt, amíg én nem iszom energiaitalt.)

Hetente egyszer futok, legalább fél órát. Nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer legalább kerékpározom, legalább egy órát. (Télen is, ha nincs jég vagy hó az utakon). Nehéz lesz, de megteszem.
Nem rágom többet a körmömet. Mission impossible, de megteszem. ;)
Soha többet nem eszem gyorsétteremben szemétkaját. Nagyon nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer kipróbálok valami olyan kaját, ami egészséges, csak utálom. Ez lesz a legnehezebb, de megteszem.

 A listát folyamatosan bővíteni fogom és oda fogom írni, hogy miről kinek a kedvéért szoktam le (Ha megengedi az illető). Ha tehát ki tudsz találni még valamit, amiről le, vagy amire rá kell szokjak, nyomjad! Megteszem.

A lényeg, hogy cserébe Te meg tedd le a cigit, vagy szokj le valami egészségtelen dologról, vagy szokj rá valami egészséges dologra. Csak megegyezés kérdése, én szinte bármiben benne vagyok...

Tőlem lehet úgy is, hogy nem azonnal, hanem szépen csökkentve szoksz le, vagy szoksz rá. Mondjuk egy hónap alatt.

Lássuk, ki a keményebb!

Természetesen egy dologról illetve dologra egy valaki kedvéért szokom le, vagy szokom rá, így olyan nem lesz, hogy öten leszoktok a cigiről én meg cserébe csak egy rossz szokásomtól válok meg.

Csak becsületesen, korrekten!

A versenyünk állásáról a közösségi oldalakon számolunk be és a közös barátaink is tudják majd követni, hogy állunk éppen.

Na, mit szólsz?
Majdnem elfelejtettem a lényeget, így utólag egészítem ki a blogot:
Ha a kedvemért nem szoksz le, de van olyan ismerősöd, akinek a kedvéért meg igen, illetve van olyan, akit nagyobb ellenfélnek tartasz (vagy kisebbnek, mert tőlem rettegsz :) ), akkor versenyezz vele! (Persze tök jó lenne, ha elmesélnéd nekem és így erőt adnál ezzel is...)


Kezd felpörögni a dolog, úgyhogy mostantól +Péter Tóth-Czere is kihívható, mint amolyan szárnysegédem. A részleteket vele tessék egyeztetni!

(Nem tudom, hogy minden barátom fel van-e iratkozva a blogomra, úgyhogy osszad tovább. Szúrj ki velem!)

A Duna is az enyém!

Nem tudom, hogy az árvíz miatt, vagy mert hétköznap volt, de tegnap délután 6 és 8 óra között azzal szembesültem, hogy a Dunán sincs senki az Ipoly torkolat felett.

Úgy eveztem egy órát felfelé, hogy közben egy utasszállító és egy uszály úszott el mellettem.

Rajtuk kívül senki.

Teljes magány, teljes csend és a fenséges folyam.

És nekem most pont ez kellett.

A Dunával meg kellett küzdeni, hiszen van sodrása. Felfelé alig haladtam 4 kilométert és ehhez is kellett másfél óra. Megállni és bámészkodni nem lehet, mert egy perc bámészkodást 3 perc lapátolással jutalmaz a folyam.

De ezzel együtt is egy nagyon kényelmes evezéssel, senkitől nem zavartatva sikerült felmennem Helemba fölé, ahol találtam egy nagyon kellemes, kavicsos partszakaszt a szlovák oldalon. Itt kötöttem ki és bámészkodtam vagy egy fél órát.

 

A szúnyogok megkíméltek, tegnapról tehát nincs egy új dudorom sem (az Ipolyon szerzett 200 mellé). Az Ipolynál sem a vízen értek a támadások, hanem a susnyásban, ahol vízre kellett tenni a hajót. Azalatt csíptek dudorosra. A Dunán ilyen nem történt, kényelmesen vízre tettem a hajót, az evezés alatt csak madarakkal és halakkal találkoztam.

Néha megkapaszkodtam a fák ágaiban. Még mindig nagyon fenn van a víz, így olyan helyeken is elhaladtam, ahol máskor gyalogol az ember. Az evezésről készült tracklog (GPS-es útvonal rögzítés) is, íme:

 

Egy kicsit féltem attól, hogy a kajak miként fog reagálni majd a nagy hajók által keltett hullámokra, de örömmel jelentem, hogy nem hiába tengeri kajak: meg sem kottyantak neki. Egy pillanatra sem volt bizonytalan érzésem, stabilan szelte a nem kis hullámokat is.

