A Karácsonyról és a stresszről

Hadd idézzek valamit egy olyan nótából, amit ilyenkor, Karácsonykor nem is lehet elkerülni:
"Mary's boy child Jesus Christ, was born on Christmas Day
And man will live for evermore, because of Christmas Day."
(Forrás: azlyrics)
Bár ez folyik a csapból is, nem lehet ráunni. Ez a Boney M, az én gyermekkorom egyik meghatározó együttese. Persze vagyunk ezzel így páran, nem is akarom kisajátítani magamnak.

Tudnod kell, hogy amikor én gyerek voltam a hetvenes évek végén és nyolcvanas évek elején (mármint az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas...), nem volt lehetőség angolt tanulni. (Ezzel is vagyunk így páran...) Így aztán valamikor a harmincas éveim végén átélhettem azt az élményt, amikor az ember le tud fordítani valamit, amit már évtizedek óta hallgatott, esetleg dúdolt is együtt a rádióval.

De vajon megértettem-e?

És Te érted-e?
Mit is énekel a Boney M ebben a nótában?
"Mária gyermeke, Jézus Krisztus megszületett Karácsony napján.
Az ember (az emberiség) örökké él, Karácsony napjának köszönhetően."
Nem lehet jobban összefoglalni a lényeget, mint ahogy ennek a nótának egy sora teszi.
Mert örökké élünk, mégpedig Karácsonynak köszönhetően. Amikor is az Úr leküldte hozzánk egyetlen fiát.
Ezt mondja a Biblia.
Úgyhogy ha hiszel, akkor ezt nem szabad elfelejtened!
A Karácsony azért öröm, mert örökké élünk, mégpedig ettől a naptól, az első Karácsonytól kezdve.
A szöveget már a harmincas éveim végén le tudtam fordítani angolból magyarra, de egészen a múlt szombatig nem értettem meg. Mert kicsit nehéz a felfogásom.
A Karácsony nem azért öröm, mert adtál és kaptál ezt-azt.
Nem azért öröm, mert időben megérkezik a megrendelt csomag, vagy időben meg tudsz venni mindent a bevásárlóközpontban.
Hol van mindez az Örökléthez viszonyítva?
Úgyhogy ne stresszelj Karácsonykor! Karácsonykor SE!
Az ember ugyanis örökké él, Karácsonynak köszönhetően.
És ez a lényeg!

Nagy becsben a nagy Bécsben

Bécsben jártam már néhányszor. Aki megkérdezi, hogy milyen Bécs, annak annyit szoktam mondani, hogy olyan mint Budapest, mínusz kutyakaka. :)
Persze a helyzet ennél azért árnyaltabb, de az is biztos, hogy ahányszor csak kimegyek a "labancokhoz", mindig elgondolkozom azon, hogy mi - azaz a kurucok - mit csinálunk rosszul? Nálunk is lehetne ugyanez, mert minden feltétel adott. Igazi hazafinak tartom magamat és azért kell ezt leszögezni már most, mert ennek fényében kérem tekinteni a következő írásomat! Nem Magyarország leszólása, nem Ausztria magasztalása, hanem tények következnek.

A történet úgy kezdődik, hogy valamikor márciusban (!!!) vettem jegyet a Papp László sportarénába a novemberi (!!!) Jean Michel Jarre koncertre. Azért már márciusban, mert jó helyen akartam ülni és tökéletes élményt akartam. Ezért aztán középre, ülőjegyet rendeltem, mégpedig egy nagyobb blokk elejére, ahol senki nem ül majd elém. És ez így is lett, mert valóban nem ültek elém, ...hanem elém álltak.
A sztori ide kattintva elolvasható, nem ragoznám tovább, mert egy szóval sem érdemel többet. Csak azért emlegettem fel most, mert ez a történet vezetett ahhoz, hogy egy héttel később Bécsben kötöttünk ki. És a lényeg innen kezdődik.

Mivel semmiképpen nem akartam, hogy Jean Michel Jarre-ra így emlékezzek és mert a koncert felét gyakorlatilag nem láttam és amit láttam belőle, azt meg nem tudtam élvezni az idegességtől, úgy döntöttem, hogy ezt meg kell ismételni!

Hogy öregszem, az abból is látható, hogy meglepődök azon, mennyire nyitott a világ és mennyire eltűntek az akadályok. Konkrétan itt arra gondolok, hogy Bécsbe, a Wiener Stadthalle-ba (városi csarnok) jegyet vásárolni 5 azaz öt percembe került. A jegy ráadásul nem is volt sokkal drágább, mint idehaza. Az elhatározástól számított tizedik percben a neten rendelt jegyek már kinyomtatva ott is pihentek az asztalomon.

Nade Bécs nem itt van a szomszédban, a koncert ráadásul csütörtökön este lesz. Mi legyen? Jöjjünk haza csütörtökön este (valójában péntek hajnalban) és menjünk dolgozni pénteken reggel, hullafáradtan? Az ötlet nem nagyon tetszett.

Korábban írtam talán, hogyan szerveztem meg egy komplett, három országot érintő nyaralást egy padon ülve a telefonomról, tíz perc alatt, szállásokkal, utazással, mindennel. Röviden erről annyit, hogy van olyan szállásfoglaló szoftver, amivel ez lehetséges. Mivel többször meggyanúsítottak már azzal, hogy a blogjaim valójában rejtett reklámok (vírusmarketing), ezért nem írom ide ki a szoftver illetve a weboldal nevét. Ha nem akarsz reklámot, ne kattints az alábbi linkre és semmit nem fogsz tudni róla! Akit meg érdekel, az kattintson ide!

Röviden tehát a régi emlékeken felbuzdulva rákerestem az említett szoftverrel, hogy a Wiener Stadthalle környékén van-e szállás elfogadható áron. Annyira volt szállás, hogy még úgy is hívták, hogy Stadhalle. Mindkettőt. Volt egy hotel és egy panzió. A panzió árai magyarországi árak (kivéve, hogy nincsenek rejtett költségek és átverések), ezért nem is nagyon gondolkodtam, hanem rá is nyomtam a foglalásra. Így sikerült a koncert helyszínétől 100 méterre szállást foglalnom, szintén öt perc alatt. Ezt még ki sem kellett nyomtatni, a szoftver ugyanis küld e-mailt, az bőven elég a foglalás igazolásához. Így is volt. De ne szaladjunk ennyire előre!

Budapesten gyors tankolás és matricavásárlás, majd indulás Bécsbe.
Mivel nem vagyok nagyon ismerős Viennában, GPS-szel mentünk. De melyikkel?
Offline GPS-t én már régen nem használok, mert az nem nagy kunszt. Manapság az ember olyan szoftvert használ, amelyik figyeli a dugókat is és netán el is kerüli azokat. Megint nem akarok reklámozni semmit, ezért akit érdekel, melyik szoftver ez, az kattintson ide.
Az online navigációhoz persze kell internet, ami idehaza nem gond. Külföldön viszont hogyan? Nos, megint csak reklám nélkül, de minden szolgáltatónál van olyan csomag, amelyben van néhány megányi külföldi adat is. Így vettem én is 200 megát, amit 3 nap alatt (hosszú hétvégére ajánlják) lehetett (volna) lefogyasztani, és ami ki is szolgált minket az utazás alatt (igazából 135 MB, azaz a nagyobb része megmaradt belőle).
Mivel volt internetünk, teljesen otthonosan éreztük magunkat. Ugyanúgy küldözgettük a fotókat, ugyanúgy meg tudtunk nézni bármit a keresőben. Talán megérjük egyszer majd azt is, hogy külföldön ne is kelljen roamingot vásárolni, hanem a saját internetünk keretéig ugyanúgy tudunk majd netezni, mint idehaza. Ez lesz az igazi Európa, ahol tényleg nincsenek határok.
Mindenesetre a megvásárolt net jó befektetés volt és szerintem benzinben megspórolta az árát azzal, hogy a szoftver elkerülte velünk a nagyobb dugókat.
Rögtön Bécs határában volt egy, amit sehogy sem lehetett elkerülni. De érdekes, hogy Bécsben még a dugó is kulturált. Mint kiderült később, ők a mentőknek kihagynak középen egy sávot és keményen büntetik, ha valaki előrepofátlankodik. Emiatt viszont szélen sem maradnak meg a helyek a pofátlankodásra és ennek az az eredménye, hogy a sor ha lassan is, de folyamatosan halad. Erről készítettem egy videót is, íme.

Szóval, tanulhatnánk ebben is az osztrákoktól. Kicsi dolgokon múlik és ezt nem fogjuk mi fel. Ők meg igen.

Az is érdekes, volt, hogy a szoftver konkrétan átvitt a very belvároson, azaz valahogy úgy, mintha Budapesten az Andrássy-n meg a körúton, vagy a Lánchídon keresztül vinne. Aki autózik Budapesten az tudja, hogy ezeket az útvonalakat zsigerből kerülni kell, hacsak nem akarunk nézelődni pár órát a kocsiban ülve...
Aki meg használ ilyen dugókerülő szoftvert az tudja, hogy bizony néha az Andrássy-n simán végig lehet tépni, megállás nélkül. Ehhez csak annyi kell, hogy a szoftver tudja, hogy éppen nincs arra senki.
Mert tudja.
Bár Bécsben azért volt némi félelmem, hogy tényleg tudja-e, mit csinál. Mert végül is az autóból megnéztük a gyönyörű esti Bécs minden nevezetességét, de mégis haladtunk.

