A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elviselhetetlen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elviselhetetlen. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 27., csütörtök

Cirkuszjegyet ajándékba - avagy nem is baj, ha a gyerek rosszul tanul

Több kollégám is meséli, hogy a gyereke a jó bizonyítványért cserébe ingyenes cirkuszjegyet kapott ajándékba az iskolától.
Hogy milyen rendesek ezek az iskolák! Tényleg értékelni kell a gesztust és valószínűleg azért látok megint mögé valami rosszat, mert egyrészt nincs gyerekem - jelen esetben ennek kifejezetten örülök, de erről majd később -, másrészt azért, mert Magyarországon vagyunk és így szinte biztos, hogy mutyi van a dologban, harmadrészt meg azért, mert úgy utálom a cirkuszt, ahogy van. Ez utóbbi egyébként egy tiszta érzés bennem, semmi vegyes érzelem nem keveredik közé.
De nézzük szépen sorjában!
1. A gyerek kitűnő, ráadásul számos tantárgyból dícsérettel. Ezért aztán kap egy cirkuszjegyet ajándékba. Mit csinálsz? Nem fogsz elmenni? Dehogynem! Nem okozhatsz a gyereknek lelki törést azzal, hogy megdícsérték, Te meg ezt anulálod azzal, hogy nem váltod ki a jutalmát. Sakk, matt!
Nade akkor hogy legyen? Tegyük fel, hogy Ti egy átlagos magyar család vagytok, azaz anya-apa-kétgyerek. Ebből ugyebár az egyik gyerek kapott cirkuszjegyet, az ő jegyét nem kell megvenni. Egyedül nem engedjük el, és hát amúgy sem vagyunk annyira bunkók, hogy ne örülnénk a gyerekkel együtt. Tehát menjünk el családilag! Na, a fővárosi nagycirkusz (direkt írom kisbetűvel, mert aki magát nagynak nevezi, az eleve nem lehet nagy és mint írtam is, utálom mint a bűnt...) weboldalán meg lehet kukkantani a jegyárakat. Ha nem akarsz a zenekar mellé, a színpad hátuljára ülni, akkor a minimum 3100 forint lesz anya jegye, még 3100 apáé és ha a másik gyerek nem volt kitűnő és nem kapott "jutalmat", akkor neki is kell vegyél 2500-ért. Eddig 8700 forintnál tartunk. Ha meg akarod adni a módját és eccerélünk alapon a legjobb jegyet veszed meg (amivel mellesleg a gyerek tényleg lát is valamit az előadásból és nem a kakasülőn kucorog 30 méterre a színpadtól), akkor a jutalom 4500+4500+3100= 12100 azaz tizenkétezer-egyszáz forintodba' lesz. Ha elhozod a nagyszülőket is, vagy ha több gyereked van, ezeket add hozzá szépen.

Még nem etté' pattogatott kukoricát vagy perecet, nem ittá' kólát és nem menté' el a Városligetig. Ha Budapesten élsz, valszeg van bérleted, de vidékiként bármelyik pályaudvarról minimum egy-egy átszállójegy kell fejenként oda-vissza, azaz 530x2x4= 4240 HUF oda-vissza az utazás 4 főnek. Ha vidékről jössz fel pestre, ehhez add még hozzá a MÁV vagy Volán jegyek árát. Azaz még csak elmentél a cirkuszig, megvetted a jegyeket a többieknek és máris 25-30 ezresed bánja. Ismétlem, még nem ettél pattogatott kukoricát vagy perecet. Ezeket nem javaslom a helyszínen vásárolni, mert aranyárban mérik őket!
Szóval az, hogy a gyerek kapott jutalmat, ennyiben van a családodnak.
2. Hogy mutyi van a dologban az több dologból is látszik. Egyszer abból, hogy nem minden iskola adott ilyen jegyeket, tehát az egész ismeretségen múlt. Azaz, aki haver, annak jutott, aki meg nem, az szerencsés. Az iskola persze jól járt, mert neki nem került pénzébe a jegy (mert nagy összegben le merem fogadni, hogy az fnc a naccirkussz adta ingyen), és mégis adott jutalmat az eminenseinek. Aztán hogy mutyi van a dologban az abból is látszik, hogy egy 2500 forintos ajándék miatt te további 10000 azaz tíz-ezer forintot költesz náluk és itt már meg is értetted, miért adták a jegyet "ingyen". Nem szívjóságból volt, ugye érzed?
3. És talán ez a legfontosabb: miért kell ilyen fondorlatokhoz folyamodni, hogy valaki betévedjen a "nagy" cirkuszba? Talán azért, mert olyan jó a műsor, hogy visszajárnak az emberek? Vagy inkább azért, mert ha vagy olyan hülye és a gyerek (feleség, barátok, iskola) unszolására beadod a derekadat, akkor is csak egyszer lehet ilyenre bepalizni és soha többet nem mész nem csak ennek az intézménynek, de semmi köralakú sátornak sem a közelébe.
Mert mi van a cirkuszban?
3.1. Bohócok. Igen, aki semminek nem jó, abból lesz a bohóc. Számos gyerek fél tőlük, de a legjobb esetben is szimplán nem viccesek, hanem szánalmasak, erőltetettek. A kedvencem az, amikor a bohóc a Te károdra viccelődik. És még csak le se csaphatod, mert hogy is nézne ki, hogy az agresszív apuka lekevert egy oltárit a szegény bohócnak. A bohócság csúcspontja számomra pedig az volt, amikor pont ebben a "nagy" cirkuszban két ilyen balfék semmirekellő behozott egy kígyót, jól körbemutogatták, majd amikor senki ne számított rá, kidobták a közönség közé... azt a kötéldarabot, amire közben "viccből" kicserélték a kígyót. Az volt a szerencséjük, hogy nem az én nyakam köré keveredett a madzag, mert egyrészt azzal folytottam volna meg mindkettőt, másrészt meg olyan pert akasztok a cirkusz nyakába, amiből azóta is jól élnék. A szerencsétlen nő, akit eltaláltak - azt hitte, hogy az igazi kígyót dobták ki - fél percig sikítozott, mire meggyőzték, hogy az nem kígyó, hanem egy darab kötél. Hogy közben becsúszott a bugyiba is valami, az biztos. Vicces mi?



