2015: gyere, gyere, gyere!

Immár hagyomány nálam, hogy így év végén visszanézek és persze előre is nézek kicsit. Mi a célom ezekkel az "évértékelő beszédekkel"? Általában annyi, amennyi a bloggolásommal is: magamnak összefoglalni a fejemben kavargó gondolatokat. Mert az ugye világos, hogy a blogjaimat magamnak írom. Persze, ha olvasva Neked is tetszik, esetleg benned is megmozgat valamit egy-egy írásom, azzal nincs semmi baj.

Namegperszenyílván, ha valami hülyeséget le találnék írni és szólsz, hogy az nem egészen úgy van, attól pedig okosabb is leszek.

Jöjjenek most a 2014-2015-ös hülyeségeim.

Az évem jól kezdődött, mert hosszú vágyakozás után enyém lett egy viszikli. Határozott terveim voltak és vannak vele, ezek egy része meg is valósult. Az életem átalakítását vártam és várom ettől a dobozos bringától, amely részben meg is történt. Az autót helyi viszonylatban már nem használom és remélem, hogy ez a változás csak fokozódni fog 2015-ben.

Március óta MÁV Startklub tag vagyok és bár ez a MÁV még mindig nem az a MÁV, amire vágynánk, nekünk bejött a vonatozás. Így, hogy végigcsináltunk minden évszakot már látom, hogy a vonattal való közlekedés egy nagyon jól tartható életforma. Imádom azt az időt, amit a vonaton ülve magamra fordíthatok. Imádok kibámulni az ablakon és a "randa" tájban gyönyörködni, ami itt a Dunakanyarban körbevesz minket. És imádom, hogy bárhová elutazhatok ingyen, mert a Start Klub Kártyámmal az ország teljes területére ingyenes az utazás. Az a baj, hogy nem használom ki eléggé, de ez 2015-ben másképp lesz.

És még mindig bicikli: imádom az összecsukhatós bringámat. Imádom, hogy bár Budapesten dolgozom, 2014-ben kétszer ültem tömegközlekedésen. Imádom, hogy ki tudom kerülni az összes szívást, ami a budapesti közlekedésben van és nekem a fővárosból csak a szép oldala jut. A bringán kellett már javítgatni ezt-azt, de teszi a dolgát és eddig kétszeresen hozta be az árát. 

Azaz úgy spórolt nekem, hogy soha nem késtem el sehonnan. Ingyen szállítom a vonaton és 2014-ben nagyjából 50-szer vettem hasznát annak, hogy össze lehet csukni. Úgyhogy továbbra is vele fogok járni dolgozni, még télen is, amikor a hobbibringások szépen eltűnnek az utakról.

És az utolsó bringás változás: nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a fekvőbringára, amely semmihez nem hasonlítható élményt nyújt. A hosszú túrákon sincs fenék-derék-csukló-vállprobléma, a bringázásból csak a pozitív dolgok, köztük leginkább a suhanás marad. 2015-ben még több rekuzás lesz és egy kicsit feljavítgatom a bringát, mert a váltója nem az igazi. Akik olvassák a csodabringás blogomat (ide kattintva érhető el), majd látják a fejleményeket.

2014-ben kicsit kevesebb evezés volt. Főként azért, mert a nyáron nagy munkában voltunk és így alig jutott idő és főleg energia az evezésre. 2015-ben ez másképp lesz. Két nagy tervem van. Az egyik egy Győr-Szob dunai túra, mert a szigetköz nagyon érdekel. A másik egy Szob-Budapest túra, esetleg a Csepel-sziget megkerülésével egybekötve. És e mellet természetesen számos rövidebb túrácska a környéken. A Dunát és az Ipolyt továbbra is imádom és a sportos életmódváltásomhoz - később írok róla - hozzátartozik az evezés is. Úgyhogy 2012-ben a kajakozós blogomban is érdemes lesz olvasgatni (ide kattintva érhető el).

Ha már ígértem: sport. 2014 legnagyobb eredménye számomra, hogy sikerült elkezdenem futni. A siker az, hogy a 42 éves testem bírja. Főként a lábam volt kérdéses, hiszen a jobb lábamban nagyon nagy törésem (négyszeres) volt 10 éve és emiatt a bal lábam is kikészült kicsit. De szerencsém volt az orvosommal, hiszen jól megcsavarozott és szerencsém volt a futással, mert sikerült egy olyan ritmust elkapnom, amivel fejlődök is, de nem tesz tönkre.