És amit ígért Budapesten érkezési időnek, azt be is tartotta, hajszálpontosan.
A szállásunkhoz érkezve azért elcsodálkoztunk azon, hogy tényleg mennyire közel van a Stadthalle-hoz és hogy tényleg megvan a foglalás, tényleg annyi és egy petákkal sem több.
A szállás maga tökéletes volt. Nem azért, mert tiszta volt és rendezett. Ezt már megszokhattuk az osztrákoknál. Azért volt tökéletes, mert síri csend volt. Egy belvárosi bérház földszintjén, a belső udvarra néző, hangszigetelt ablakokkal rendelkezett a szoba. A szobában természetesen zuhanyzó és wc. Ami viszont nem volt: egész éjjel morgó hűtőszekrény, egész éjjel morgó szellőztetés és úgy általában semmilyen felesleges zaj.
Jártam én már úgy nemegyszer, sőt azt is mondhatnám, hogy az a jellemző, hogy még a drága szállodában is egész éjjel megy a hűtőgép, amiben persze olyan méregdrága szarok vannak, amikből úgysem fogunk vásárolni semmit. Én persze a hűtőt úgy kihúzom, mint a szél és soha nem érdekel, hogy a méregdrága szarok felmelegszenek esetleg benne. Persze jártam már úgy is, hogy a hűtő be volt építve és nem lehetett kihúzni, de szerencsére ott meg külön biztosítékról ment és azt meg simán lekapcsoltam éjjelre. Mérnök vagyok, bízz bennem! ;)

Szóval van már rutinom hűtőgépügyben, de a szomszédos zuhanyzók hangját, a különböző szellőztetőberendezések moraját és az egyéb gépészeti zajokat azért nem egyszer hallgattam már álmatlan éjszakákon. De nem itt. Itt én úgy aludtam, mint a bunda. Mintha otthon lettünk volna, vidéki kis házunkban. Pedig egy metropoliszban voltunk, pár méterre a bécsi Nyugati pályaudvartól (is). Sok múlik ám egy ilyen kis apróságokon...
A szobát elfoglaltuk és maradt még pár óránk a koncertig. A sarki boltban (ami ott még Heute, nálunk meg már Gestern, merthogy kivonult az országból) szépen bevásároltunk, mégpedig magyarországi árakon vagy kicsit alatta. Némi péksütemény, szalámik, üdítő, amit elfogyasztva a koncertre már igen jó hangulatban mentünk át, az út túlsó oldalára.

A Wiener Stadthalle nem mai építmény. De teljesen rendben van. Tökéletes elosztású, minden fontos dolog - így a beléptetés is - fedett helyen történik. Nincs fagyoskodás. A bejutás 10 másodpercig tartott, legalább harminc kapun engedték be a népet. Odabenn természetesen átvizsgáltak, a meleg előcsarnokban. Nem úgy, mint a Papp László sportarénában, ahol ugyebár kinn, a fagyban kell kitárni kabátodat, nincs-e nálad vállról indítható rakéta...

Beljebb haladva ruhatár, ahol furcsán néztek rám, mert megkérdeztem, hogy kostenlos (ingyenes)? Merthogy natürlich (természetes) Bécsben, hogy a jegy árában benne van a ruhatár is. Nemúgy a Papp László sportarénában, ahol úgy kell mindig összevadászni egy ötszázast (!!!) a két kabát ruhatári díjára. Ez már csak mellékes, hogy mivel sok ruhatár van, a kabátunkat a koncert végén negyedannyi idő alatt kaptuk vissza. Gondolom, ingyen nem akarták tovább őrizni... ;)
A terembe belépve láttam azonnal, hogy kisebb hibát vétettem, amikor nem középre vettem a jegyet. Azért nem vettem ugyanis középre, mert Budapesten pont azt szívtam meg. Mert Budapesten a középen elhelyezett szektorok között is voltak közlekedőfolyosók, oda álltak be a suttyók a koncert közepén, akik miatt aztán nem láttunk semmit.
Itt meg nem voltak folyosók. Középen és két szélen voltak és ennyi. Így aztán annak a veszélye, hogy eléd áll valaki, minimálisnak látszott. Persze azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz, amikor JMJ itt is szólni fog a népnek, hogy jöjjenek közelebb és érezzék otthon magukat...
A mi helyük fenn volt, elég magasan ahhoz, hogy senki ne állhasson elénk. Persze nem volt a sztereó középen, de a hang így is élvezhető volt. Talán azért, mert JMJ és emberei értenek a hangokhoz.

Budapesten sokan reklamáltak azért is, mert túl hangos volt a zene. Ezt persze nem értettem ott sem, mert koncertre az megy, aki szereti a hangos zenét. Mindenesetre itt nem nagyon éreztem hangosnak semmit, hacsak nem a tapsot...
JMJ természetesen itt is késett. 19.30-ra volt hírdetve a koncert, 19.30-kor csak ugyanaz a DJ jött ki, aki pesten is untatta a népet vagy fél óráig. Itt sem volt kegyelem, meg kellett hallgassuk, akár tetszik, akár nem. Aztán úgy 20.10 körül abbahagyta végre és jött még fél órányi altatózene. Végül pontban 20.38-kor jött ki JMJ és mintegy 68 perc késéssel kezdett bele a koncertbe.
Ami egyébként frenetikus volt.

Minden szempontból. Semmi kivetni valót nem találtam benne.

Minden percét élveztük.

Érdekesség, hogy szerintem a magyarországi koncerten korábban szólt a népnek, vagy a nép eleve elkezdett magától előre szivárogni. A lényeg, hogy Bécsben a Brick England  volt a választó. Ekkor szólt az osztrákoknak, hogy "álljanak fel és csináljanak némi zajt".
És mi történt?
Nagyjából 100 ember előre ment a színpad elé, a többiek pedig a helyükön maradtak.
Mivel a színpad elég magas volt, akik az első sorban ültek, azok is láttak mindent, akár ülve is. Persze sokan nem bírtak magukkal, mert a zene jó és JMJ ezen lemeze amolyan bulizós stílusban készült. Táncolható Jean Michel Jarre? Ezt is megértük... De mivel a koncert végére voltak időzítve ezek a bulizós zenék, a ráadással együtt 4 számról és 15 percről volt szó. Ki lehetett bírni, akár állva is.

Volt ráadás. Ellentétben Budapesttel, ahol a nép nemhogy nem tapsolta vissza, de nagyjából meg sem tapsolta JMJ-t a koncert végén. Hogy miért, azt nem tudom. Én azért nem, mert az elém állók miatti idegességemben a koncert vége előtt elindultam haza. Az újságban olvastam később, hogy elmaradt a vastaps és a ráadás.
Bécsben nem, itt alig engedték hazamenni JMJ-t.
Így aztán meghallgathattuk, milyen lesz az új Oxigén lemez hangulata, aminek majd lesz lemezbemutató koncertje is. Amit mi meg majd jól meg is nézünk.

A koncert végén nem siettünk, mert csak a szomszéd utcába kellett hazamenjünk aludni. Így aztán volt idő nézelődni.

A videón látszik, hogy a koncert után 10 perccel a színpad már szét is van kapva és már viszik is. Az utcán várnak a kamionok, amikbe megy bele a cucc.

Miután tényleg nem kellett siessünk, sétálgattunk kicsit és ettünk egy kis kolbászkát egy talponállóban. Magyar árakon, de "kissé" tisztább körülmények között.

Mint írtam, jól aludtam és mivel a Mariahilfer strasse 400 méterre kezdődött a szállásunktól és csak 11-kor kellett kicsekkolni, reggel elmentünk kicsit sétálgatni. Azért nem csekkoltunk ki, mert a kocsi így maradhatott a parkolóban, ami nem mellékes, hiszen Bécsben a parkolási díjak horror kategóriába tartoznak. Még a külvárosban is.
A kicsekkolás egyébként érdekes volt. Mivel mindent kifizettünk előre, a garázsban kellett a kártyát bedobni egy dobozba. És ennyi.
Hazafelé indulva, ha már a közelben voltunk, megnéztük gyorsan kívülről Kreuzenstein várát, ami sajnos csak november 1-ig van nyitva.

Nem baj, kívülről is élmény volt, aztán majd ha jövünk nyáron az Oxigén lemezbemutató koncertre, majd megnézzük belülről is.

Mert hogy mi ezután Bécsbe fogunk koncertre járni, az biztos! Évente egyszer-kétszer megengedhetjük magunknak és mivel a budapesti koncertet szervező Broadway jegyiroda válaszra sem méltatta a reklamációmat, tőlük többet jegyet nem veszek. SOHA. Az élményekről nem fogok miattuk lemaradni, sőt: Bécsben de szerintem már Pozsonyban is profibb élményben lesz részünk ezután. Mindkettő 2 órányira van Budapesttől, ennyit nekem megér a nyugalom és a korrekt hozzáállás. Tekintve, hogy a budapesti koncertek után nekem eleve másfél óra hazajutni kocsival a Dunakanyarba és mivel éjjel nincs már tömegközlekedés, csak autóval mehetek haza. Emiatt aztán például nem ihatok meg egy sört sem (na, nem mintha hiányozna). Szóval, szerintem a koncert után hazavezetni nagyobb szívás, mint a koncertre elvezetni.
Bécsből hazafelé amúgy még beugrottunk Pandorfba, mert sokan emlegették, de nekünk eddig valahogy kimaradt. Nem javaslom így, Karácsony előtt...
Összegezve tehát:

1. Nagyjából ugyanannyiba került a jegy;
2. Nevetséges összegekből megvolt a tényleg tökéletes szállás a szomszéd utcában;

3. Profi szervezés, zéró idegeskedés, zéró átverés;

4. Gyönyörű Bécs;

5. Gyönyörű Kreuzenstein;

6. 15 ezres benzinre, a magyar és az osztrák matricákra;

Ennyit megért.
Mondj egy indokot, miért ne ismételhetnénk meg akármikor!?

