2015: gyere, gyere, gyere!

Immár hagyomány nálam, hogy így év végén visszanézek és persze előre is nézek kicsit. Mi a célom ezekkel az "évértékelő beszédekkel"? Általában annyi, amennyi a bloggolásommal is: magamnak összefoglalni a fejemben kavargó gondolatokat. Mert az ugye világos, hogy a blogjaimat magamnak írom. Persze, ha olvasva Neked is tetszik, esetleg benned is megmozgat valamit egy-egy írásom, azzal nincs semmi baj.

Namegperszenyílván, ha valami hülyeséget le találnék írni és szólsz, hogy az nem egészen úgy van, attól pedig okosabb is leszek.

Jöjjenek most a 2014-2015-ös hülyeségeim.

Az évem jól kezdődött, mert hosszú vágyakozás után enyém lett egy viszikli. Határozott terveim voltak és vannak vele, ezek egy része meg is valósult. Az életem átalakítását vártam és várom ettől a dobozos bringától, amely részben meg is történt. Az autót helyi viszonylatban már nem használom és remélem, hogy ez a változás csak fokozódni fog 2015-ben.

Március óta MÁV Startklub tag vagyok és bár ez a MÁV még mindig nem az a MÁV, amire vágynánk, nekünk bejött a vonatozás. Így, hogy végigcsináltunk minden évszakot már látom, hogy a vonattal való közlekedés egy nagyon jól tartható életforma. Imádom azt az időt, amit a vonaton ülve magamra fordíthatok. Imádok kibámulni az ablakon és a "randa" tájban gyönyörködni, ami itt a Dunakanyarban körbevesz minket. És imádom, hogy bárhová elutazhatok ingyen, mert a Start Klub Kártyámmal az ország teljes területére ingyenes az utazás. Az a baj, hogy nem használom ki eléggé, de ez 2015-ben másképp lesz.

És még mindig bicikli: imádom az összecsukhatós bringámat. Imádom, hogy bár Budapesten dolgozom, 2014-ben kétszer ültem tömegközlekedésen. Imádom, hogy ki tudom kerülni az összes szívást, ami a budapesti közlekedésben van és nekem a fővárosból csak a szép oldala jut. A bringán kellett már javítgatni ezt-azt, de teszi a dolgát és eddig kétszeresen hozta be az árát. 

Azaz úgy spórolt nekem, hogy soha nem késtem el sehonnan. Ingyen szállítom a vonaton és 2014-ben nagyjából 50-szer vettem hasznát annak, hogy össze lehet csukni. Úgyhogy továbbra is vele fogok járni dolgozni, még télen is, amikor a hobbibringások szépen eltűnnek az utakról.

És az utolsó bringás változás: nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a fekvőbringára, amely semmihez nem hasonlítható élményt nyújt. A hosszú túrákon sincs fenék-derék-csukló-vállprobléma, a bringázásból csak a pozitív dolgok, köztük leginkább a suhanás marad. 2015-ben még több rekuzás lesz és egy kicsit feljavítgatom a bringát, mert a váltója nem az igazi. Akik olvassák a csodabringás blogomat (ide kattintva érhető el), majd látják a fejleményeket.

2014-ben kicsit kevesebb evezés volt. Főként azért, mert a nyáron nagy munkában voltunk és így alig jutott idő és főleg energia az evezésre. 2015-ben ez másképp lesz. Két nagy tervem van. Az egyik egy Győr-Szob dunai túra, mert a szigetköz nagyon érdekel. A másik egy Szob-Budapest túra, esetleg a Csepel-sziget megkerülésével egybekötve. És e mellet természetesen számos rövidebb túrácska a környéken. A Dunát és az Ipolyt továbbra is imádom és a sportos életmódváltásomhoz - később írok róla - hozzátartozik az evezés is. Úgyhogy 2012-ben a kajakozós blogomban is érdemes lesz olvasgatni (ide kattintva érhető el).

Ha már ígértem: sport. 2014 legnagyobb eredménye számomra, hogy sikerült elkezdenem futni. A siker az, hogy a 42 éves testem bírja. Főként a lábam volt kérdéses, hiszen a jobb lábamban nagyon nagy törésem (négyszeres) volt 10 éve és emiatt a bal lábam is kikészült kicsit. De szerencsém volt az orvosommal, hiszen jól megcsavarozott és szerencsém volt a futással, mert sikerült egy olyan ritmust elkapnom, amivel fejlődök is, de nem tesz tönkre.