2014-ben eljutottam odáig, hogy 14 kilométert is le tudok már futni, ráadásul hegymenet is lehet benne. A tempóm még nem az igazi, de szépen lassan elkezdek majd gyorsítani. 2015-ben egy félmaraton a cél, de ha megy az első, akkor azért negyedévente kellene futni egyet-egyet. Az első nagy eredményem a NATO futás volt, ahol 10 kilométeren indultam és nem kellett feladjam. Nem vett fel a záróbusz és voltak, akik mögöttem futottak be, így utolsó sem lettem. Az időm azóta 10 percet javult 10 kilométeren, ami szép eredmény.

Nagy célom volt elfutni Márianosztrára (és persze haza is), ez is megvolt. Ez már 14 kilométer. És fő célom, hogy a télen se hagyjam abba a futást és ha nem is az őszi intenzitással (heti 5 futással), de egy szinten tartó edzéstervvel elérni azt, hogy tavasszal ne kelljen újrakezdenem mindent. És persze az is a célom, hogy a nagy nehezen leadott kilók ne jöjjenek vissza. Ha nem írtam volna még, már stabilan tartom a 90 kiló körüli testtömegemet.

Persze 2015-ben mindenképpen a cél a 84 kiló. Ha ez sikerül tavaszra, vagy a nyár elejére, akkor az időeredményeim is javulni fognak, így a félmaraton lefutása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az étkezési szokásaimon fogok még változtatni, mert csak ezzel lehetne fogynom vagy 5 kilót. Persze a kilók nem nagyon érdekelnek, sokkal inkább fontos a testtömegem átrendezése, azaz a több izom, kevesebb zsír. Valami már történik, mert eddig 4 lyukat kellett fúrjak a derékszíjamra, annyira össze kell húzni mostanság. Még vagy 4 lyuk és készen is vagyunk. Annak nagyon örülök, hogy a ruhák lötyögnek rajtam.

A sport mellett egyéb életviteli változások is történtek és történnek is majd. Hála istennek, kevesebbet kell tanítsak mostanság, így több időm jut az életre. Amúgy is terveztem, hogy kicsit visszaveszek a tempóból, de az élet nagyon kegyes hozzám, mert megoldotta helyettem a kérdést. Így az egyik iskolában már csak a jelenleg futó tanfolyamokat viszem végig, aztán viszontnemlátásra! A felszabaduló időmben tanulni fogok. De ami a lényeg: nem lesznek foglaltak a szombatjaim, így tényleg lesz időm élni is kicsit.

A legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy a munkámat imádom és meg is tudok belőle élni. Imádom a főnökeimet, imádom a kollégáimat és imádom, hogy hasznos dolgot csinálok, amitől az embereknek jobb (biztonságosabb) lesz az élete. Szerencsés vagyok, hogy az országban zajló változások egyenlőre nem érintették negatívan az életemet és remélem ez azért van, mert mindent megtettem, hogy így legyen. Imádom, hogy a munkám mellett jut energiám a tanításra is és hogy hívnak is tanítani. És imádom, hogy még a másodállásaim mellett is jut időm sok mindenre.

A 2014-es év legjobb döntése az volt, hogy beiratkoztam a jelnyelvi tanfolyamra. Nagyon szeretem még akkor is, ha hétfőnként éjfélre érek haza. 2015-ben már január 5-én folytatom is a következő szinttel és ha tőlem függ, nem is állok meg a legfelsőbb szintekig. Remélem, hogy lesz elég tehetségem és szorgalmam hozzá. A jelnyelvvel határozott céljaim vannak, amelyekről majd írok még. Jelenleg annyi a lényeg, hogy élvezem és rádöbbentem, hogy imádok tanulni. Főleg olyasmit, ami megy is. (Még ha bénácska vagyok is, egyelőre...)

2014-ben nagyon sok inspiráló emberrel találkoztam, akiktől nagy lökést kaptam a céljaim eléréséhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig hoz a közelembe olyan embereket, akiktől tanulhatok. Akikből összerakhatom magamat. Hálás vagyok a barátaimért, akikre 2014-ben nem volt sok időm. 2015-ben több időt fogok rátok fordítani, ez az egyik legfőbb célom jövőre.

És végül a mocskos anyagiak. Nem gondolom, hogy az életben a legfontosabbak lennének a tárgyak, amik körülvesznek minket. Inkább azt gondolom, hogy az a fontos, amit ezek a tárgyak hozzátesznek - vagy éppen elvesznek - az életünkből. Az egyik ilyen tárgy az autónk, amely az elszállt svájci frank miatt 3 éve teljesen megnyomorít minket. Egy ideig úgy tűnt, hogy sosem jön el 2015, de a dolgok jelen állása szerint nemsokára befizetem az utolsó részletet az autóból. Ha ez megtörténik, az életünk kicsit könnyebb lesz.