Apu

Könnyű nekem.

A környezetemben nagyon sok férfi küszködik a férfi szereppel. A szerencsésebbeknél csak hiányzott a példakép, maguktól pedig nem, vagy csak nagyon nehezen bírják kitalálni, hogyan is kellene viselkednie egy férfinak.

A kevésbé szerencséseknél volt példa, csak éppen rossz. Bunkó, részeges, önző, nőcsábász apák keserítették meg nem egy barátom életét, akiknek minden elismerésem, hogy mégis normális felnőtt lett belőlük.
És nagyon sok ember van, akikből meg egyszerűen rossz felnőtt lett, akit nemhogy férfinak, de embernek is alig lehet nevezni.
Mert nem volt akire felnézzen, mert nem volt előtte jó példa.

A rossz apák tönkreteszik nem csak magukat, de az egész családot, a szűkebb és tágabb környezetüket.

Nekem viszont szerencsém van.

Az én Édesapám példakép.

Sok mindenben. Meg sem próbálom felsorolni, csak kiemelnék néhány dolgot.

A legfontosabb - és ezért legelőször is említem -, hogy egy férfi lehet úgy férfias, hogy közben érzékeny, odafigyelő és megértő. És bár sokat szenvedtem és sokat is fogok szenvedni még amiatt, hogy ilyen felnőtt lett belőlem is, de nem bánom! Mert a legfontosabb értékemnek tartom azt, hogy minden észérv ellenére megmaradtam nyitottnak és érzékenynek. Utálnám magamat, ha macsó lennék. Bár akkor valószínűleg fel sem tűnne. Boldog vagyok, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet...

Sokaknak okoz gondot a nőkhöz való hozzáállás és alapvető viselkedési hibákkal küzd nem egy ismerősöm ebben is. Nekem ilyen gondom nincs. Már nagyon korán megtanultam, hogy mi a szeretet és hogyan lehet szerelemmel szeretni egy nőt. Az egyetlen nőt. És amikor voltak megingásaim - mert egyes nőnek látszó lények kihasználtak és bántottak - mindig ott volt nekem az erős példa. Hogy megéri bízni és megéri szeretni. És megéri tisztelni a nőket. Csak az éri meg.

Önzetlenséget is tanultam, bár lehetnék ebben a műfajban jobb is. Mindig azt láttam, hogy a családot helyezzük magunk elé. Nem számít semmi, sem a karrier, sem a hobbik, sem az önző vágyak. Az számít csak, hogy a másik, akit szeretek, boldog legyen. Sokan próbálták és próbálják kihasználni ezt is nálam, így meg kellett tanulnom húzni egy határozott vastag vonalat, de a mai napig jobban tudok örülni a másik örömének, mint a saját kis önző vágyaim beteljesülésének. Az én önzetlenségem ez.

Tanultam kitartást. Minden fontos eredményem, amit valaha elértem akkor sikerült, amikor már régen feladtam volna. Ha nem látom egész életemben azt, hogy csak a kitartás hozza el az eredményt. Mondhatnám úgy is, hogy az utolsó másodpercek utáni másodpercekben beütő sikerekről szól az egész életem.

Tőle tanultam, hogyan kell okosan szeretni. Tőle tanultam, hogy aki igazán fontos, annak el kell mondani, ha valamit rosszul csinál. Hogy terelni kell a jó felé. Akkor is, ha egyszerűbb és kevésbé fájdalmas lenne hallgatni. Tőle tanultam, hogy a szeretet nem csak a pátyolgatás, ölelgetés. A szeretet megnyilvánulhat kritikus szavakban, sőt egy-egy pofonban is.

Persze egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor kaptam Édesapámtól pofont és mindegyikért hálás vagyok! Mindegyik pont jókor lett elhelyezve. Mindegyik kellő erővel terelt vissza a helyes útra. Mindegyik után hosszú és érthető magyarázat következett és ezért mindig tudtam, miért kaptam. A legnagyobb szeretettel adott pofonokat én kaptam, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy neki jobban fájtak.

Tőle is tanultam a könyvek szeretetét. Ő volt az, aki gyerekkorában a kiflipénzéből is forintos könyveket vett inkább és Ő volt az, aki a kezembe adta életem legfontosabb könyvét: a következőt. Amit azért kértem, mert az előző tetszett és vágytam a többre. Amikor ráéreztem arra, hogy a világban van egy másik világ - a képzeleté -, mindig volt olyan könyv, amit a kezembe tudott adni. És ehhez az kellett, hogy előtte ezeket a könyveket maga is elolvassa. Emlékszem, ahogyan egy-egy könyvről mesélt nekem és ahogyan kedvet csinált hozzá. Lehet, hamar kiábrándulok az olvasásból, ha nem azokat a könyveket kapom a kezembe és nem abban a sorrendben, ahogyan Ő a kezembe adta. Határozottan más ember lett volna belőlem.

Neki köszönhetem az ügyes kezeimet. Azt, hogy bármit meg tudok csinálni, aminek nekiállok. Hogy soha nem kellett segítséget kérnem semmihez a ház körül, hogy ismerősek a szerszámok és nem érzem elveszettnek magamat köztük. Ha nincs ennyi türelme hozzám kölökkoromban és nem von bele mindenbe, amit csinált, akkor lehet, hogy belőlem is egy mihaszna semmirekellő lett volna, aki mindenhez szerelőt kell hívjon. Neki köszönhetem, hogy csak a képzeletem és a szabadidőm szab határt annak, amit igazán meg akarok csinálni.

Tőle tanultam tanulni. Tőle tanultam, hogy a tanulás a legfontosabb és hogy nem számít, mit hoz az élet, csak rajtunk áll, mi lesz belőlünk. Ő volt az, aki velem a karján leérettségizett és Ő volt az, aki  a Húgommal a karján leállamvizsgázott. Ő volt az, aki 40 éves korában megtanult vezetni. Ő volt az, aki 50 éves korában megtanulta kezelni a számítógépet, mert nem akart lemaradni. Ő bizonyította be nekem, hogy amit akarok, azt meg tudom tanulni. Bármit, bármikor. Nem számít, hogy hány éves vagyok, nem számít, hogy mit dolgozom éppen, a szabadidőm egy részét mindig tanulásra kell fordítani. Mert minden megtanult dologtól több leszek. Értékesebb.
Csak azt remélem, hogy egyszer talán legalább olyan értékes, mint Ő maga.

És ez az ember, az én Édesapám ma 68 éves.
Boldog születésnapot Apu!

Nem illik hozzád...

Ne vegyél Suzukit, mert nem illik hozzád! Valami ilyesmi érvvel próbált lebeszélni az egyik barátom, amikor elhatároztam, hogy megunva az elmúlt évek sorozatos szívásait, veszek egy megbízható, olcsó, olcsón fenntartható autót.

Az előzményekről annyit, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor a vadiújan vásárolt, minden csavarjában jól ismert, megóvott 6 éves autómat, egy Peugeot 206-ost eladtam - elpotyáltam -, hogy vegyek egy használt, nagyobb autót.

Több logikai bakugrás is volt a dologban, de ilyen az, amikor az ember érzelemből dönt anyagi dolgokban.

Szinte mindegy, hogy az az érzelem a szerelem, vagy éppen a gyűlölet: semmi helye nincs a pénzt érintő döntésekben.

Én többször is elkövettem azt a hibát, hogy érzelemből döntöttem. Autóknál főleg.

Az elébb említett esetben beleszerettem abba a fos 407-es Peugeotba, ami aztán 7 azaz hét évig keserítette az életünket. Úgy is viselkedett, mint egy hálátlan szerető. Hiába adtam meg neki mindent - márkaszervizbe hordtam még 10 évesen is -, soha nem volt jó.

Ha belegondolok, az eltelt 7 év alatt nem volt egy perc sem, amikor minden működött volna rajta.

A mélypont akkor volt, amikor végre kifizettük - hab a tortán, hogy svájci frank hitelre vettük, ha összeszámolom a végére 7 azaz hét millió forintért, ennyit fizettünk vissza, mire letelt a 2,7 millás kölcsön, de ez nem egyedi eset és nem is panaszkodom, csak megjegyzem... -, és ha már kifizettük, gondoltam megcsináltatom az utolsó hibáját is, azaz lecseréltettem a kagylósra kopott hátsó gumikat. Az autó onnantól szépen suhant, tehermentesen... nem egészen 10 kilométert, mert még aznap délután, elhúzva a tetőablak alatti redőnyt, azt láttuk, hogy keresztbe van repedve a tetőablak. 300 ezres lett volna cserélni...

Itt érzelmi döntés következett, röviden ennyi: takarodj!

Az árának a feléért számíttattam be egy másik autóba. Onnan tudom, hogy rögtön másnap ki is tették dupla annyiért, aztán aznap le is vették, mert el is kelt.