3.2. Artisták, légtornászok. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a cirkuszban élőben megy minden. Legalábbis addig, amíg le nem esik valaki és ki nem töri a nyakát. Én magam semminél nem vágyom jobban arra, hogy élőben végignézzek egy ilyen balesetet, sőt ennél is jobban vágyom arra, hogy a kiskorú gyerekem végignézzen egy ilyet és egy életre szóló traumát szedjen össze vele.

 Persze vannak artisták, akik labdákat meg mindenféléket dobálnak (és leejtik természetesen), nameg vannak a guminők, akik mindenféle kitekert pózokban mutogatják magukat. Ezt mondjuk az apukák szokták élvezni, az anyukák kevésbé. De legalább kiderül, hogy rendben van-e a szekszuális élet a családban, mert ahol anya megsértődik, amikor apa nyála csorog, ott van ám baj. De hány ilyet látni...
3.3. Állatok és állatidomárok. Mit gondoltok, hogyan érik el azt, hogy az állat - legyen az macska, nagymacska, kutya, medve, elefánt, vagyakármi - azt csinálja, amit az idomár akar? Jutalomfalatokkal? Ugyan már királyfi! Hány éves vagy? Még hiszel a mesékben? Hát elárulom, hogy VERÉSSEL. Elég belenézni az állat szemébe és láthatod, hogy retteg.

Az állatidomítós számokat látva nekem ahhoz támadt kedvem, hogy ostorral ugráltassam a szadista idomárokat addig, amíg meg nem látom ugyanazt a félelmet a szemükben, amit az állataik szemében látok. A tanuláson kívüli időben persze olyan ketrecbe zárni őket, amilyenbe ők bezárják az állataikat. Persze lehet azt hazudni, hogy vannak modern módszerek, de verés nélkül egészen biztosan nincs "látványos" produkció. Az idomítós számok tehát számomra nem csodásak, hanem szánalmasak. Hogy az állatvédők hogy hagyhatják ezeket, azt persze nem értem.


3.4. Bűvészek. Na, a bűvészeket szeretem. Rajtuk legalább lehet röhögni, mert többnyire elcseszik a mutatványt. A "nagy" cirkuszban egy nagyon ismert magyar bűvésznőt láttam (annyira ismert, hogy egy találgatással kitalálod, kiről van szó, Anikó napon ünnepli a névnapját), aki - becsület szavamra - MIN-DEN trükköt elcseszett. Azóta tudom legalább, hogy azok a trükkök hogyan vannak, ha nem cseszik el őket. De hogy a gyerekemet megfosszam az illúziótól és ő is lássa a bénázásukat? És még fizessek is érte? Köszi, de nem! Hadd higgye az a gyerek, hogy van varázslat a világban...
3.5. Kifelejtettem valakit?
******
Nem tudom, sikerült-e megállnom káromkodás nélkül, de nagyon nehezemre esett...
Szóval bőven elég, ha egyszer a gyereked cirkuszjegyet kap ajándékba, onnantól nem is annyira fogod bánni, ha nem tanul olyan jól.
És mivel konstruktív vagyok, javasolnék is valamitt: ha a gyereked ilyen jutalmat kap, azt add olyannak, akire haragszol és a gyerekednek meg vegyél valamit a fentebb felsorolt pénzekből (vagy azok töredékéből), aminek tényleg örül! Hogy mit? Te ismered a gyerekedet, Te tudod...