Nem tudom, hogyan lehetne leírni azt, amit a bank velünk tett? Persze lehetne ragozni, lehetne mesélgetni, de azt hiszem nagyon röviden meg tudom fogalmazni a lényeget: "Rohadjon meg!". Ha 2015. elején letudjuk az autó kölcsönét, soha többet engem nem fog senki rávenni semmi ilyesmire. Csak olyan autóm lesz mostantól, amit tényleg megengedhetek magamnak. Az a szerencsém, hogy a kocsink viszonylag jó állapotban van és arra, amire mi használni akarjuk, tökéletesen meg fog felelni. Úgyhogy nekünk ez a kocsink lesz egészen addig, amíg szét nem esik...

A piszkos anyagiakhoz tartozik a ház is. 2014-ben nyáron sikerült levakarnom a fehér festéket a kapuról, a kerítésről és az oszlopokról, emellett sikerült a féltetőbe egy átvilágító ablakot tennem és le is lambériáztuk alulról. Így ami nagyon zavart, az már kész van. Mostantól azt az alapelvet követjük, hogy ami működik, az úgy is marad. 2015-ben ablakokat cserélünk és még a pár fehér elemet lecsiszolom és lefestem. Ennyi elég is lesz.

2015-re sem kívánok többet magunknak, minthogy ne legyen rosszabb, mint 2014. volt. Maradjon meg a szeretet, ami a szűkebb és tágabb családunkban körülvesz minket! Maradjanak meg a barátok, akikre legyen kicsit több időnk! Maradjanak meg a macskáink, akiket egyre jobban imádunk!

Azt kívánom, hogy amikor majd 2015. szilvesztere előtt visszanézek a 2015-ös évre, legyek legalább ennyire elégedett vele!

És ezt kívánom Nektek is!

Úgyhogy 2015: gyere, gyere, gyere!!!!

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.

Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):

Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.

Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.

Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.

Én egyébként el sem várom tőle.

Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.

Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:

1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?

2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...

3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?

Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.

Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!

Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...

A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.

Tudsz még követni?

Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 

A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 

Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.

Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...

Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.

Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.

Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.

Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 

Sokszor veszteség az sok veszteség.

Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.

Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.

Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.

Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...

Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?

A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.

Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.

Ezt ki fogja kifizetni nekem?

Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.

Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!

(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!

A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.

Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.

Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.

Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.

Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.

De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.

Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...

Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.

És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.

És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.

Illetve lehet, hogy mégsem!

Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

Az önzőség korszakának vége

Mindenkinek vannak az életében korszakok, amelyek arra és csak arra az életkorára jellemzőek. Az én életemben is megvoltak és megvannak ezek és sokszor nagyon nehéz döntéseket kell meghozni ahhoz, hogy egy számunkra nem kívánatos korszakot lezárjunk. A mai napon meghoztam egy ilyen döntést.

Az önzőség korszaka nálam abban nyilvánult meg, hogy sokszor nem foglalkozva senkivel csak magamra gondoltam. Bizonyára most azt gondoljátok magatokban, hogy ilyen dolgai mindenkinek vannak és ez igaz is, de nem mindegy, hogy miben nyilvánulnak ezek meg. Az én önzésem egyik legjobb példája az volt, amikor motoroztam. Na, ezt fejeztem most be. Örökre.

Volt nekem anno egy ideig még enduróm is, na annál nagyobb baromságot el sem tudok képzelni, mint amikor valaki az erdőben motorozik, szétrúgatva a talajt és beszennyezve a levegőt, zavarva az állatokat. Persze sokan mondják, hogy ők csak engedélyezett utakon motoroznak és nem okoznak kárt, de ez önámítás. Csak azért motorozni, minden cél nélkül, hogy motorozzál, a legönzőbb dolog a világon. Ehhez az önzéshez hozzájön még az is, amikor egyesek mindezt kiherélt kipufogóval teszik és azt élvezik, hogy rezeg az ablak és beindulnak az autóriasztók... Csinálják sokan, de mentségemre mégsem ez szolgál, hanem hogy viszonylag hamar felismertem, hogy ez nem szép dolog és eladtam a Yamahát. Ne érts félre, ha Te csinálod, csináld csak! Én fejeztem be.

Persze sokkal korábbról származik a motorozás iránti mániám. Még gimnazista koromban vettek nekem a szüleim egy Romet Kadett típusú csodát, azzal zúztunk a haverokkal nyaranta. Jó szutyok egy gép volt és minden óra motorozásra két órányi szerelgetés jutott. Mégis szerettem.