Nem érdekelt, mert nem racionális síkon mozogtam. Ezt mutatja az is, hogy vettem helyette egy Mercedes Vaneot.

Ahogyan más márkáknál, a Mercedesnél is van alja. Mivel elég sokat jártam vele Merci szerelőkhöz, a végén már csak felvilágosítottak, hogy az A és B Merci, az nem Merci. Hanem fos. Idéztem, szó szerint. Amikor ezt már egy hivatalos Merci szervizben mondják...

Nos, az elmúlt egy év alatt költöttem rá eleget.

Persze voltak előnyei, mert nagy volt, meg automata, meg dízel, de nem működött soha megfelelően. Folyamatos szívások és 50-50 ezresenként eldobált javítási költségek után betelt nála is a pohár, amikor a nyár elején a váltó - automata - kulissza romlott el (60 ezres), majd most a nyár végén a motor oldali elektronika.

150 ezres lenne.

Elhatároztam, hogy nem hozok érzelmi döntést az autóval kapcsolatban - mert akkor szétverném egy tízkilós kalapáccsal, vagy felgyújtanám -, hanem adok időt átgondolni, mi legyen vele.

Addig is, veszek egy olyan autót, amivel tuti nem lesz gond.

Használtat soha többet ebben az életben. Ez az egyetlen biztos dolog jelenleg.

Először azt kellett eldönteni, hogy milyen összegért engedhetünk meg magunknak autót. 

Egy barátom anno azt mondta nekem, hogy nem az autó ára a lényeg, hanem az, hogy havonta mennyibe kerül.

És ebben igaza van.

Hiába csak 2 milla egy kocsi, ha havi 100 ezresért tudod csak megvenni és lehet 4 milla is egy autó, ha havonta viselhető összegért lízingelheted.

Így határoztam el, hogy ezúttal kis autót veszünk.

Na nem nagyon kicsit, de nem is egyterűt.

(Zárójel: majdnem vettem egy Dacia Lodgy-t. Szerencsére 35% kezdőrészlettel lehetett volna csak elhozni, így hamar lemondtunk róla. Zárójel bezárva.)

Ekkor került képbe a Suzuki Swift.

Az autózás legalja. Gondolja a legtöbb ember és gondoltam én is pár éve még.

Mert a Suzuki Swift volt az a kocsi, amiben még kalaptartó sem volt... De telik az idő.

A családomban szépen lassan mindenkinek Suzukija lett és bár sokféle van közöttük, az egyik közös pont, hogy soha, semelyikkel nem volt baj. Wagon R+, Swift vagy Ignis: a szervizek vicces összegekért mennek. Rálátásom volt hát a Suzukira, mint márkára. A szüleim is a régi Swiftet nyúzzák, már a másodikat és az elsőt is csak kiütni tudták alóluk (nekik ment egy barom 70-es táblánál 90-nel, de kisebb sérülésekkel megúszták). A Húginak jelenleg a harmadik van. Egyiktől sem hiba miatt vált meg, a Wagon R+ akkor került eladó sorba, amikor a britekhez ment dolgozni és nem tudta magával vinni, de ez a kocsi éppen nagybátyámnál tejesít azóta is és szuper. Az előző Swiftjét meg alóla is kiütötték, egy körforgalomban, de ő is épségben szállt ki belőle. Ha venne, Húgi is megint Suzukit venne. Örült is, amikor megmutattam neki a Nusikát.

Ilyen előzmények ellenére azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy percre elgondolkodok a Suzukin, mert nekem kicsit kevés volt bennük az extra. Ha barátom nem ad a kezembe egy árajánlatot egy Suzuki kereskedőről, még ma is ezt hinném.

Elsőre persze azt gondoltam, hogy kandi kamera.

Mert azon az árajánlaton egy fullextrás kocsi volt, 3 milla alatti áron.

A barátom elmondta, hogy az a trükk, hogy vagy részletre kell venni a kocsit, vagy használt kocsit kell beszámíttatni és akkor majdnem egy millát elengednek a listaárból.

Így lesz a 4 millás Suzukiból 2,9 millás Suzuki. És ezt szinte senki sem tudja.

Persze még ekkor sem gondoltam komolyan. De amit a papíron olvastam, az azért felpöckölte a gondolataimat.

Elkezdtem megnézegetni a teszteket és az írásokat az új Swiftről és azt láttam, hogy senki nem írt semmi olyat róla, ami engem zavarna.

A népítéleten sem találtam semmit (olyan weboldal, ahol tulajdonosok írnak a kocsijukról, érdekmentesen és ahol ami szar, meg is kapja a magáét. Itt olvashatod el, hogy én mit írtam az én Peugeotomról: http://nepitelet.hu/autok/peugeot/407_2004/eletem_megnyomoritoja/).

Szóval senki nem írt a Swiftről rosszat, így adtam neki egy esélyt.

Kíváncsiságból elmentem hát a közeli Suzuki kereskedésbe és azt láttam, hogy a legutolsó szériás Swiftben, bőven 3 milla alatt benne van minden. Legalábbis minden, ami nekem kell.
A teljesség igény nélkül: ledes menetfény, tempomat, klíma, minden ablak elektromos, elektromos szervókormány, ISOFIX gyerekülés, 7 légzsák (térd légzsák is) és emiatt EURO NCAP 5 csillagos (legmagasabb) törésteszt. Nameg MP3-as rádió USB csatlakozóval. És nem utolsó sorban ugyebár automata váltó. De erről később.

Ekkor jött az az érv, hogy nem illik hozzám.

Merthogy kicsi.

És itt tettem meg egy, szerintem felnőtthöz méltó gondolkodásbeli váltást: nem azt néztem, hogy esetleg egyszer majd milyen autó kell nekem, hanem azt, hogy MOST milyen kell.

Mert nagyjából 10 éve járunk - és szívunk - olyan autókkal, amiket egy lehetséges élethelyzetre, az érkező gyerekre számítva vásároltunk.

A gyerek meg nem érkezett.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy magunknak veszünk kocsit mégpedig olyant, ami nekünk, kettőnknek megfelel.

Aztán amikor jön a gyerek - mert jön, ez tuti biztos - akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

(Úgyhogy nyugi: nem azért vettünk kicsi autót, mert feladtuk.)

Persze mielőtt döntöttem, jól megnéztem a konkurenciát. Ami nincs egyébként.

Mert ezen az áron még csak hasonló autót sem fogsz kapni.

Azért, hogy ráteszik egy másik (sokak szerint jobb) márka jelzését, azt kell vállalnod, hogy nem lesz benne fele cucc sem. Emellett gyengébb, megbízhatatlanabb, drágábban fenntartható autót tudsz csak venni.

Miközben a Suzuki Swiftben minden benne van, addig 300 és 500 ezressel drágább kategóriatársakban nevetségesen nincs benne pár alap dolog.

(Ha érdekel, szívesen kifejtem, miben több, mint az összes hasonló árú kortárs kocsi...)

Elég az hozzá, hogy miután megnéztem és beleültem minden hasonló autóba, végül elhoztam ezt.
Mert beleülve meg úgy éreztem, hogy egy nagy autóban ülök. Varázslat, de ez a kocsi kívülről kicsi, belülről meg nagy. Egyedül a csomagtartója nem elég, de mivel mi ketten utazunk többnyire, az egész hátsó ülés csomagtartó. Nameg 30 ezresért van 300 literes tetőbox, ha nagyon megszorulna az ember. 

Egyetlen dolog zavart a Merciből átülve: nagyon megszerettem az automata váltót amott. Igaz, a Merci automata megszívatott, de amikor működött, imádtam.

A végső döntést akkor hoztam meg, amikor kiderült, hogy automata váltós Swiftet lehet venni 350 ezressel drágábban, azaz 3.3 milla körül. Körbekérdeztem és egy ismerősnek volt egy automata Swiftje. 7 évig gond nélkül járt vele, napi közlekedésben. Zéró probléma. De ezt olvastam máshol is.

A konkurenciáknál - és ezért nem is konkurencia valójában egyik sem - az első automata váltós változat bőven 4 misi felett kezdődik.
Pont, pont, pont.

Hogyan zajlott a dolog? Ez a következő hihetetlen rész a történetben.

Pénteken döntöttem, hogy kell a kocsi. Pénteken 9-kor töltöttük ki a hitelkérelmet, aztán mentem a dolgomra. 40 perc múlva (!!!) szóltak rám, hogy megkaptam a hitelt, és menjek vissza, mert lehet pörgetni az ügyet. 10-re ki volt töltve minden.

Következő szerdán megjött a kocsi a kereskedésbe, de nem volt ott az ügyintéző, mert továbbképzésen volt. Pénteken töltöttük ki a papírokat (lízingszerződés) és még pénteken délután elküldte a bank a pénzt a kereskedésnek. Hétfőn megjött a pénz a kereskedésbe és lehetett intézni a forgalomba helyezést. Ekkor lebetegedett az ügyintéző és a kollégája vette át az autó dolgait. Közben bekötötték a nyomkövetőt, ami mindegyik kocsimban van, mert olcsóbb, mint egy vinnyogós - semmire sem jó - riasztó. Belekerültek az ajándékok (légterelő, szőnyeg, KRESZ készlet), megcsinálták a nullrevíziót.

Csütörtökön átvettem a kocsit.

Azaz nem egészen két hét alatt zajlott le minden úgy, hogy volt benne betegség és továbbképzés is.

Valahogy így kell ezt csinálni.