2014. november 21., péntek

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.
Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):
Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.
Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.
Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.
Én egyébként el sem várom tőle.
Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.
Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:
1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?
2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...
3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?
Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.
Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!
Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...
A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.
Tudsz még követni?
Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 
A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 
Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.
Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...
Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.
Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.
Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.
Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 
Sokszor veszteség az sok veszteség.
Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.
Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.
Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.
Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...
Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?
A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.
Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.
Ezt ki fogja kifizetni nekem?
Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.
Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!
(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!
A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.
Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.
Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.
Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.
Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.
Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.
De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.
Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...
Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.
És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.
És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.
Illetve lehet, hogy mégsem!
Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

2012. szeptember 24., hétfő

Költözünk

Már ki merem mondani. Már el merem hinni.
Költözünk.
Nagyon régen elegem lett Budapestből. Nem is a várossal van bajom és nem is az emberekkel, hanem azzal, amit ez a város csinál az emberekből - köztük belőlem - és azzal, amit az emberek csinálnak ebből a városból.
Budapest gyakorlatilag lakhatatlan. Számomra legalábbis...
Lehetne sokáig sorolni, hogy mik azok a dolgok, amiket nem tudok elviselni, de sok értelme nincs. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott, a nagyvárosi élet vagy bejön neked, vagy nem. Ha bejön, akkor élvezni fogod, ha nem, akkor csinálhatsz bármit, csak szenvedni fogsz.
Én már nagyon szenvedtem. Főleg az elmúlt úgy öt évben.
Persze Budapest nem volt mindig ilyen. Volt idő, amikor élhető és élvezhető város volt, de valami szépen lassan elromlott. Lehet, hogy a hozzáállásom? A türelmem? Az idegeim?
Lehet.
Mindenesetre amikor ebbe a házba költöztünk, akkor ez a ház egy nyugis ház volt. Viszonylag jó állapotban.
Közben telt az idő, a ház szépen lassan lerobbant és olyan dolgok kezdtek el előjönni, amelyek lehetetlenné teszik a pihenést.
Minden éjjel mennek a szétdőlt csapágyú ventilátorok, morognak és forognak. Aludni? Szinte lehetetlen. Könyörögtem én a házmesternek, de mit tud csinálni? Nincs pénz. A lakók csórók. Aki tehette, elköltözött, maradtak a szegények. A közös költséget havonta egy ezressel kellene megemelni, hogy Kánaán legyen. Erre sincs keret...
A ventilátorok közül kettőt megjavítottak, így már csak 6 másik nem hagy aludni. És hogy minek ventilátor éjjel? Jó kérdés, nem nagyon találtam rá magyarázatot. Részben magyarázat az, hogy időkapcsoló vezérli ezeket és az első áramszünetnél ez elállítódik és onnantól kezdve nem este tízkor, hanem éjfélkor kapcsolódnak ki. Aztán még egy áramszünet és már csak éjjel kettőkor, aztán még egy áramszünet és már csak hajnali négykor.
Én veszekedjek a gondnokkal, hogy állítsa vissza? És ha veszekszem vele, akkor hányszor. Mindahányszor? Legyek én az a bunkó lakó, aki nem bír magával? Vele veszekedjek, aki egyébként rendes srác és három gyerekkel, havi 80 ezresért túrja a szemétledobót, mert a kínai beleszórja a kajás dobozt, ami fennakad. Hát nem fogok vele veszekedni, mert nem tehet róla  és nem tehet ellene....

Aztán az is szerethető volt ebben a lakásban, hogy nem volt egyébként zajos. Egészen addig, amíg pár éve nem nyitottak egy diszkót valahol a környéken. Hogy hol? Ki tudja? A zajforrás ugyanis nem határolható be, csak az, hogy elég masszív hanggal szennyez minket a munkanapok közül 2-3-szor hetente és minden hétvégén. 
Megmérte a hatóság, bizonyított. Kijöttek, megmérték, széttárták a karjukat és elmentek. Nincs eszközük az iránymérésre, így aztán hogy honnan jön, az nem tudható. Csak az, hogy zárt ablakok mellett is bőven az ébredési szint felett van a zajszint. 
Pihenni? Így? Lehetetlen. 
Megoldás? Nincs.
Illetve van. Költözünk.

Én nem vívok többet a hatóságokkal és nem fogom levelek írogatásával tölteni az időmet. Írtam eleget. Siker? Kevés. Úgyhogy én bizony nem írok többet.
Mégpedig azért nem, mert meguntam a hiányzó hős szerepét. Úgy érzem, senki más nem tesz, csak én.
Unom, hogy mindent én járjak ki, minden konfliktust én vállaljak fel.
Mást nem zavar, ha hülyegyerekek vagdossák a földhöz a sörösüveget a ház előtt? Mást nem zavar, ha minden szombaton buli van a hatodikon és az erkélyen visítoznak?
Ha de, akkor miért mindig én menjek le? Miért mindig én veszekedjek? Hát élvezem én? Hát kell ez nekem? Más miért nem megy le?
Segítek: mert ilyen a pesti ember. Egyrészt fásult, másrészt birka. Inkább tűr. Beletörődött, hogy a városi élet ezzel jár.
De tényleg ezzel jár? 
Konkrétan? Rohadtul nem érdekel! Költözünk.