Aztán valamikor a kilencvenes években tettem szert a Ponnyra, egy KTM Ponny IV-es robogóra. 1977-es gyártmány volt a szentem, de ennek ellenére soha semmi bajom nem volt vele. Csak tankolni kellett belé és néha felfújni a kerekeket és ez alatt a majdnem 20 év alatt, amíg nálam volt, csak izzót cseréltem a lámpában. Ezen felül csak szépészeti beavatkozásokat igényelt, lefestettem és megbőröztettem az ülést. Nagyon sok szép órát töltöttem el a nyergében, mert akkoriban még nem zavart, hogy ez a tevékenység a legönzőbb dolog a világon. Most viszont már zavar.

A robogó nem csak hangos, de büdös is. Amikor egy ilyen kétütemű gép mögött mész, magad is érezheted azt az ótvaros büdös kipufogószagot, amit hagy maga után. Ha elmegy egy ilyen robogó, még percekig büdös van és érdekes módon, ezeket a szarokat senki nem kötelezi semmilyen műszaki vizsgára, így gyakorlatilag addig közlekedhetsz velük, ameddig szét nem esnek. Ráadásul ezeken még rendszám sincs, így a robogóval közlekedők között (ahogyan a bringával közlekedők között is) van jó néhány faszfej, aki semmilyen KRESZ előírást nem tart be. Átmennek a piroson, mutogatnak, rugdalják az autód oldalát, leüvöltik a fejedet a lámpánál, majd odébbállnak. Megtehetik, mert egyrészt nincs azonosítójuk, ami alapján feljelenthetnéd őket, másrészt csak egy másik motorosnak lenne esélye utolérni és felelősségre vonni őket.

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem minden motoros ilyen, sőt nincs is olyan, hogy "a motoros", hiszen valójában csak emberek vannak, akik motorral közlekednek éppen. Csak hát aki seggfej, az motoron (biciklin, gyalog és autóban) is seggfej. Csak motoron sokkal bűntethetetlenebbül seggfejeskedhet. Azt azért remélem, hogy a normális motorosok (belőlük van a több) kivetik magukból ezeket a seggeket és megnevelik őket. Például a kereszteződésnél utolérve ráb..nak nekik egyet a bukósisakra. Akárhogy is, az szinte törvényszerű, hogy minden ilyen seggfej megtalálja a maga csúcsragadozóját és megkapja előbb-utóbb, amit a viselkedésével kiérdemel.

Velem annyi a helyzet, hogy egyszerűen nem akarok ehhez a jól beazonosítható csoporthoz tartozni és semmilyen közösséget nem vállalok velük. Úgy is mondhatnám, hogy elhatárolódok. Ismétlem, a seggfejektől. Azért, mert ahogy így megöregedtem, már zavar a dolog.

Aztán a minap, amikor bringával suhantam éppen a Duna-parti bringaúton, rádöbbentem arra is, hogy amit én a motorozásból szerettem, az MIND megvan a bringázásban is. Mégpedig úgy, hogy a negatív oldalai nincsenek meg. Ugyanúgy szabad vagy, ugyanúgy tudsz haladni, csak közben nem eregetsz bűzfelhőket és még sportolsz is, ha akarsz. Így aztán valójában nekem a bicikli kell és nem a motor.

Talán ezért volt az, hogy a KTM Ponny egy jó ideje már csak állt a féltető alatt és csak a helyet foglalta. Utoljára több mint egy éve mentem vele, ha leszámítom azokat az alkalmakat, amikor valamiért ki kellett vigyem a féltető alól és ha már kivittem, akkor elindítottam és mentem vele egy kört az utcában. Na, erre fenntartani egy motort felesleges.

Ezért határoztam el azt, hogy eladom. Az elhatározást tett követte és nem is kellett túl sokáig hirdetnem. Ma el is vitték. Nem mondom, hogy túl jó áron, de bukni nem buktam rajta, mert az összes befektetésemet összeszámolva még így is kétszer annyit vettem ki belőle, mint amennyit beletettem.

Így aztán nagy levegőt vettem és odaadtam. Remélem, hogy akié lesz, az jobban bánik majd vele és szeretni fogja. Az érte kapott pénzt pedig a biciklijeimre fogom költeni, mert a bringázás legalább nem önző, hanem egy igazán önzetlen hobbi. És nem a robogót sajnálom, hanem azokat az időket, amiket együtt töltöttünk el. Azok meg úgysem jönnek vissza és saját magamat csapom be, ha egy tárgyhoz, némi vashoz, gumihoz és műanyaghoz kötöm őket. Ehelyett lezárom fejben ezt a korszakot és mostantól úgy viselkedem, ahogy egy magamfajta 42 éves felnőttnek viselkednie kell. Persze nem mondom azt, hogy ezentúl nem lesznek önző dolgaim, de megpróbálom olyan dolgokban kiélni az önzésre való hajlamomat, amelyek nem ártanak másoknak.