Összehasonlításképpen: anno a Peugeot 206-ost 4 azaz négy hónap alatt vettem át és próbarendszámmal jártam még egy hónapig, mert akkor sem sikerült teljesen mindent elintézni.

Szóval megvannak az előnyei annak, ha Magyarországon, konkrétan 40 kilométerre gyártott kocsit vesz az ember. És vicces, hogy egy ennyire kapós modellnél is így tartják a határidőket.

Nagyon fontos, hogy nem kötöttem kompromisszumot, azaz nem egy szalonban álló autót vettem, hanem pont olyat, ami nekem kell.

Pont olyat.
És itt vége is lehetne a bejegyzésnek, de most jön a lényeg.

Miért írtam le ezeket a dolgokat?

Mert vannak tanulságok, amiket szeretnék megosztani veletek:

1. Az olcsó kocsi drágább. Használt autókkal mászkáltam az elmúlt 10 évben és folyamatosan szívtam és leosztva többe kerültek, mintha egy lízing részleteit fizettem volna egy garanciális, új autóra. Ráadásul mindig 5-10 évvel ezelőtti szinvonalba űltem bele és most szembesültem vele, hogy 2016-ban hol tart az autógyártás. A fullextrás 5 éves kocsiban nincs az benne, ami egy közepes felszereltségű új autóban benne van. Legalábbis azok közül az extrák közül, amik nekem fontosak. Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit...

2. Ott tart Magyarország, hogy az autószerelők nagy része kiment külföldre, akik maradtak, azoknak a nagy része kókler, nagyképű köcsög. A pár normálisra meg heteket kell várni, mert szétszakadnak a sok melótól. Amikor végre bejutsz, rohammunkában végzik a javítást és óhatatlanul hibáznak. Amelyikük normálisabb, az kompenzál, a többi sunnyog. Véletlenül eltört műanyag, elnézett viszkozitású olaj... csupa kellemes dolog. A csúcs az volt, amikor a megkérdezésem nélkül megcsináltak egy 524.517,- forintos javítást, tudva, hogy úgysem fogom szétszedetni... Szóval ha használt autód van, ezeknek a viszonyoknak vagy kiszolgáltatva. Köszi, nem kérek belőlük! Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit!

3. Minden használt autómon szép haszonnal adtam túl. Mármint szép hasznot hozott azoknak, akik megvették. Lehúztak mindig, mert tudták, hogy kell a pénz és ezért olcsóbban oda fogom adni a kocsit. Eddig így is volt, de most nem így tettem. Itt maradt a Merci is és ha egy év alatt, akkor egy év alatt fogom eladni. Nem vagyok kényszerhelyzetben, mert van egy megbízható új autóm. Nagyon magabiztosan fogom elküldeni azokat a vevőket, akik le akarnak húzni. (Szerkesztve: meghirdettem a Mercit, egy óra múlva jött egy vevő, aki tutira ígérte, hogy elviszi, másnap eljött, megnézte, elvitte. Egy óra alatt adtam el. Lehet nekem is szerencsém?)

4. Úgy vettem a kocsit, hogy a lízing hamarabb lejár, mint a garancia. Így az autót még garanciával fogom eladni, hamar és jó áron. Vehettem volna kevesebb havi törlesztővel is, de pont ezért nem tettem. Mert amikor lejár, azonnal cserélem le egy másik új kocsira. És ha a Jóisten is megsegít, ez így is lesz ezután. Soha többet nem veszek használt autót...

5. Olyan cascót kötöttem, ami mindent fedez. A Suzukinak van saját cascója, a 100.000,- önrész mellett havi 5 ezresért egy eseménynél visszaadnak a 100 ezresből ötvenet. Azaz valójában egy 50.000,-es önrészű cascót vettem egy 100.000,-es áráért...

6. Természetesen benne van a pakliban az is, hogy baja lesz a kocsinak. Amit lehet, megpróbálok kivédeni, így nyomkövető van benne, meg van jelölve UV-védelemmel és van benne egyedi lopásgátló is, amit senki nem ismer. Így is el lehet lopni, de az esélye ennek elenyésző. Ha mégis, ugorj az 5. pontra.

7. Megtörténhet, hogy én töröm össze az autót. Bár eddig soha nem okoztam balesetet, benne van ez is a pakliban. Ha ez bekövetkezne, ugorj az 5. pontra.

Összegezve tehát az az autó illik hozzád, amelyikről Te úgy érzed, hogy hozzád illik. Mindenki más véleménye mellékes.

És én most úgy érzem, hogy 2016. szeptember közepén jobb döntést nem tudtam volna hozni.

És ez a lényeg!
Úgyhogy amikor azon gondolkodsz, hogy egy olcsó, megbízható, jó kocsit akarnál venni, ha rám hallgatsz, menj be egy Suzuki szalonba...

Tanulj!

Sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, de leginkább azért, hogy tinédzser éveim lázadó időszakában nem hagyták, hogy kiugorjak az iskolákból. Pedig többször akartam.
Abba akartam hagyni a gimnáziumot, abba akartam hagyni a főiskolát.
Amikor az ember gyerek - és egy 18 éves ember gyerek, még akkor is, ha már szavazhat és képes szülni vagy gyereket csinálni -, minden fontosabb annál, minthogy az iskolapadban üljön.
Az élet zajlik és én azt láttam, hogy barátaim hamar elvégeznek szakmunkásképzőket és elkezdenek dolgozni és pénzük van és autójuk van és csajoznak és elköltöznek otthonról.
Én meg ülök fel a rohadt vonatra és utazom a rohadt kollégiumba, hogy aztán hétközben - távol mindenkitől, aki szeret és akit szeretek - járjak a rohadt gimnáziumba és tanuljam a rohadt oroszt, németet, matekot, történelmet és irodalmat.

Utáltam. Abba akartam hagyni.
A szülőnek sok felelőssége van, de ezek közt az egyik legfontosabb az, hogy amíg a gyerek nem tud felelősen dönteni, döntsön helyette.
Az én szüleim megtették és jól tették.
Nem engedték, hogy abbahagyjam a gimnáziumot és nem engedték, hogy abbahagyjam a főiskolát sem.
És amikor benőtt a fejem lágya, úgy 22 évesen, én magamtól folytattam a tanulást, amit mostanra, 45 éves koromra sem hagytam még abba.
És ennek köszönhető, hogy jó életem van, jó munkám, ami fizet és amit szeretek. És ennek köszönhető, hogy ha baj lenne - azaz megszűnne a munkahelyem - akkor sem lennék nagy bajban.
Hogy miért?
Talán azért, mert olyan okos vagyok? Nem! Sosem tartottam magamat okosnak.
Talán azért, mert valamiben olyan tehetséges lennék? Nem! Soha nem tartottam magamat tehetségesnek, illetve amiben tehetséges vagyok, abból nem lehet megélni.
Akkor miért is nem kell félnem az élettől?
Hosszas gondolkodás után arra kellett rájöjjek, hogy azért, mert tanultam, sok papírom van és amit tanultam, abból nem csak papírt szereztem, hanem oda is figyeltem és értek is hozzá.

Tehát minek köszönhetem, hogy az életem jó és egy számomra kényelmes, otthonos hely a világ?
Ha lehántom a kérgeket és szorosan a tényeket veszem, akkor be kell lássam, hogy mindent annak köszönhetek, hogy tanultam.
Úgyhogy tanulj Te is!
Nem mindenkinek van olyan élethelyzete és szerencsés, hogy a szülei tudják támogatni ebben. És egyre ritkább is ez.
Akkor hogyan?
Állíts fel sorrendet és a tanulást tedd az elejére! Vagy majdnem az elejére.
Amikor például munkát választasz, ne az legyen az elsődleges szempont, hogy mennyit keresel, vagy hogy ezért mennyit kell dolgozni! Az legyen a szempont, hogy engednek-e tanulni!
A kevesebb pénz is több, ha közben tanulhatsz.
Ha nem tanulhatod azt, amit szeretnél, akkor tanulj olyasmit, ami felé vezet! Ami lépcső, dobbantó.
Ha nem éred el az álmaidat, akkor tegyél a lábad alá valamit és arról majd eléred. Azokról majd eléred.
Ne legyél lusta!
Igen, egyszerűbb hazamenni a melóból és ledögleni. Egyszerűbb a hobbiknak élni. Egyszerűbb elmenni a kocsmába, moziba, bulizni.
De ezek mind lehúznak. Mind akadályoznak abban, hogy tanulj.
Mind akadályoznak abban, hogy előrébb juss.
Mind akadályoznak abban, hogy jobb életed legyen.
Ha megérted azt, amit itt leírtam, akkor elég értelmes vagy ahhoz is, hogy tanulj.
Ha elkövettél hibákat és senki nem volt, hogy figyelmeztessen a tanulás fontosságára, akkor itt az alkalom, hogy javítsd a hibáidat.
Akárhány éves vagy.

Nem félek!

Tegnap meghalt egy barátom. Fényes nappal, egyenes úton ütötte el egy autós úgy, hogy ez a barátom nagyjából 5 láthatósági mellényt vagdosott szét és szerelt fel a biciklije különböző pontjaira. Hátul egy nagyjából 2 méter magas rúd is volt felszerelve, amelynek a tetején egy keresztrúdon még két másik zászló is volt.

Mégsem látták meg, elsodorták, meghalt.

Szeretni való, rendes srác volt és 4 gyereket hagyott hátra.