2014-ben eljutottam odáig, hogy 14 kilométert is le tudok már futni, ráadásul hegymenet is lehet benne. A tempóm még nem az igazi, de szépen lassan elkezdek majd gyorsítani. 2015-ben egy félmaraton a cél, de ha megy az első, akkor azért negyedévente kellene futni egyet-egyet. Az első nagy eredményem a NATO futás volt, ahol 10 kilométeren indultam és nem kellett feladjam. Nem vett fel a záróbusz és voltak, akik mögöttem futottak be, így utolsó sem lettem. Az időm azóta 10 percet javult 10 kilométeren, ami szép eredmény.

Nagy célom volt elfutni Márianosztrára (és persze haza is), ez is megvolt. Ez már 14 kilométer. És fő célom, hogy a télen se hagyjam abba a futást és ha nem is az őszi intenzitással (heti 5 futással), de egy szinten tartó edzéstervvel elérni azt, hogy tavasszal ne kelljen újrakezdenem mindent. És persze az is a célom, hogy a nagy nehezen leadott kilók ne jöjjenek vissza. Ha nem írtam volna még, már stabilan tartom a 90 kiló körüli testtömegemet.

Persze 2015-ben mindenképpen a cél a 84 kiló. Ha ez sikerül tavaszra, vagy a nyár elejére, akkor az időeredményeim is javulni fognak, így a félmaraton lefutása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az étkezési szokásaimon fogok még változtatni, mert csak ezzel lehetne fogynom vagy 5 kilót. Persze a kilók nem nagyon érdekelnek, sokkal inkább fontos a testtömegem átrendezése, azaz a több izom, kevesebb zsír. Valami már történik, mert eddig 4 lyukat kellett fúrjak a derékszíjamra, annyira össze kell húzni mostanság. Még vagy 4 lyuk és készen is vagyunk. Annak nagyon örülök, hogy a ruhák lötyögnek rajtam.

A sport mellett egyéb életviteli változások is történtek és történnek is majd. Hála istennek, kevesebbet kell tanítsak mostanság, így több időm jut az életre. Amúgy is terveztem, hogy kicsit visszaveszek a tempóból, de az élet nagyon kegyes hozzám, mert megoldotta helyettem a kérdést. Így az egyik iskolában már csak a jelenleg futó tanfolyamokat viszem végig, aztán viszontnemlátásra! A felszabaduló időmben tanulni fogok. De ami a lényeg: nem lesznek foglaltak a szombatjaim, így tényleg lesz időm élni is kicsit.

A legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy a munkámat imádom és meg is tudok belőle élni. Imádom a főnökeimet, imádom a kollégáimat és imádom, hogy hasznos dolgot csinálok, amitől az embereknek jobb (biztonságosabb) lesz az élete. Szerencsés vagyok, hogy az országban zajló változások egyenlőre nem érintették negatívan az életemet és remélem ez azért van, mert mindent megtettem, hogy így legyen. Imádom, hogy a munkám mellett jut energiám a tanításra is és hogy hívnak is tanítani. És imádom, hogy még a másodállásaim mellett is jut időm sok mindenre.

A 2014-es év legjobb döntése az volt, hogy beiratkoztam a jelnyelvi tanfolyamra. Nagyon szeretem még akkor is, ha hétfőnként éjfélre érek haza. 2015-ben már január 5-én folytatom is a következő szinttel és ha tőlem függ, nem is állok meg a legfelsőbb szintekig. Remélem, hogy lesz elég tehetségem és szorgalmam hozzá. A jelnyelvvel határozott céljaim vannak, amelyekről majd írok még. Jelenleg annyi a lényeg, hogy élvezem és rádöbbentem, hogy imádok tanulni. Főleg olyasmit, ami megy is. (Még ha bénácska vagyok is, egyelőre...)