Na, így ért véget az én önző korszakom. Ma, 2014. október 12-én 08.43 perckor.

Egy év Szobon

Most nézem a naptárat és azt látom, hogy éppen ma van egy éve, hogy elhagytuk Budapestet. Vannak az életben jó döntések, ez is az volt.

Bár a házzal voltak, vannak és lesznek is gondok, mindenképpen pozitív változás volt az életünkben ez a költözés és egyetlen hibát követtünk el: hogy nem léptük meg már korábban.

Mi történt az egy év alatt? Sok minden. Az első hónapban kifeküdt a kazán, így azt cseréltük. A használtan vett kazán jól teljesít és olcsón megúsztuk.

A tetőt lecseréltük, már nem ázik be és ez megnyugtató. A tetőcserével együtt a szigetelést is kicseréltük a tetőtérben, azóta nincs légmozgás, kellemes és egyenletes meleg van. Az új tető gyönyörű, bár a féltetőt még nem alakítottuk hozzá. Majd tavasszal...

A terveinket többször átírta az élet, de szerencsések vagyunk, hogy mindig sikerült korrigálni. Így hiába feküdt ki az autó, a tető mégis készen lett. És ez a lényeg. A féltető ráér. Nem ázik be és a nagy tetőről leszedett bádoggal megtuningoltam az összeeresztéseket is, így remélhetőleg a télen már kevesebb havat hord be a szél. 

Szépészeti beavatkozásokat is tettem, így például az utcai fronton lecseréltem az elő-tetőt, amelyen így már a szép új cserép van és le is lett lambériázva. Persze ez sem ment könnyen, az egész tartószerkezet el volt rohadva, így gyakorlatilag csinálhattam teljesen újat. Megérte, mert kifejezetten jól mutat.

A tetőcsere során a fa elemeket már mahagónira pácoltuk, ez lesz az új színvilág. Hamarosan nekiállok a fehérre lemázolt lécekről is levakarni a zománcfestéket, minden szép faerezetű lesz, mahagóni lazúrral lekezelve. Szépen fog mutatni.

Persze ez sok idő és ebben a párás-ködös időben nem nagyon lehet pácolni, mert sosem szárad meg. Így valószínűleg ez a munka is tavaszra halasztódik. Szerencsére sikerült kitalálnom egy jó módszert, amivel mindig csak egy léc fog hiányozni a kerítésből, így gyakorlatilag szépen lassanként megcsinálható a művelet.

Tervek vannak az ablakok cserélésére, a ház külső szigetelésére (Dryvit) és természetesen a ház átszínezésére is. De ezekhez a tervekhez egészség kell, mert ha egészség van, minden van. Dolgozgatunk, gyűjtögetünk és szépen lassan, de haladunk előre. Szerencsére évekre előre megvannak a célok, amelyekért érdemes küzdeni. Nem unatkozunk...

Hogy milyen az élet Szobon? Röviden: jó. Hosszabban: nagyon jó! Akik folyamatosan olvasgatják a bejegyzéseimet, azok tudják, hogy a terveimet megvalósítottam. Sok a bringázás, bár nem annyi, amennyit szerettem volna. Azért mégis több, mint amennyi Pesten volt. És milyen helyeken jártunk...

A bringázásnak (is) köszönhetően nagyon jól érzem magamat, fogytam is(meg remélem fogok is még), a lábaim is javulnak. Az élményeimet a Csodabringa blogban írom meg, ide kattintva olvashatod. 

A bringázás mellett az evezés volt a fő program a nyáron, pár száz kilométert lehúztunk a Dunán és az Ipolyon. Erre amúgy külön blogot is nyitottam, a Kajakozom blogom ide kattintva olvasható.

A kajak is nagy szerelem, most télen kicsit pihennek a hajók. Én tudom, hogy a víz az úr és semmiképpen nem kívánok még egyszer nulla fok körüli vízben fürödni. Egyszer elég volt, majdnem ott maradtunk Apukámmal. Úgyhogy télen nincs evezés, hacsak nem sikerül valahogy szereznem egy neoprem ruhát, amely vizesen is melegen tart. Jelenleg nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben lesz erre 25 ezresem. Így a hajók most téli álmot alszanak.