Azért fogalmazok ilyen tényszerűen, mert erre egyszerűen nincsenek szavak. Az ember képtelen szavakba önteni azt, amit érez.

Szokták mondani, hogy "értelmetlen halál", de én azért nem értem ezt a kifejezést, mert számomra minden halál értelmetlen. Az életnek van értelme, a halál értelmezhetetlen. Felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Nem lehet vele megbékélni, nem lehet belenyugodni. És nincs értelme még csak megpróbálni sem megérteni. Nincsenek okok, nincsenek miértek. Egyszer eljön és akkor vége mindennek. Ezen a földön véget ér minden.

Félelmetes, hogy reggel, indulás előtt még kitett egy fotót egy bringáról a Facebookra, ami nagyon tetszett neki. Egy ugyanolyan jellegű háromkerekű fekvőbiciklit, mint amit ő is barkácsolt magának és amin aztán pár perc múlva elütötték.

Képek a helyi lap tudósításából. Képek, amiket megdöbbenve nézünk újra és újra, mert nem hiszünk a szemünknek. Látunk egy felismerhetetlenségig összetört a biciklit, és a hosszú métereken keresztül szétszóródott alkatrészeit az úton. Azokat az alkatrészeket, amiket jól ismerünk, mert büszkén mutatta nekünk májusban, amikor találkoztunk egy fekvőbringás találkozón. Az ülést, amit ő maga fejlesztett. Most elcsavarodva, összelapítva. A zászlókat, amiket pont azért tett fel, hogy már messziről látni lehessen. Nem volt elég. A láthatósági mellények darabjait, amikből tényleg több négyzetmétert vagdosott össze. Mégsem látták meg.

És mi jut az eszünkbe erről?

A normális emberi reakció a rettenet. A gyomorba markoló félelem. Mert aki egy ilyen esetet hallva és a fényképeket látva nem retten meg, az nem normális. És akit nem taglóz le egy ilyen rendes és szeretni való ember elvesztése, azzal is baj van.

Mit üzen ez az eset nekünk?
Azt, hogy hiába teszünk bármit, semmi nem rajtunk múlik.

Mert hiába van fényes nappal, hiába vagy rutinos és tettél meg százezer kilométert, hiába haladsz kis forgalmú, nyíl egyenes úton és hiába vagy úgy kimatricázva, hogy kilométerekről látszódj... ha az van megírva, akkor el fognak ütni és meg fogsz halni.

És ezért rettenünk meg mindannyian.

Ez a normális érzelem.

Először tagadunk. Nem hisszük el és azt várjuk, hogy valaki szóljon: "Nem is igaz! Lelökték az útról, de megúszta pár karcolással." Azt várjuk, hogy beírja a Facebookba, hogy "Sziasztok srácok! Jól vagyok, köszi, hogy aggódtok!".
De nem ír senki ilyet. Helyette a felesége, a négy közös gyerek édesanyja erősíti meg, hogy a hír sajnos igaz.
Aztán azt gondoljuk, segíteni kell. Össze kell szednünk magunkat és bármennyire is nehéz, intézni kell, amit intézni kell. Segíteni kell ahol tudunk. Azt gondoljuk, hogy ha gyakorlatiasak maradunk és megpróbáljuk tárgyilagosan kezelni a tényeket, akkor könnyebb lesz. De nem lesz könnyebb.
Utána jön a harag. A gyűlölet az iránt, aki ezt tette vele. A harag magunk iránt, amiért nem akadályoztuk meg ezt a tragédiát valahogy. A vágy, hogy visszamehessünk az időben akár csak pár órát és azt mondhassuk neki: "Ne menj ma biciklivel!"
Szégyelljük a haragunkat, próbáljuk elfojtani és sokszor azokra vetítjük ki, akik nem érdemlik. Ha szerencsénk van, akkor Ők elviselik, mert tudják... dehogy is tudják, csak sejtik, hogy min megyünk éppen keresztül. Ha szerencsénk van, akkor nem maradunk egyedül és akik szeretnek minket, azokban találunk kapaszkodót.
Néha észbekapunk és egy-egy tiszta pillanatunkban rájövünk arra, hogy nem vagyunk időutazók és még ha mondtuk is volna neki aznap reggel, Ő akkor is bringával ment volna. Mert szerette azt a rohadt biciklit...
Ezután érzelmi hullámvasút következik, és képesek vagyunk egyszerre egymástól olyan idegen érzéseket is érezni, amitől megijedünk.
Mindenhol és mindenben őt látjuk, halljuk a hangját, megérezzük az illatát. Ijesztő dolgokat tesz velünk a képzeletünk és azt gondoljuk, hogy kezdünk megbolondulni. Pedig bármennyire is furcsa, ilyenkor ezek a dolgok is természetesek. Az agyunk így rendezi a dolgokat, hogy el tudjuk viselni azt, ami elviselhetetlen.

Egyszerre vágyunk mindenre, ami vele kapcsolatos és egyszerre szeretnénk mindent kidobni, ami rá emlékeztet.

Mert fáj, nagyon fáj!
De aztán lassan, de biztosan a szép emlékek kerülnek túlsúlyba és a fájdalom csökken. Már csak az évfordulók lesznek nehezek. Amikor születésnapja lenne, de nincs ott. Amikor évfordulónk lenne, de nincs ott. Beszélünk hozzá, mintha ott lenne és egészen biztos, hogy hallja is. Néha még évek múltán is szólunk hozzá.
Hiába gondoljuk azt, hogy ez nem normális, mindenki ezt csinálja.
És amikor enyhül a fájdalom, képesek leszünk elképzelni az életünket nélküle. Már tudunk róla mesélni úgy, hogy ne érezzünk fájdalmat. Már tudunk örülni a szép dolgoknak.

Hónapok vagy évek telnek el, de az élet újra visszatér a kerékvágásba és elfogadjuk, ami történt.
És mindig emlékezni fogunk rá, szeretettel.

De addig hosszú az út. Bár sokan próbálnak segíteni, a nagy részét egyedül kell megtennünk.

Nehéz lesz.
Én innen annyit tudok ígérni Szabolcs feleségének, hogy bár sokunkat nem is ismer személyesen, de számíthat ránk!
Amiben tudunk, segíteni fogunk és ezt bátran ki merem jelenteni mindazon fekvőbringások nevében, akik ismerték és szerették Szabolcsot.
Mert akik ismerték, azok szerették.

*************************************
Nektek pedig, kedves barátaim, akik velem együtt megdöbbenéssel álltok a történtek után annyit üzennék csak, hogy ne feledjétek:
NEM SZABAD FÉLNI!

Az élet ilyen. Törékeny. Tudjuk.

Ezért van az, hogy minden percét megpróbáljuk élvezni.

Hogy amikor vége van, azt mondhassuk: jó volt.

Így aztán innen üzenem mindazoknak, akik szeretnek és féltenek, hogy ha ma meg kellene halnom, azt is el tudnám fogadni.
Nektek, akik az életem eddigi 44 éve alatt megfordultatok benne hosszabb-rövidebb időkre, nektek köszönhetően már eddig is annyi jó dolog történt velem, hogy a halál számomra nem félelmetes.

Nem akarok egy percet sem úgy élni, hogy félek.
Hiszem, hogy egy felsőbb akarat tartja kezében a szálakat és még akkor is van minden történésnek értelme, ha ezt mi - akik csak korlátozottan látjuk át még a saját életünket is, nemhogy az egész világot - néha nem értjük!

Hiszem, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és csak egy dolgunk van: nem elrontani azt, ami számunkra eleve el van rendezve.
Én igyekszem nem elrontani és minden napra úgy tekintek, hogy ajándék. Remélem, hogy még sok van belőle hátra, mert jó veletek lenni.
És ezért hálás vagyok!
És nem félek!

Anyu

A mi Anyukánk különleges.

Biztosan minden gyerek így érzi, de bennem ez az érzés nagyon erős és ahogy öregszem és egyre többet látok a világból, egyre inkább megdöbbent, hogy milyen szerencsés vagyok.

Szerencsés, mert szép gyermekkorom volt és szerettek. Szeretett. Jobban, mint magát. Ha azt hiszed, hogy ez egyértelmű és minden anya ilyen, hát nézz csak körül kicsit...

Ő mindent odaadott volna értem, értünk.

És amíg gyerek vagy, nincs elég eszed és akaratod ezt megakadályozni. Természetesnek veszed, hogy ott van, hogy számíthatsz rá, hogy bízhatsz benne. A szeretete feltétlen és bármit csinálsz is, mindig ott van.

Én önző gyerekből lettem önző felnőtt. Elvártam, hogy szeressen. Nem érdekelt, hogy fáradt, hogy csalódott, hogy bántották. Nekem kellett a szeretete. És kell ma is!

Szépen teltek az évek és a mi Anyukánk ezen hosszú évek minden percét Nekünk adta. Minden cselekedete mögött ott volt a hátsó szándék, hogy nekünk segítsen. Sosem tett szemrehányást, ha miattunk nem jutott Neki. Mindenki előbb és aztán jött csak Ő.

És nehogy azt hidd, hogy a szeretete csak nekünk volt elég!

Annyi jót tett életében idegenekkel is, hogy azt felsorolni sem lehet. Még akkor is, ha közben magát osztogatta szét.

Engem sokfelé sodort már az élet és történtek igazán rossz dolgok is velem. Sokszor küldtek padlóra és sokszor választhattam volna a rossz utat. Lehetnék gonosz, rosszindulatú.