Persze nem vagyok naiv és idealista sem. El tudom fogadni, hogy vannak dolgok, amik együtt járnak a nagyvárosi léttel. Dolgok, amikkel ezt az életformát választva együtt kell élni. 
De azt nem tudom elviselni, amikor valaki nemtörődömségből, trehányságból, bunkóságból teszi tönkre mások életét. Amikor olyan dolgok történnek, amiknek nem kellene történniük. Ha lenne egy kis törődés...
Mi is ez a törődés? 
Például az, hogy nem vágom be az ajtót magam mögött, amikor hajnalban elmegyek itthonról vagy amikor éjjel megjövök.
Mert a szomszéd aludna.
Én tizenkét évet laktam ebben a lakásban és a tizenkét év alatt egyszer sem csaptam be az ajtót magam mögött. Nappal sem. Pedig nekem is egyszerűbb lenne. Ehelyett behelyezem a kulcsot a zárba és óvatosan behúzom magam mögött az ajtót. Egyszerű. Nem kerül semmibe. Miért így csinálom? Mert tekintettel vagyok a szomszédaimra. 
Ők meg szarnak ránk...
Komolyan, én veszekedjek a tapló szomszéddal, akinek egyszerűen nem lehet megtanítani, hogyan kell normálisan becsukni az ajtót? Én magyarázzam el minden családtagjának? Egyenként?
Nem fogom. Költözünk
A tapló szomszéd pedig csapkodja csak kedvére az ajtót. A rácsot is. Nyugodtan rakja ki a szemetet az ajtó elé és érlelje ott egy hétig. Ha neki ez tetszik...

Én veszekedjek megkeseredett, alkoholista vénemberekkel, hogy éjjel ne süssenek lángost nyitott ajtó mellett? Hogy ne a lépcsőházba szellőztessenek?
Hogy aztán én is ilyen megkeseredett, alkesz öregember legyek?
Köszönöm, nem! Költözünk.

Én írogassak panaszleveleket a BKV-nak, hogy három hete nem alszunk, mert a villamossín eltört és hajnali ötkor ébreszt az első villamos minket?
Én írogassak panaszleveleket a Főkefének, hogy ne éjfélkor jöjjenek az alternatív kukákért, mert felébresztenek 4000 embert?
Hogy szombaton ne reggel hatkor jöjjenek a kukákért, mert aludnánk?
Hát nem fogok, költözünk.

Én írogassak javaslatokat egy olyan polgármesternek, aki nem is lakik itt a kerületben és rohadtul nem érdekli semmi a saját fizetésén kívül? Én viseljem el, hogy választások előtt udvariasan leráznak, választások után válaszra sem méltatnak?
Hát nem. Költözünk.

Szagoljam egész életemben, hogy az alattunk lakó szívja még éjfélkor is azt a kurva cigarettát?
Joga van hozzá. Az ő lakása. Nekünk meg jogunk van kussolni és szívni a füstöt. Meg mindent, ami az alattunk lakóktól felszivárog a hagymás tojástól a naftalinszagig...

Én hallgassam, ahogy seggfejek a körúton húzzák a tuningkipufogós szarjaiknak? Hallgassam, ahogy önző majmok húzzák a kiherélt kipufogós sportmotoroknak? Hallgassam, ahogy döngetik a mélynyomót? A sok senkit, akik ettől érzik magukat valakinek?
Hát nem fogom. Költözünk.

Hallgassam, ahogy az ügyeletes kórház tetejére naponta száll le a helikopter? Mert súlyponti kórház? Hallgassam, hogy tízpercenként megy szirénázva a mentő?
Hát nem. Költözünk.

Én veszekedjek a kutyasétáltatókkal, hogy szedjék össze a kutya után a kutyagumit? Én tanítsam meg a kutyát, hogyan kell csendben lenni? Én magyarázzam el, hogy a kutyát is lehet, sőt kell is nevelni? Vagy várjam meg, amíg úgy kiakadok, hogy én is légpuskával lövöldözök ki az ablakon?
Hát nem fogom. Költözünk.

Nade hová? 
Jó kérdés.
Nézzük a logikámat!

A cél, hogy csendes legyen. Budapest kilőve. Teljesen. 
Kis város legyen, de az sem baj, ha falu. És zsákutca, ha lehet. A ház előtt ne járjanak autók.