Minden idők legnagyobb árvizét megúsztuk, helyesebben bebizonyosodott, hogy jó helyen választottunk házat. A legmagasabb vízállásnál is még 4 méterrel feljebb voltunk, ez megnyugtató. Vehettünk volna lejjebb házat, közelebb a Dunához, de nem tettük. Olcsóbban lettek volna nagyobb házak, nagyobb kerttel. A döntés, hogy nem ott vettünk végül, jó döntésnek bizonyult.

Tervek? Vannak. Több kirándulás, több pecázás a Dunában és az Ipolyban. Azt tűztem ki célul, hogy kicsit nagyobb egyensúlyt találok a munka és a pihenés között, mert jelenleg a sok anyagi megterhelés miatt túl sok munkát vállaltam, ami megeszi az életemet. Persze élvezem, de kevesebb is elég lenne.

Fontos változás az életünkben, hogy letettük az autót. Vonattal járunk dolgozni és vonatozni jó. Vannak idegesítő dolgok, de közel sem annyi, mint az autózáskor. A vonaton ülve az idő a miénk, ki is használjuk. Én magam írogatok, azaz pénzt keresek ezen idő alatt is. 

A MÁV olyan, amilyen, de azt meg kell jegyezzem, hogy nem söpörték le az észrevételeimet az asztalról, hanem megfontolták. Visszaállították a bicikli kocsit a reggeli járatra, odafigyelnek, hogy az utolsó kocsi is a peronnál legyen. Nem sok reményt fűztem a betelefonálásaimhoz, de megérte jelezni az észrevételeimet. Nem a peronon utazik a bringa...

Egyébként a budapesti közlekedésemet biciklivel oldom meg. A vasútállomástól a munkahelyemig 4 perc az út, tömegközlekedéssel 30 lenne. A munkahelyem és a másodállásom között 15 perc az út, tömegközlekedéssel 1 óra lenne. A bicikli tehát szabadság, amit semmi más nem tud megadni. 

A mostani hidegekben térdvédőt húztam, mert szeretnék majd hatvanévesen és hetvenévesen is bringázni. A bicikli kormányából lefűrészeltem 6-6 centit, azóta könnyebb felcihelni a vonatra és jobban elférek az autók között is, amikor a lámpánál előre óvakodom. Nameg jobban elfér az előszobában is, ahol jelenleg tároljuk a bringáinkat.

A szobi élet fontos részét képezik a macskák is. Kettőt fogadtunk örökbe novemberben, és tavasszal egyel meg is szaporodtunk. Azt hittem, én vagyok a nagyobb macskás, de a kis Feleségem rám cáfol. Meg a rohadék dögök is, hogy őt jobban szeretik, mint engem...

Ez egyébként valószínűleg azért van, mert Ő nem húzkodja a fülüket, nem nyaggatja őket folyamatosan. Én meg nem bírom megállni a dögönyözést, amit a macskák korlátozott mértékben képesek elviselni. Azért persze engem is szeretnek, gyakran telepednek az ölembe. Többnyire akkor, amikor nagyon dolgoznom kellene. Nem tudok ellenállni nekik, mert gyönyörű és titokzatos lények.

Amikor tehát jönnek a nehézségek a házzal, vagy a bevállalt sok melóval, elég arra gondolni, miért is küzdünk. Az ember nagy levegőt vesz és csinálja, még akkor is, amikor kedve lenne úgy élni, mint a rendes emberek. Munka után elmenni a gyerek(ek)ért az óvodába-iskolába, hazamenni és élni. Ilyen is lesz majd. Talán egy év múlva már ilyesmiről is beszámolhatok...

Jelenleg a macskákra irányítjuk az összes szeretetünket és nagyon sokat vissza is kapunk tőlük. Az igazi persze egy gyerek lenne, de jelenleg annyit tehetünk, hogy megteremtjük a feltételeket a gyereknevelésre. Ha majd jön a gyerek, illetve jönnek a gyerekek, akkor legyen nekik hová. Szob ideális hely a gyereknevelésre, ezért (is) költöztünk ide.

Összegezve tehát csodás egy évünk volt Szobon, remélem, hogy ennél még szebbek következnek. Mi mindent megteszünk ezért, rajtunk nem múlik.

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."

És nagyon igaza van.

Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 

Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.

És ezt ma kifejezetten díjaztam...

Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.

A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.

A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.

Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.

Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...

Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:

Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.

Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.

Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.

Majd mesélek...

Negyvenegy

Én magamnak írom a blogokat, de ha más is élvezi azokat, ám legyen!

Szeretem a blogokban azt, hogy segítenek rendezni kicsit a gondolataimat. Ha ugyanis le kell írni valamit, akkor a fejben kavargó kusza összevisszaságot kell sorok közé kényszeríteni és így megszelídülnek, elrendeződnek, sorbaállnak az események. És ez jó.