Keveredtem már korpa közé és sok disznóval volt dolgom.

Lehetnék ma rossz ember.

Bár nem vagyok olyan jó, mint amilyen lenni szeretnék, de hogy nem lett belőlem tróger, azt Neki köszönhetem.
Pedig nem szidott, nem vert, sőt talán hangosan sem nagyon szólt rám.

Szeretett. Akkor is, amikor nem érdemeltem meg.

Tőle tanultam azt, hogy ez a legnagyobb erő a világon.

A szeretete volt az, ami megóvott a rosszaktól.

Többször döbbentem rá arra is életem során, hogy azért vagyok olyan, amilyen vagyok, mert Tőle láttam.
Tőle tanultam a tartást. Tőle tanultam, hogy ne engedjem eltaposni magamat. Tőle tanultam, hogy bízzak magamban.

Tőle tanultam, hogy a tudás hatalom és hogy a legnagyobb fegyver a világon a betű. Tőle tanultam, hogy ha bármi és a könyvek között kell választani, akkor a könyveket válasszam.

Neki köszönhetem, hogy ha művelt nem is vagyok, de olvasott mindenképpen.

Neki köszönhetem, hogy a világ nem egy idegen hely nekem. Hogy mindig is otthon voltam benne és már akkor bejártam, amikor még ki sem mozdultam a szobámból.

Tőle tanultam meg szeretni is. Tőle tanultam, hogy az emberek jók, még akkor is, ha néha rosszat tesznek. Tőle tanultam, hogy legyek nyitott, még ha ez néha veszélyesebb és kényelmetlenebb is.

Sokáig nem értettem, miért működik úgy, ahogyan működik és miért teszi azt, amit tesz.

Aztán megértettem.

Sokáig nem vettem észre azt sem, mennyi erő van benne.

És csak nemrég döbbentem rá arra, hogy soha nem leszek olyan jó ember, mint amilyen Ő.

Pedig más célom nincs az életben.

Igyekszem, Anyu...

Boldog Születésnapot!

111 és mégsem mindegy

Ez a 111. blogbejegyzésem a Belegondoltam blogban. Egyfajta jubilium (sic!) ez. 110 bejegyzés kellett ahhoz, hogy valamire rádöbbenjek.

Ezt a valamit írnám most le nektek, akik szoktatok olvasni. Halál pontosan 22068 alkalommal voltatok kíváncsiak (a mai napi számláló szerint) arra, amit leírtam. Többen vagytok, akik visszatérő, mondhatni hűséges olvasói vagytok ennek a webnaplónak.
És erről szeretnék most írni.
Arról, hogy mi ez itt.
Ez ugyebár egy blog. A blog az egy web-log, azaz interneten rögzített napló. Webnapló vagy internetes napló.
Remélem, ez világos!
Ebben a blogban nincsenek nagy igazságok, nincsenek világmegváltó dolgok. Ez nem egy fizetett blog, a saját szórakoztatásomra írom, főleg magamnak.
Az egy más dolog, hogy néhányan olvassátok és néha élvezitek, esetleg tetszik és egyetértetek velem. Az is előfordul, hogy valami megváltozik bennetek és megértetek valamit, ami eddig nem volt világos.
Akár hiszitek, akár nem: bennem is szokott változni egy-két dolog az írása közben.
Amikor leírod a dolgokat, kénytelen vagy a fejedben rendszerezni őket. Mert ahogyan a gondolatok kavarognak - az én fejemben legalábbis - azt nem lehet leírni. Előtte sorrendbe kell tenni, logikát kell bennük találni és érthető szavakkal megfogalmazni az egyébként kusza érzéseket.
Bennem így állnak össze a gondolatok, én erre használom a blogolást. (Javaslom Neked is, jó terápia...)
Persze lehetnének ezek a bejegyzések titkosak is, de úgy vagyok vele, hogy ha már leírtam, hátha pár embert érdekelnek. Ahogy nézem, ez így is van, mert azért 22068 az huszonkétezer-hatvannyolc. Azt jelenti, hogy egy-egy bejegyzésemet átlagosan 200-nál többen olvastátok el. És mivel ennyien nem találhatnak ide véletlenül, feltételezem, hogy többen visszajártok ide, sőt szoktátok megosztani is a gondolataimat másokkal, akik így szintén rám, illetve az írásaimra találtak.
Kár lett volna hát titkos naplónak hagyni, ha ennyien leltetek és leltek benne valamit. Ugye?
De ettől még ez egy blog, webnapló. MAGÁNVÉLEMÉNY azokról a dolgokról, amik engem foglalkoztatnak.
Nem észosztás, nem kinyilatkoztatás, nem kőbe vésett igazság.
Vélemény.
A vélemény pedig szabad műfaj. A véleménnyel szemben egy követelmény van csak (legalábbis szerintem): vállalható legyen.
Visszaolvasgatva a 110, illetve most már 111 bejegyzést egy dolog biztos: a mai napig vállalom min-de-gyi-ket!
Persze telnek az évek és változom én is, de amikor megírok egy bejegyzést, az őszinte és belőlem fakad. Úgy is mondhatnám, hogy hiteles. Az akkori énemet tükrözi, a legjobb tudásom szerint megfogalmazva. És lehet, hogy ma már másként gondolom, de mindenképpen vállalom, hogy akkor, ott úgy gondoltam. Egyébként tanulságos visszaolvasni magamnak is, ez az egyik oka, amiért írom az egészet.

És hogy ez a fogalmazás milyen és milyen helyesírás van mögötte, az megint egy másik kérdés. Az AS-szabvány szerint írok, azaz Ahogy Sikerül.
De egy biztos: amit leírok, azt akkor úgy gondolom. Átgondolom, rendszerezem, logikát teszek bele és ezután ütöm be a gépbe.
Ezt olvassátok aztán Ti.
Legyetek kedvesek így kezelni! Helyén kezelni.
Köszönöm!
Mert attól, hogy ez a 111. bejegyzés, még nem mindegy.

Válaszlevél a szegény anyukának, akinek most majd vasárnap is dolgozni kell a Tescoban

Kedves "leszarom" Olgika!

Három a magyar igazság:

1. Ha nem akarsz vasárnap dolgozni, akkor JAVASLOM menj át máshová, ahol nem kell vasárnap dolgozni! Senki nem mondta, hogy dolgozz Tescóban és senki nem kényszerít rá. Ja, hogy ez a szakmád? Te választottad. Nagyon jó OKJ-s képzések vannak, ahol továbbképezheted magadat akárminek. Ahelyett, hogy cimmogsz meg forrongsz, ülj be szépen az iskolapadba. Ahogy csinálták-csinálják ezt sokan mások is. Például én is. Csak TE TEHETSZ ARRÓL, hogy milyen az életed és csak te tehetsz ellene is!

2. Ha viszont boltos maradsz: csendben jegyzem meg, hogy azért van munkád, mert mi odamegyünk vásárolni. Ha nem megyünk vásárolni, mert mondjuk vágod a pofákat vasárnap a kasszában, akkor nem lesz munkád. Tudom, arról is mi tehetünk majd. Úgyhogy a legjobb értelemben vett ALÁZAT! Ugyanis mi vagyunk a munkaadóid. Ha nem ismernél meg, bemutatkozunk: mi vagyunk a vevők. Tudod, azok a furcsa lények, akik értékes kis papírdarabkákat meg fémérméket adnak neked, amiből aztán majd megkapod a hó végén a fizetésedet. Az a dolgod, hogy kiszolgálj minket. A hangsúly a "SZOLGÁL" igén van. Ha nem vagy alkalmas arra, hogy szolgálj (nem mindenki alkalmas ám erre és ezzel nincs semmi baj), akkor ugorj az első pontra!

3. Magyarországon demokrácia van (vagy olyasmi). Ez azt jelenti, hogy (többnyire) a TÖBBSÉG DÖNT. Olyan szinten elsőprő többségben utáltuk a vasárnapi zárvatartást, hogy még népszavazás sem kellett az eltörléséhez. Így megy ez. Ha nem tetszik a többség döntése, vannak megoldások. Például ugorj az első pontra! Vagy például el lehet menni más országokba is. Javaslom Észak-Koreát, ott nincs vasárnapi nyitvatartás a boltokban (meg hétköznapi sincs).

És egy a ráadás: nem kell ám írogatni a Zinternetre mindenféle baromságokat, mert az ember azt veszi észre, hogy kiderül, milyen ostoba. Lehet véleményed, de ahogy szokták mondani: a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de mégsem dörgöljük a másik orra alá. Ne csodálkozz, ha ezért az írásodért kapsz majd hideget-meleget...

Utóirat: azért írtam ilyen stílusban (amely tőlem egyébként idegen), hogy te is megértsd, kedves Olgika!

Előzmény:

http://meteon.org/2016/04/12/egy-tesco-ban-dolgozo-anya-nyilt-levele-azokhoz-akik-vasarnap-nem-tudnak-meglenni-plaza-nelkul/

30 év az harminc év

1986-ban ballagtunk el. Fel tudod fogni? 1986-ban. Még bőven dúlt a kommunizmus (vagy mi) az országban és egészen érdekes vonalak mentén rendeződött az emberek élete. Aki nem élt akkoriban, nem értheti. De mi értjük. Még a középiskolát is "A rencer" utolsó éveiben jártuk, de ott már azért enyhültek a dolgok. Viszont amikor az általánosból ballagtunk, az még kemény volt. Senki nem is sejtette, hogy vége lehet egyszer és hogy miként változik meg minden. És mi, akik éppen csak betöltöttük a 14-et (voltak olyanok is, akik még ezt sem), leginkább annyit tudtunk, hogy nem tudtunk semmit.