Nézzünk házat Budapesthez közel, mert a munka miatt be kell járjunk. Egyelőre...
Szóval a közeli, úgynevezett agglomerációban olyan árak vannak, hogy azt én, aki nem örökölt, kifizetni nem tudnám. A feleségem sem örökölt és nem is szeretnénk még jó sokáig. Szeretjük a szüleinket, remélem sokáig élnek még egészségben. És tőlük nem várható el és semmiképpen nem hagynám, hogy miattunk nélkülözzenek. Hogy azért ne költsenek magukra és azért ne élvezzék a nyugdíjat, mert minket kell támogatni.
Nagy támogatás volt az nekünk, hogy mindketten tanulhattunk és így olyan munkánk van, amit szeretünk. Olyan szakmánk van, amiből meg lehet élni.
Így ha megtakarított pénzünk nem is sok van, de hitelképesek vagyunk.
Így marad a hitel, mint az a legtöbb, korosztályunkbelinél.

Ha pedig 25 évre felveszek kölcsönt, akkor pedig olyan megoldást keresek, ami legalább 25 évig megoldás.
És ha így gondolkozom, akkor csak ház jöhet szóba.
Ha pedig ház, akkor az Budapesthez közel cirka 20 millió. Alsó hangon.
A 20 millió pedig lefordítva annyit tesz, hogy a hitelre 200 ezrest fizetsz havonta.
Vállalható? Hát nem. Épeszű ember legalábbis ilyet nem vállal be. Még akkor sem, ha mindketten jól keresünk.

Menjünk tehát lejjebb az árakban és így szükségszerűen kijjebb a városból!
Na, úgy 20 kilométerre már van téliesített nyaraló 15 milláért. Be lehet egy ilyenbe költözni? Be hát. Csak az ember azonnal kényelmetlennek fogja érezni és biztos, hogy pár éven belül építkezni kezd.
Azt meg köszönöm szépen, de nem!
Én már sokszor láttam, hogy teszi tönkre az ember egészségét egy építkezés. Márpedig, akinek nincs pénze, az maga csinálja. Abból pedig gerincsérv meg térd-könyök-váll-izület gondok lesznek. Köszönöm, ezt sem kérem.
Úgyhogy olyan házat kell választani, amelyik kész és legalábbis nagyon nem kell hozzányúlni.
Ha pedig ilyet szeretnénk, akkor menjünk még egy 20-30 kilométerrel távolabb.

És ha már távolodunk Budapesttől, akkor nézzük meg azt, hogy miként lehet bejárni.
Az alap, hogy legyen vonat. Mert jó a busz is, de busszal minden reggel plusz 20 perc ugyanaz a távolság. Az pedig naponta 40 perc pluszban. Ezt hozzáadjuk a 40-50 kilométerrel együtt járó egy órához, akkor bizony az napi másfél-másfél óra, ami naponta összesen tehát három.
Köszönöm, ezt sem kérem.
Így azok a megoldások, ahol csak a busz vagy az autó játszik, megint csak kiesnek. Mert az autó sem megoldás. Az autós az nem létező létforma. Az olajlobbi találta ki, milliókkal hitették el, hogy lehet naponta autózni. De nekem eszem ágában sincs minden reggelemet vezetéssel tölteni, ha közben a vonaton ülve is olvasgathatok, alhatok, filmet nézhetek, vagy csak bámulhatok ki az ablakon. Eszem ágában sincs két-háromévente autót venni! Mert napi 100 kilométer az évi 36.000. És az ehhez tartozó szerviz, olajcsere, gumicsere.
Jó üzlet ez. De nem nekünk. Azoknak, akik ebből, belőlünk élnek. Hát belőlem nem!
(Szerkesztve: időközben természetesen kiderült, hogy nem hülye az a sok ember, aki autóval jár. A kényelem mellett egy vitathatatlan érv az, hogy a kocsival havonta, kettőnknek 16 ezressel olcsóbb bejárni, mint vonattal. Így egyelőre marad az autó, de reménykedünk benne, hogy a MÁV kitalál valamit arra, hogy a vonatot vonzóvá tegye számunkra. Így az írás további részei igazak maradnak.)

Tehát a vonat, az kell!
És ha a vonathoz ragaszkodunk, akkor máris kevesebb döntési lehetőségünk van.
És ez jó, mert kevesebből könnyebb választani.

És ha kiköltözünk a városból, akkor próbál az ember olyan helyet találni, amiben van extra. Valami, amit szeretünk. Amitől jobb lesz az élet, mint a városban. Ez lehet egy erdő, hegy, folyó. Valami, amitől a hely különleges.
Úgy gondolom, hogy a Duna egy ilyen extra.
Persze itt ne arra a Dunára gondoljunk, amit itt Pesten ismerünk és ami mocskos és büdös.
Itt arra a Dunára gondoljunk, amelyik még Budapest előtt jár és amelyik még tiszta.
A Dunának északon is két partja van. Az egyik a Szentendre felőli, hát köszönjük, de ebből megint nem kérünk.
Szentendre ugyanis pont ugyanaz, mint Budapest, csak még messze is van. És drága is.