 

Legközelebb célom a Garam folyó torkolata, amely nagyjából kétszer ilyen messze van. Ha azt elérem, utána Esztergomot akarom elérni, amely már egy 15 kilométeres túra felfelé, folyással szemben.

Ha van kedved, csatlakozhatsz hozzám. Megbeszéljük, megyünk. Ennyi. Ha nincs hajód, a szobi révnél kölcsönözhető is.

Azaz, nincs kifogás...

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."

És nagyon igaza van.

Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 

Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.

És ezt ma kifejezetten díjaztam...

Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.

A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.

A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.

Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.

Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...

Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:

Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.

Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.

Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.

Majd mesélek...

Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.

 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

Szob, árvíz, 2013. Jól vagyunk!

Sokan kérdezitek, hogy mi van velünk Szobon? Mi a helyzet az árvízzel. A megnyugtatásotokra közlöm, hogy velünk minden rendben. Amikor a házat vettük, meggyőződtünk róla, hogy az eddig mért legmagasabb árvíz-szint felett van úgy jó 5 méterrel. Így minket ez az árvíz nem fenyeget.

Vannak persze dolgok, de ezek inkább kellemetlenek. Ilyen például, hogy kerülővel lehet csak hazamenni, de ez csak az autózásra vonatkozik. A vonat jár rendesen, így ma vonattal megyünk dolgozni.

Úgyhogy mi jól vagyunk, nyugi!
(Fényképek nem lesznek ebben a bejegyzésben, mert a katasztrófaturizmust gyűlölöm...)

 

Egyetlen dolgot szeretnék még megjegyezni, mert látom, hogy a fejekben kicsit zavar van.

Ez pedig az, hogy miért építkeznek egyesek árvíztől veszélyeztetett területre.

Meghogy "Úgy kell nekik!".

 

Mielőtt pálcát törnél ezek felett az emberek felett, pár dolog.

Elsőként, hogy a ma árvíz által veszélyeztetett területek jó nagy része nem volt veszélyeztetett akkor, amikor az építkezés mellett döntöttek. Azóta lett az, mégpedig azért, mert a vízszintek magasabbak. Idén - becslések szerint - nagyjából fél méterrel.

Ez pedig azt jelenti, hogy olyan utca is víz alá kerülhet, ami eddig nem. Olyan házakat is elönthet a víz, amelyeket eddig nem.

És ez sajnos tendencia, azaz várható, hogy az évek előrehaladtával egyre nagyobb árvizek lesznek.

 

A másik, hogy akik árvíz által veszélyezetetett területre építkeznek - vagy ott házat vesznek -, azok többnyire nem jókedvükből teszik. Azért teszik, mert nincs más lehetőségük anyagilag.

Nem a luxusvityillókról beszélek, nem a nyaralókról beszélek. Azokkal nincs semmi baj. A gazdagok meg tudják magukat védeni, nem kell őket sajnálni! Általában meg is teszik, sőt a ház eleve úgy van építve, hogy simán átvészel a maximális szintek feletti árvizeket is.

Ne ők jöjjenek fel a gondolatodban, amikor az árvíz szót hallod! Ők vannak kevesebben.

 

Azokról beszélek, akik azért vettek kis házat árvizes utcában, mert másra nem futotta. Azokról, akik a házat örökölték az ősöktől és nem tudnak máshová menni. Azokról, akiknek nem volt választása. Akiknek nincs más választása.

 

Én szerencsés vagyok, mert megengedhettem magamnak, hogy feljebb vegyek házat. Drágább volt. A jelenleg elöntött szobi utcákban például 75%-ért lett volna nagyobb, szebb ház. Én dönthettem úgy, hogy inkább a drágább, de biztos helyen lévőt vegyük.

De vannak, akiknek nincs döntésük.

Ők érdekelnek engem. Velük mi lesz?

 

Szóval amikor elgondolkodsz ezeken a dolgokon, vedd ezt is figyelembe, légy kedves!

És ha tudsz segíteni, segíts!

Mindig van hol, mindig van kinek.
(Ja! Ha valamit, ezt a bejegyzést megéri továbbosztani!)