Nameg jó visszaolvasni is.

Most olvastam el azt az írást, amit negyvenévesen tettem közzé. Itt olvashatod el, ha lemaradtál volna róla. Minden szava igaz továbbra is. De egy év alatt is történtek dolgok, ezeket szedném sorba most.

 

Amikor negyven voltam, még nem is sejtettem, hogy az életem gyökeres változásokon megy keresztül az elkövetkező évben. Nem is sejtettem, hogy "megházasodunk". Szerencsére meghoztunk egy döntést, amely minden nehézség ellenére jó döntésnek bizonyult. Szobra költöztünk - talán olvastál róla, a legolvasottabb blogbejegyzéseim közé tartozik a "Költözünk" című - és ezzel az életünkből kimarad egy olyan tényező, amely kezdte már-már tönkretenni azt. Ezt a tényezőt úgy hívják, Budapest. Naggggggyyyyyon nem hiányzik!
Persze sokan élnek Budapesten és én nem is akarom sem megsérteni, sem leszólni ezt az életformát. Csupán annyiról van szó, hogy nekem egyszerűen nem ment. Szépen lassan, de biztosan őrölte fel az idegeimet és kezdtem már nem hasonlítani önmagamra. Szerencsére önelemzős típus vagyok és észreveszem magamon a változásokat, de emellett vannak igazi barátaim, akik nem félnek megmondani nekem, ha valami gáz van velem. És bizony gáz volt velem, de még talán időben sikerült leereszteni.
Most éppen a regenerálódás időszakát élem és bár nem vagyok még mindig a régi, de vannak jó jelek. Elindult egy folyamat, amiben a nyugis szobi életnek bizony nagyon fontos szerepe van.

Igaz, néha némi zavart érzek az erőben, de alapvetően nagyon rendben van ám az az életforma, ami kialakulóban van minálunk.
Miről is beszélek, amikor életmódváltásról esik szó?
Nos, például 110 négyzetméteren lakunk 35 helyett, ami eleve simítja az ember idegeit. Végre mindenre van hely. Nem is tudom elképzelni, hogy voltam képes 35 négyzetméteren megoldani mindent. Lehet, hogy emiatt is idegesebb voltam? Valószínű.
A kertesházzal - ami egyébként esetünkben kertetlen - együtt jár néhány szuper körülmény is. Ilyen körülmény két és fél négylábú, melyek közül Kumpa nevű anyacicánk és az ő egyhónapos Dömper nevű kiscicája nagyon sok örömöt okozott nekünk már.

Lehet macska nélkül is élni, de minek? Ezek a kis rohadékok akkor is fel tudják vidítani az embert, amikor egyébként teljesen le van törve és konkrétan érzem, ahogy az idegeim simulnak ki, amikor odaülnek az ölembe dorombolni. És hogy a macska nem kötődik az emberhez? Ez is nevelés kérdése. Igaz, a fiú macskánk, aki az Izom Tibor névre hallgat - barátainak csak Tibike - nem annyira dörgölőzős, de ő meg a legváratlanabb pillanatokban képes kimutatni a ragaszkodását. Őt is imádjuk.

Szóval megmacskásodtunk és ezt az örömöt igazán csak azok értik, akik hozzánk hasonlóan szeretik az állatokat.
Persze vannak az állatokkal kapcsolatosan negatív dolgok is, de aki falura költözik (még ha Szob hivatalosan város, sőt járási központ is), az tudomásul kell vegye, hogy a kutyák ugatnak. Hozzá lehet szokni ehhez is, bár azt sosem fogom megérteni, hogy akinek a kutyája a saját ablaka alatt ugat egész éjjel, az ebben milyen örömöt lel, de az ő dolga. Azt sem értem, hogy pásztor kutyát miért kell 3 négyzetméteren tartani, de ez is az ő dolguk.
Mindent összevetve Szobon lakni jó és nem bántuk meg a döntésünket. Adassék meg nekem az, hogy legkésőbb majd a hatvanötödik születésnapomon leblogolhassam, hogy kifizettük a házat rendesen.
Nagyon örülök annak is, hogy a munka fronton továbbra is rendben van minden. Továbbra is szeretem a munkáimat és a tanítás is annyira felpörgött, hogy nagyon unatkozni nincs időm. Az elmúlt egy évben még két másik iskolában is elkezdtem tanítani és így többet dolgozom ugyan, de több sikerélmény is ér és nem mellesleg többet is keresek. A pénz pedig jól jön annak, aki házat vesz. Mindig van helye.
Ha már ház, egy külön blogot megérne az is, hogy miként szembesül az ember azzal, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogyan azt elképzelte.
De a mai nap nem erről szól. Ha a házzal kapcsolatos problémák szerepet kaphatnak a mai napban, akkor is csak annyiban, hogy megemlítsem, milyen szerencsés vagyok abban is, hogy egyrészt MINDENT meg tudok csinálni, ami elromlik, másrészt nagyon rendes barátaim vannak, akik meg segítenek abban, amit mégsem tudnék megcsinálni egyedül. Így aztán a féltetőnk már nem ázik be, mert jöttek, leszedtük, kicseréltük az elrohadt léceket és elrendeztük a felemás cserepeket. Egy nap alatt kényelmesen megvoltunk vele és tisztább, szárazabb érzés, de szó szerint.