A Duna másik oldalán ott van Vác.
Na, Vácra sem költöznék, mert az is város. Ugyanazokkal a bajokkal és nem mellesleg szintén drága.
Úgyhogy nézzünk előtte valamit!
Érdekes dolog, de ami Vác előtt van, az messzebb van, mint ami utána. Mert Vác előtti településekre csak görbefa járattal lehet eljutni. Olyan vonattal, amelyik minden megállóban megáll. Így Vácról becsavarni Budapestre 20 perc, eggyel közelebbről meg 40. Van valahol egy időtörés...
Azaz nem az van közelebb időben, ami közelebb van távolságban.
Sződliget? Göd? Dunakeszi? Megfizethetetlen.
Persze lett volna ház ott is. 22 millióért pont olyan, ami nekünk kell. Havonta ez 230 ezres hiteltörlesztésben. Köszi, de nem kérjük!

Ha viszont Vác felett nézelődünk, egyre kellemesebb árakat találunk.
És Vác felett ott a Dunakanyar. A maga szépségével. Nem kell magyarázzam.
Sokan járnak ide üdülni, mi is imádtunk ide járni.
Mi lenne, ha itt laknánk?
Elsőre vad ötlet.
Aztán vizsgáljuk csak meg közelebbről!
Vácig a vonat nem áll meg sehol, így 20 perc alatt Vácon van. Onnan még fél óra a legészakibb város, a vasút végállomása.

Szob.
53 perc a Nyugatiból.
Sok?
Ha Mátyásföldről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?
Ha Erzsébetről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?
Segítek: másfél órát. Tömött buszokon, metrón. Többnyire állva.

Szobról mi a helyzet?
Onnan indul a vonat, 6.57-kor. 8 előtt pár perccel benn is van a Nyugatiban.
53 perc úgy, hogy ülsz. Hogy az üres vonaton kiválasztod, melyik székre ülj le.
Nem ugyanaz, mint a BKV-járatokon álldogálni. Már most nem, pedig még nem légkondis a vonat (csak hétvégén).
Visszafelé a Nyugatiból ugyanez. Ha a 17.07-es vonatra kimész öt előtt, üres. Ülsz.
Ha mégsem, mert megkésel, akkor 20 percet állsz Vácig, aztán ülsz.
Akkor Szob messze van? A térképen igen. Vonattal? Nem.

A Nyugatiból a munkahely 4 perc. Otthonról a szobi vasútállomás 3 perc.
Próbáljuk ki! Menjünk ki hajnalban és jöjjünk be, mintha ott laknánk! Aztán délután menjünk haza, mintha ott laknánk!
Nézzük meg az embereket! Az arcukat. Meggyötörtek? Nyűgösek?
Nem.

Életforma ez, van, aki huszonéve csinálja.
Tartható életforma.
Reggel felülsz, menet közben megreggelizel, olvasol, filmet nézel, szundikálsz. Vagy beszélgetsz.
Ezt csinálják.
És ezt fogjuk mi is csinálni.
Mármint a be- és a hazaúton.
Reggel egy órával kelünk korábban, délután pedig egy órával érkezünk később haza.
Cserébe se villamos, se bagózás, se lángos, se ventilátor, se semmi.
Csend. Az van.
"Az a baj ezzel a várossal, hogy kihalt..." - mondja a szomszéd. 
"Az a jó!"  -gondolom én.

És ha hazaértünk mi van? Milyen egy hétköznap délután, vagy a hétvége?

Duna van, kajakozás van, horgászás van.
Ősszel Börzsöny van, Ipoly van. Esztergom és termálfürdő van, olcsó szlovák üzemanyag van.
Biciklizés van, kirándulás van.
Nyugalom van.
Élet van.

Úgyhogy költözünk.

Mit lehet Szobon kapni? Mennyiért?
Nos, 110 négyzetméteres házat, gyönyörűen felújított sétálóutcában. 13,5 millióért. Ebbe költözünk mi hamarosan.

További képek ide kattintva.
Nem titok, ehhez 9 milliót kell felvenni kölcsönként, helyesebben lízingként. Aminek a havi részlete nincs egy százas sem. Ha az ember megtakarít, a tőke csökkenthető és így a havi részlet is csökken. Ilyen a lízing.
Ez már vállalható. Főleg, ha a munkahely is belefizet, lakhatási támogatásként.

És mikor lesz a miénk?
2037-ben. 25 év múlva. Épp csak 65 évesek leszünk addigra.
És mi lesz addig? Tudjuk-e majd fizetni?
Jó kérdések ezek.
De ha most nem, akkor mikor? Ötvenévesen?
Mindenesetre forintalapon, elvileg előre látható havi részlettel.
Tehát viszonylag biztonságosan, ha létezik olyan, így 2012-ben...
És ami a lényeg, némi tartalékkal a havi költségvetésben. Olyan tartalékkal, amiből lehet félretenni.

Te mit fogsz a költözésből észrevenni, barátom?
Kevesebbet leszek Budapesten? Valószínűleg, de mivel itt dolgozom továbbra is, naponta jövök majd be. És ha kell, egy-két vonattal később megyek csak haza. Úgy leszek pesti, hogy nem leszek pesti.