2014-ben nagyon sok inspiráló emberrel találkoztam, akiktől nagy lökést kaptam a céljaim eléréséhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig hoz a közelembe olyan embereket, akiktől tanulhatok. Akikből összerakhatom magamat. Hálás vagyok a barátaimért, akikre 2014-ben nem volt sok időm. 2015-ben több időt fogok rátok fordítani, ez az egyik legfőbb célom jövőre.

És végül a mocskos anyagiak. Nem gondolom, hogy az életben a legfontosabbak lennének a tárgyak, amik körülvesznek minket. Inkább azt gondolom, hogy az a fontos, amit ezek a tárgyak hozzátesznek - vagy éppen elvesznek - az életünkből. Az egyik ilyen tárgy az autónk, amely az elszállt svájci frank miatt 3 éve teljesen megnyomorít minket. Egy ideig úgy tűnt, hogy sosem jön el 2015, de a dolgok jelen állása szerint nemsokára befizetem az utolsó részletet az autóból. Ha ez megtörténik, az életünk kicsit könnyebb lesz.

Nem tudom, hogyan lehetne leírni azt, amit a bank velünk tett? Persze lehetne ragozni, lehetne mesélgetni, de azt hiszem nagyon röviden meg tudom fogalmazni a lényeget: "Rohadjon meg!". Ha 2015. elején letudjuk az autó kölcsönét, soha többet engem nem fog senki rávenni semmi ilyesmire. Csak olyan autóm lesz mostantól, amit tényleg megengedhetek magamnak. Az a szerencsém, hogy a kocsink viszonylag jó állapotban van és arra, amire mi használni akarjuk, tökéletesen meg fog felelni. Úgyhogy nekünk ez a kocsink lesz egészen addig, amíg szét nem esik...

A piszkos anyagiakhoz tartozik a ház is. 2014-ben nyáron sikerült levakarnom a fehér festéket a kapuról, a kerítésről és az oszlopokról, emellett sikerült a féltetőbe egy átvilágító ablakot tennem és le is lambériáztuk alulról. Így ami nagyon zavart, az már kész van. Mostantól azt az alapelvet követjük, hogy ami működik, az úgy is marad. 2015-ben ablakokat cserélünk és még a pár fehér elemet lecsiszolom és lefestem. Ennyi elég is lesz.

2015-re sem kívánok többet magunknak, minthogy ne legyen rosszabb, mint 2014. volt. Maradjon meg a szeretet, ami a szűkebb és tágabb családunkban körülvesz minket! Maradjanak meg a barátok, akikre legyen kicsit több időnk! Maradjanak meg a macskáink, akiket egyre jobban imádunk!

Azt kívánom, hogy amikor majd 2015. szilvesztere előtt visszanézek a 2015-ös évre, legyek legalább ennyire elégedett vele!

És ezt kívánom Nektek is!

Úgyhogy 2015: gyere, gyere, gyere!!!!

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.

Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):

Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.

Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.

Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.

Én egyébként el sem várom tőle.

Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.

Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:

1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?

2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...

3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?

Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.

Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!

Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...

A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.

Tudsz még követni?

Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 

A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 

Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.

Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...

Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.

Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.

Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.

Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 

Sokszor veszteség az sok veszteség.

Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.

Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.

Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.

Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...

Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?

A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.

Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.

Ezt ki fogja kifizetni nekem?

Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.

Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!

(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!

A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.

Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.

Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.

Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.

Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.

De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.

Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...

Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.

És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.

És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.

Illetve lehet, hogy mégsem!

Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

Köszönet

A köszönet szép szó. Valami olyasmit takar, amit nehéz megfogalmazni. Talán az egyik legmélyebb értelmű magyar szó és pont ezért nehéz pontosan meghatározni, mit is jelent valójában.

És amikor elhangzik egy "köszönöm" és a másik ember válaszol rá, hogy "nincs mit", ebben a rövid párbeszédben galaxisok omlanak össze és születnek újjá.

És én tényleg azt gondolom, hogy nincs mit! Sőt: ÉN köszönöm!

Csinálhatnék bármit az életben, mert szabad vagyok. De én úgy döntöttem, hogy tanítok (is). És emögött a döntés mögött nagyjából 15, azaz tizenöt évnyi vívódás van. A munkavédelem ugyanis egy szép szakma, de nagyon hamar össze tudnám számolni azokat, aki jól csinálják. Tipikusan olyan terület ez, amihez mindenki ért. Helyesebben azt gondolja mindenki, hogy ért. Kevesen tudják azt, hogy mit NEM tudnak. Hogy mennyit nem tudnak. Hogy mennyit kell még tanulni...

