A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Devecser. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Devecser. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. április 10., vasárnap

30 év az harminc év

1986-ban ballagtunk el. Fel tudod fogni? 1986-ban. Még bőven dúlt a kommunizmus (vagy mi) az országban és egészen érdekes vonalak mentén rendeződött az emberek élete. Aki nem élt akkoriban, nem értheti. De mi értjük. Még a középiskolát is "A rencer" utolsó éveiben jártuk, de ott már azért enyhültek a dolgok. Viszont amikor az általánosból ballagtunk, az még kemény volt. Senki nem is sejtette, hogy vége lehet egyszer és hogy miként változik meg minden. És mi, akik éppen csak betöltöttük a 14-et (voltak olyanok is, akik még ezt sem), leginkább annyit tudtunk, hogy nem tudtunk semmit.
Én emlékszem, hogy halvány lila elképzelésem sem volt arról, mit akarok csinálni. Van az a Bruce Willis film, "A kölyök". Ebben beállít a 40 éves, befutott imázstanácsadó életébe gyermekkori énje és számon kéri rajta, hogy mi lett belőle. Hogy miért nem az lett belőle, ami 8 évesen lenni akart. Ha visszanézek és őszintén bevallom magamnak, akkor bizony az én 8 éves énem is nagyon leszúrna azért, ami lettem.
De így megy ez. Amikor kölkök vagyunk, nagyon nem azt képzeljük el magunknak, amivé aztán leszünk, de szerintem ezzel nincs is baj. Szombaton, amikor hallgattam a történeteiteket, hogy miként alakult az életetek, legfőképpen arra döbbentem rá, hogy legtöbb esetben nem gondoltam volna ott, 1986-ban, hogy ez lesz. A történetek nagy része meglepő és legtöbbünk élete - köztük az enyém is - egészen más irányba folyt, mint azt gondoltuk volna. De jól van ez így, mert mindenki a helyén van. Oda jutottunk, ahová valók vagyunk és ez a lényeg!

Ahogyan meséltétek az életeteket, az jutott eszembe, hogy szinte mindenkinek hozott tragédiákat, mindenkit próbált megtörni, de mindenki állta a sarat és legfőképpen annak örülök, hogy ha kisebb-nagyobb kitérőkkel is, de mindenkinek rendben van az élete.
A történetek ismerősek. Iskolák, szerelmek, betegségek, válások és újrakezdések. Mindenkinek megvolt szinte minden és a sokféle életútban egy a közös: mindenki kihozta az életéből a maximumot. Senki nem panaszkodott, és amikor pár percben kellett mesélni magunkról, a sztori vége mindig pozitív volt. Pedig biztosan vannak gondjaitok, küzdelmeitek ma is, ahogyan nekem is vannak. De mindent összevetve, a sztori - amit sokszor úgy is hívunk, hogy "az élet" - mindent összevetve szép. És ezt mindenki magának köszönheti, nem másnak.
Ahogy beszélgettünk, viccelődtünk nekem végig az járt a fejemben, hogy ebbe a közösségbe tartozom. Ez nem mindig esik le nálam, mert a sok költözködés miatt hajlamos vagyok magamra úgy tekinteni, mint valamiféle kívülállóra. Közben ez nem igaz. Igenis közétek tartozom. És ezt most egy életre a fejembe véstem. Amikor idegenekre nézek, az fog eszembe jutni, hogy az ügyes-bajos dolgaik ellenére ők is ugyanolyanok, mint én. Mert Ti is ugyanolyanok vagytok, mint én. Mindannyian a jóra vágyunk és a jóra törekszünk. Mindannyiunknak fontos valaki, illetve fontosak valakik és ezekből a szálakból áll össze az a hely, amit az otthonunknak érzünk. Legyen ez most a szűkebb hazánk, a város és a megye, vagy legyen a tágabb, az ország vagy Európa. Egy biztos: belőlünk épül fel. Belőlünk, akik ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról, mert ugyanonnan jöttünk. Ugyanabba a körbe tartozunk. Egy iskolába jártunk.
Szombaton, hallgatva Titeket arra kellett rádöbbenjek, hogy otthonosan érzem magamat. Hogy amikor rátok nézek, az ismerős érzés nem az 1986-ban elballagott 14 éves kölköknek szól, hanem azoknak a jóravaló felnőtteknek, akik belőlük lettek.
Nem említek neveket, de név nélkül is örömmel állapítottam meg, hogy nem kallódott el senki. Még azokból is rendes, családszerető ember lett, akikről minden mást gondoltunk volna, csak ezt nem. Megkomolyodtatok - megkomolyodtunk - és szilárd építőkövei vagyunk a szűkebb és tágabb környezetünknek. Mindenki máshol és máshogy, de hozzátesz ahhoz, ami ma Magyarország és Európa. A hazánk.
Annak örülök a legjobban, hogy ez az ország ilyen emberekből áll, mint Ti vagytok. Amikor a mindennapok őrlőmalmában úgy érzem, hogy lemorzsolódik rólam a jóság és a szeretet, az fog eszembe jutni, hogy miattatok is tartanom kell magamat. Mert ha Ti ilyen jó emberek vagytok, akkor nekem is annak kell lennem, maradnom.
Örülök, hogy láttalak benneteket és aki meg nem jött el, az "bánhassa". Ilyen élményből kimaradni vétek, feltöltött nagyon hosszú időre.
Köszönöm!

2012. augusztus 22., szerda

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:


"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 
Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."