És sokkal nyugodtabb leszek. Ez biztos.
Megszaporodnak a kajakozós, kirándulós videók.
Nincsenek illúzióim, valószínűleg lesznek bejegyzések késő vonatokról és a MÁV hülyeségéről.

És a Google Maps ezentúl majd a Dunakanyarban mutat. Többnyire.

Látod majd, hogy megváltoztam. 
Életmódot, életformát váltottam.
Mert ami itt volt, azt nem lehetett bírni.
Elég volt, Budapest! Ennyi!

És ha Szobon jársz, szívesen látunk majd egy Szobi szörpre...
Ha pedig házat keresel mostanában, van ott még, ahol ez van...

2012. augusztus 22., szerda

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:


"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 
Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

2012. július 4., szerda

Nekem ne ugass!

Tényleg furcsa egy világban élünk. Vagy csak a nagyváros teszi az embereket ilyenné?
Mindegy is, legalábbis az eredmény szempontjából.
Az eredmény pedig az, hogy Budapest lakhatatlan. Élhetetlen.
Azt hiszem, nem vagyok újkeletű városlakó. Budapesten 1990. óta lakom, belaktam az egész várost. Laktam külső kerületekben, laktam a belvárosban. Laktam téglában, bérházban, panelban, földszinten, tetőtérben, tizediken.
Mindnek voltak előnyei, de alapvetően mindet utáltam.
Biztosan bennem van a hiba.
Ahol most lakunk, ott éppen egy tucat évet húztunk már le. Gombócból is sok.
Amikor ide költöztünk 2000-ben, a ház előtt egy aszfaltos focipálya volt, egy részén pinpong asztal, másik részén nem eus játszótér.
Szerettük. A focipályán a kölkök rúgták egész nap a labdát, ami persze szép dolog. Ha nem azt kellett volna hallgatni az embernek - a labda puffogásán kívül - hogyan üvöltöznek egymással. Változatos magyar nyelvünket már egészen fiatal korban magas szinten műveli az ifjúság. Öröm hallgatni.
A pingpong asztalon labda akkor pattant, amikor egyetlen alkalommal a feleségemmel lementünk. Ez még a naív korszakunk kezdetén volt, amikor azt hittük, a pinyóasztal pinyózásra van. De nem. Mivel az emeletesek között az uralkodó szélirányban szépen fel tud gyorsulni a szél, pingpongozni esélytelen. Mindenki egyszer próbálja meg. Azután pedig a pingpong asztal arra szolgál, hogy azon éjszakánként jobb esetben helyihülyék üldögéljenek, rosszabb esetben hajléktalanok aludjanak alatta és/vagy rajta. Vagy narkósok. Volt itt minden. Persze az embert nem zavarná a helyihülyék gyülekezete, valahol kell üldögélni. De az üldögélés Budapesten (is) annyit tesz, hogy sörözgetünk közben és egy idő után dőlnek az üvegek és/vagy baszkodjuk a földhöz azokat. A hajléktalanokkal sincs semmi baj, azzal van baj, ha összecsinálják a környéket. Márpedig összecsinálják, az tuti. A narkósokról meg ne is beszéljünk...
Szóval a pingpong asztal nagyon jó dolog. Mindenkinek javaslom, hogy tegyen ki egyet a háza elé...

Persze kell játszótér is, hiszen a gyerekeknek valahol el kell tölteni az időt. Az persze más téma, hogy az aszfalt nyáron olyan meleg, hogy épeszű szülő ide nem viszi a gyerekét. Csak este. Így aztán nyolctól éjfélig rohangálnak a kiskölkök. Lehet, rosszul emlékszem, de nálunk nyolckor takarodó volt gyerekkoromban. Mindegy, Budapesten más az életritmus.
Amikor éjjel elcsitultak a csemeték, jöttek a kis-középkamaszok. Valahogy a láncos hintát mindenképpen át kell pördíteni, vagy neki kell csapkodni a tartóvasnak. Élvezet hallgatni éjjel kettőkor...

Így talán érthető, hogy miért örültünk, amikor az aszfaltot feltörték, a nem eus játszóteret megszüntették és helyére park került.
Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni. A gyep...
Na, itt nincs Poldi bácsi, aki összeszedné a szemetet és ha lenne is, nem bottal, hanem lapáttal kellene járnia.
Ugyanis Budapesten az alap, hogy a parkot azonnal teleszaratják a kutyások. Mi, a lakók pedig mint az ipari robotok, vonal mentén közlekedünk. Mindenki megtanulja ugyanis hamar, mekkora felelőtlenség is átvágni a "füvön", a kis kerülővel elhelyezett járda helyett. Mire kivakarod a cipőd recéi körül a kutyaszart, majd megtanulod. És megfogadod, hogy soha többet...
A kutyák ezen mellékterméke ellen lehet tehát védekezni és csak mellesleg jegyzem meg, hogy egy park, amiben egyébként minden bejáratnál ki van téve a "Kutyát a parkba vinni tilos" tábla, nem azért készül, hogy oda a helyi lakosok lemenjenek és ott jól érezzék magukat?
Nos, egy jobb világban de. Itt meg? Kutyaszarató hely. Ez van.