És tipikusan olyan szakma ez, ami - ha jól csináljuk - nem látványos.

Mégis megéri jól csinálni, mert nem a látvány a lényeg. Persze nem baj ám, ha néha van részünk felemelő dolgokban. Íme egy:

Szóval, amikor úgy döntöttem, hogy tanítok, elsősorban nagyképű voltam. Nagyképűség ugyanis, amikor az ember azt hiszi, hogy PONT ő az, akitől tanulni kellene. Örökös vívódás követi a döntést, amelyet csak néha csillapít egy-egy pozitív megerősítés. Szükség van ezekre a pozitív megerősítésekre, mert különben az embert szétmarcangolja a kétely. Jó-e amit csinálok? Jól csinálom-e? Hasznos-e? Használható-e?

Nagyképűség azt is gondolni, hogy a világ jobb lesz attól, amit csinálunk. Mégis ezt kell gondolnunk, mert másképp nem megy. Ha nincs hitünk, akkor elbukunk. Ha nincs hitünk, nincs ami felemelje a fejünket és rajta tartsa a tekintetünket a célon. Azon a célon, ami néha nem látszik. Mi a sok buktató között elvész. A hit segít abban, hogy amikor arccal a sárban fekszünk, legyen erőnk kinyomni magunkat, felállni és menni tovább. A hit abban, hogy amit teszünk, az jó.

Szerencsés az, akinek van hite. Hite önmagában.

Az én köszönetem erről szól.

Én azt köszönöm Nektek, kedves tanítványaim, hogy hitet adtok. Hitet abban, hogy nem csak én akarom jobbá tenni a világot. Hogy nem vagyok egyedül.

Fegyvert adtunk a kezetekbe, bánjatok vele felelősséggel! Életlen, úgyhogy csiszoljatok rajta! Ne hagyjátok, hogy kitompuljon! Őrizzétek, védjétek, tisztítsátok!

És ha ott a sárkány előttetek, ne habozzatok! Csapjátok le a fejét! Ha csak egyet is, de csapjátok le! Előbb-utóbb csak elfogynak azok a fejek és a világ biztonságos(abb) lesz.

És ezért érdemes küzdeni!

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

Hitem az emberekben: vissszaállítva

Annyi rossz dolog történik. Annyiszor csalódunk az emberekben.

Talán ezért van, hogy a kicsi, de pozitív dolgoknak is tudok már örülni.

Én magam nagyon szeretem a virágokat. A munkahelyemen tele van az iroda velük. Konkrétan: lassan kiszorulok. És amikor dolgozom, nincs is baj, hiszen reggel az első, hogy öntözök, évente többször átültetek, satöbbi. Minden, ami a virágokkal jár. Azért teszem ezt, mert egyszerűen jobb a hangulatom tőlük.

Aki szereti a virágokat, az érti, mire gondolok. Aki meg nem, annak úgysem tudom elmagyarázni.

A lényeg annyi, hogy minden évben a nyár a kritikus időszak. Amikor eljövök szabadságra.

Ekkor szoktak kipusztulni a virágaim, mert hiába kérek meg kollégákat a locsolgatásra, azt nem, vagy nem megfelelően szokták végezni.

A szabadságról visszaérve tehát általában roncsok szoktak fogadni. Kiszáradt, vagy kirohadt valamik, amikről csak azért tudom, hogy ezek voltak a virágaim, mert a cserepet megismerem, amiben itthagytam őket.

Így szokott ez lenni. Nem mindig, de többnyire.

De nem idén.

Idén ugyanis megint egy olyan kollégámat kértem meg a locsolásra, aki lekiismeretességéről amúgy is ismert volt előttem.

És amikor visszatértem ma, az irodámban szép, jókedvű, virágzó, bimbózó virágok vártak.

Úgyhogy köszönöm, Zoli!

Az olyan emberek, mint Te állítják visza a bizalmamat. Hogy lehet még bízni a barátokban, lehet még számítani a másikra.

És ez jó érzés.