Nem félek tehát a ház dolgaitól, mert ha az egészségem engedi, akkor szépen lassan kijavítgatunk mindent. Inkább lassan, mint szépen.
Ha már az egészség: hála istennek nem panaszkodom továbbra sem. Lassan fél éve, hogy teljesen letettem a kólát és így utólag már látom azt is, hogy mekkora egy barom voltam, hogy nem előbb. Egy dolog biztos: én kólát ebben az életben többé nem iszom. Egy kortyot sem. Soha többet! Az ilyen függőségektől drasztikusan lehet csak megszabadulni, nem lehet csökkenteni az adagot. Le kell tenni! Én letettem és ebben sokat segített az a fogadás, amit Kryx barátommal kötöttünk. Ha én nem iszom több kólát, akkor Ő meg leszokik a cigiről. Mindketten tartjuk a fogadalmunkat és nekem jó érzés tudni azt, hogy Ő miattam (is) egészségesebben él. Megjegyzem, hogy nála elég kemény életmód váltás az is, hogy hetente 600 kilométert leteker bringával emellé. Irigylem is emiatt, mert nekem most a bringa kicsit háttérbe szorult. Azért ha tehetem, elmegyek vele erre-arra. A Balatont azért idén is megkerültük.

Ha már egészség: elkezdtem újra futni is és bár a térdeim kissé tiltakoznak, az eredményeim javulnak. A heti 3-4 futásról most kicsit csökkenteni fogok 2-3-ra, mert rájöttem, hogy az izületeim is negyvenegy évesek és nem bírnak annyit, mint húsz éve. Ahogy mondani szokás: az élet rövid, de futás közben hosszabbnak tűnik. És ha már 200 méterre lakom a Dunától és a mellette húzódó sétánytól, kihasználom az alkalmat arra, hogy futtában megnézzem párszor. Nem lehet megunni...

Ha esetleg szeretnéd követni a fejlődésemet, a Sportypalra felteszem a futásaim GPS-szel rögzített útvonalait. Ide kattintva érheted el. Tudom, hogy nevetségesek ezek az eredmények, de szeretek szórakoztatni. Persze leszek még gyorsabb is, ahogyan az is vagyok minden egyes alkalommal. És természetesen senkivel nem kívánok versenyezni, csak magammal. Magamat meg könnyű legyőzni, mert nem vagyok nagy ellenfél... ;)

Mit tervezek a negyvenkettedik születésnapomig?
Sok tervem nincs és ennek főként anyagi okai vannak. Az idei év arról fog szólni, hogy tél előtt a házon a tetőt megjavítsuk, mert ezzel a tetővel nem lehet nekiindulni még egy télnek. Kicsit kell hangolni a fűtésen is, mert szinte az összes fűtéscsap be van rohadva és így nem nagyon lehet szabályozni a meleget. Ez a múlt télre kiszabott számlán meg is látszik, de idén ez már másként lesz. Mindez megint csak pénz, pénz, pénz.

Szóval nagyon sok olyan dolgot fogok csinálni, amik ingyen vannak. Sok túra lesz a szomszédos Börzsönyben. Sok bringázás lesz. Sok pecázás lesz az Ipolyon és a Dunán. Sok fürdés lesz a Dunában. Ha van kedved, csatlakozhatsz.

Szerencsére a legjobb dolgok az életben ingyenesek.

És a végére a legfontosabb: nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy milyen szerencsés vagyok a kis feleségemmel. Hogy olyan kapcsolatban élhetek, amelyet a megpróbáltatások csak erősebbé tesznek.
Így aztán a negyvenegyedik születésnapomra az a legnagyobb ajándék, hogy a magánéletemben minden rendben van.
Ennél többet nem is kívánok magamnak.
Minden más mellékes.