Nade a hosszas bevezető után térjünk rá a lényegre. A lényeg és egyben a bejegyzésem mondandója is az, hogy napok óta reggel ötkor ébredünk, mert van pár barom, aki a kutyáját sétáltatja és ugattatja.
Igen, tudom: "Mit csináljon szegény kutya, beszélni nem tud?".
Ez a fasiszta duma, amit a kutyások nyomnak, amikor az ember szóvá teszi nekik.
A kutyás ugyanis azt feltételezi rólad, hogy ha neked nincs kutyád, akkor te a kutyákról semmit nem tudsz, azokhoz nem értesz. Egyben magáról meg azt feltételezi, hogy mivel van kutyája, egyből ért is hozzá.
Mindkét gondolatmenet hibás.
Az elsőről annyit, hogy épeszű embernek azért nincs kutyája PANELBEN, mert a kutya NEM VALÓ panelbe. Aki ért a kutyákhoz, az tudja ezt. Persze van a rossz duma, hogy kistestű kutyát lehet panelben is tartani, de NEM. A kistestű kutya is ugat, a kistestű kutya is tojik és a kistestű kutya is nekiugrik a gyerekednek, ha fenyegetve érzi magát. A kistestű kutya is tud olyan traumát okozni a gyerekednek, hogy egy életre félni fog a kutyáktól. És természetesen pont a kistestű kutyák azok, amelyeket a gazdáik szájkosár és póráz nélkül, szabadon kóborolni hagynak, mert "Nem bánt...". Pedig de. Akit harapott már vádlin bichon bolonese, vagy csivava, az tudja, miről beszélek. Ez a kérdéskör is messze vezet, úgyhogy hagyjuk.
Maradjunk az ugatásnál. Szóval a kutya ugat, ez tény. Nade kérem a kutyát lehet nevelni. Ahány kutyám volt, mindnek nagyjából kettő perc volt megtanítani azt, hogy ha azt mondom, hogy csend legyen, akkor csend legyen. Nem bonyolult ám...
Úgyhogy csak egy feltételezés marad: a kedves gazda direkt csinálja. Élvezi, hogy a mocskos dög minden hajnalban felugat 4000 embert.
Egyébként ez is szomorú tény, de a legszomorúbb, hogy a 4000 ember között NINCS - rajtam kívül - egy sem, aki esetleg ezt szóvá tenné. A sok zombi csak viseli, ahogy 2-3 barom tönkreteszi az életét.
Ez ám a szomorú. Hogy itt tart a pesti ember ingerküszöbe. Hogy már megs em hallja, vagy annyira bele van fásulva, hogy ha hallja is, fel sem fogja.
Persze lehet ez ellen harcolni és mászkálhat az ember hajnalonként a ház elé és beszélgethet kutyásokkal - akik egyébként nagyon segítőkészek, és SOHA nem az ő kutyájuk ugat, hanem másé - és másnap reggel ugyanúgy ugattatják a kutyát. Szarnak a fejedre, sőt még röhögnek is magukban, hogy a hülyegyerek nem tud aludni. Biztosan nem fáradt...
Kultúr ember tudja kezelni az indulatait, így én nem dobálok az ablakon ki semmit, nem lövöldözök légpuskával, nem teszek ki csirkebelsőséget parkányméregbe áztatva vagy zsilettpengével megspékelve.
De megértem azokat, akik eljutnak erre a szintre.
Én azért nem, mert továbbra is meg vagyok róla győződve, hogy nem a kutya a hibás. A kutya az egy szeretni való, jól nevelhető, ragaszkodó állat. Csak a gazdájától függ, hogyan viselkedik.
A kutya ugat, ha engedik és a kutyszart sem fogja maga után összeszedni.
Ezek tények.

Persze a lényeges kérdés az, hogy mi a megoldás. És ha ezt az ember felteszi magának és sokat gondolkodik rajta, akkor előbb-utóbb kitalál valamit.

Az emberek meg fognak változni? Nem.
A kutyák maguktól abba fogják hagyni az ugatást? Nem.
Jó kormányunk és önkormányzatunk tesz valamit az élhetőbb életért? Nem.

Akkor? Hogyan lehet magunkat kivonni az események hatásköréből?

Nagyon egyszerű a válasz: el innen.
Aki nem képes nagyvárosban élni, az ne éljen nagyvárosban. Nem Budapest tehet róla. Budapest az Budapest és az is marad.

Minekünk nincs itt a helyünk.
Logikus.

Úgyhogy megyünk is, hamarosan.
Nekem a pesti idegbeteg kutyák nem ugatnak többet, helyettük ugassanak majd a vidékiek...