Én emlékszem, hogy halvány lila elképzelésem sem volt arról, mit akarok csinálni. Van az a Bruce Willis film, "A kölyök". Ebben beállít a 40 éves, befutott imázstanácsadó életébe gyermekkori énje és számon kéri rajta, hogy mi lett belőle. Hogy miért nem az lett belőle, ami 8 évesen lenni akart. Ha visszanézek és őszintén bevallom magamnak, akkor bizony az én 8 éves énem is nagyon leszúrna azért, ami lettem.

De így megy ez. Amikor kölkök vagyunk, nagyon nem azt képzeljük el magunknak, amivé aztán leszünk, de szerintem ezzel nincs is baj. Szombaton, amikor hallgattam a történeteiteket, hogy miként alakult az életetek, legfőképpen arra döbbentem rá, hogy legtöbb esetben nem gondoltam volna ott, 1986-ban, hogy ez lesz. A történetek nagy része meglepő és legtöbbünk élete - köztük az enyém is - egészen más irányba folyt, mint azt gondoltuk volna. De jól van ez így, mert mindenki a helyén van. Oda jutottunk, ahová valók vagyunk és ez a lényeg!

Ahogyan meséltétek az életeteket, az jutott eszembe, hogy szinte mindenkinek hozott tragédiákat, mindenkit próbált megtörni, de mindenki állta a sarat és legfőképpen annak örülök, hogy ha kisebb-nagyobb kitérőkkel is, de mindenkinek rendben van az élete.

A történetek ismerősek. Iskolák, szerelmek, betegségek, válások és újrakezdések. Mindenkinek megvolt szinte minden és a sokféle életútban egy a közös: mindenki kihozta az életéből a maximumot. Senki nem panaszkodott, és amikor pár percben kellett mesélni magunkról, a sztori vége mindig pozitív volt. Pedig biztosan vannak gondjaitok, küzdelmeitek ma is, ahogyan nekem is vannak. De mindent összevetve, a sztori - amit sokszor úgy is hívunk, hogy "az élet" - mindent összevetve szép. És ezt mindenki magának köszönheti, nem másnak.

Ahogy beszélgettünk, viccelődtünk nekem végig az járt a fejemben, hogy ebbe a közösségbe tartozom. Ez nem mindig esik le nálam, mert a sok költözködés miatt hajlamos vagyok magamra úgy tekinteni, mint valamiféle kívülállóra. Közben ez nem igaz. Igenis közétek tartozom. És ezt most egy életre a fejembe véstem. Amikor idegenekre nézek, az fog eszembe jutni, hogy az ügyes-bajos dolgaik ellenére ők is ugyanolyanok, mint én. Mert Ti is ugyanolyanok vagytok, mint én. Mindannyian a jóra vágyunk és a jóra törekszünk. Mindannyiunknak fontos valaki, illetve fontosak valakik és ezekből a szálakból áll össze az a hely, amit az otthonunknak érzünk. Legyen ez most a szűkebb hazánk, a város és a megye, vagy legyen a tágabb, az ország vagy Európa. Egy biztos: belőlünk épül fel. Belőlünk, akik ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról, mert ugyanonnan jöttünk. Ugyanabba a körbe tartozunk. Egy iskolába jártunk.

Szombaton, hallgatva Titeket arra kellett rádöbbenjek, hogy otthonosan érzem magamat. Hogy amikor rátok nézek, az ismerős érzés nem az 1986-ban elballagott 14 éves kölköknek szól, hanem azoknak a jóravaló felnőtteknek, akik belőlük lettek.

Nem említek neveket, de név nélkül is örömmel állapítottam meg, hogy nem kallódott el senki. Még azokból is rendes, családszerető ember lett, akikről minden mást gondoltunk volna, csak ezt nem. Megkomolyodtatok - megkomolyodtunk - és szilárd építőkövei vagyunk a szűkebb és tágabb környezetünknek. Mindenki máshol és máshogy, de hozzátesz ahhoz, ami ma Magyarország és Európa. A hazánk.

Annak örülök a legjobban, hogy ez az ország ilyen emberekből áll, mint Ti vagytok. Amikor a mindennapok őrlőmalmában úgy érzem, hogy lemorzsolódik rólam a jóság és a szeretet, az fog eszembe jutni, hogy miattatok is tartanom kell magamat. Mert ha Ti ilyen jó emberek vagytok, akkor nekem is annak kell lennem, maradnom.

Örülök, hogy láttalak benneteket és aki meg nem jött el, az "bánhassa". Ilyen élményből kimaradni vétek, feltöltött nagyon hosszú időre.
Köszönöm!

Te tehetsz róla!

Régóta kikívánkozik belőlem annak ellenére is, hogy biztosan magamra haragítok vele megint egy csomó ismerőst. Előre szólok, hogy nem ez a célom.

A véleményemet mondom el és nem kell velem egyetérteni. El kell olvasni és el kell gondolkodni. Ennyi.

Nos, következzék a fekete leves!
Ma robbantottak Brüsszelben, számos halott és sebesült van. Szavakkal nem lehet leírni, mit érez ilyenkor az ember még ismeretlenül is és azt végképp el sem tudom képzelni, hogy mit érez az, akinek hozzátartozóját érintik az események.

Az a gyanúm, hogy hamarosan megtudjuk, mert hogy ez a dolog itt nem áll meg, az biztos.

Mindezekkel együtt az ember egyik első gondolata az, hogy "miért?".

Erről akarok most pár gondolatot leírni.

Miért robbantottak? Miért ott? Hogyan jut el egy ember eddig? Mi készteti őket erre?

Ezek jó kérdések és nálam okosabb emberek könyveket írnak tele róluk.

Én most nem erről akarok szólni.

Arról akarok szólni, amire talán nem gondolnál.

Arról, hogy Te tehetsz róla!

És mielőtt azt gondolnád, hogy magamat nálad különbnek gondolom, itt és most kijelentem, hogy nem vagyok az! Amikor azt írom, hogy Te tehetsz róla, akkor ebbe magamat is beleértem. Remélem, érzed.

De miért is tehetsz róla?

Nos, az emberek alapvetően jók. Kevés dologban vagyok biztos, de ez egyike azoknak, ami bennem megingathatatlan.

Az ember jó. Vagy legalábbis nem rossz.

Nincs rossz ember, csak eltévedt emberek vannak.

Az ilyen dolgokat az eltévedt emberek teszik. Azok az egyébként jó emberek, akik valamiért kivetkőznek magukból. Azok, akikben a jóságot elnyomja valami.

Nem mondom azt, hogy mindenki egyformán jó és mindenkiben egyformán erős a jóság és el tudom azt fogadni, hogy vannak, akikben könnyebb elnyomni a jót. A jóra való vágyat.

Vannak, akiket könnyebb összezavarni.

Nem mindenki olyan szerencsés ám, hogy egy humánus országban, ideális körülmények között nevelkedik és megkap mindet, ami az egészséges lélekhez kell.

Ezek vannak kevesebben. Sajnos.

Többségben vannak viszont azok az emberek, akik jónak születnek, csak ezt a jóságot kiölte belőlük az élet.

Kiben-mikor, de kiölte.

És megzavarodtak és olyasmiket tesznek, amit ember nem tesz. Amit még állat sem tesz.

Például embereket ölnek, ártatlan civileket.

De miért tehetsz róla Te (meg én)?

Minden mindennel összefügg és ha nem látjuk az összefüggéseket, az csak azért van, mert korlátoltak vagyunk. Ki többé, ki kevésbé. Mindannyiunknak meg vannak azok a korlátai, amiket átlépni nem tud, még a gondolkodásban sem. Meg vannak azok a korlátaink, ameddig ellátunk.

Az más kérdés, hogy van, aki nem akarja elérni sem a korlátait, nemhogy feszegetni és annyi gondolkodás sem várható el tőle, mint egy ebihaltól. Őket most hagyjuk, nem hozzájuk szólok, hanem hozzád, aki velem hasonlatosan legalább azt beláttad, hogy a világ történéseinek csak kis részét vagy képes felfogni és a nagyobb rész addig nem érdekel, amíg nincs rád hatással. Ne hibáztasd magad ezért, ilyenek vagyunk. Meg kell húznunk a határokat, mert az egész világ túl sok(k) lenne. De ettől még vannak olyan dolgok, amikről nem tudunk és mégis léteznek.

Szóval minden mindennel összefügg és attól, hogy mi ezt nem látjuk, még így van.

Mi az oka, hogy százezrek kerekednek fel és hagyják el az otthonaikat, hogy életük kockáztatásával átkeljenek tengereken, hegyeken és gyalog megtegyenek ezer kilométereket?

Tényleg azt gondolod, hogy kalandvágyból?

Mi az oka, hogy valaki fegyvert ragad és embert öl, ahelyett, hogy boldog életet élne gyerekkel, feleséggel, barátokkal és mindennel, amit mi a "boldogság" címszó alatt aposztrofálunk.

Tényleg azt gondolod, hogy létezik olyan ember a földön, aki ha a boldogság és a nyomor, vagy az élet és a halál között választhat, akkor a nyomort és a halált választja?

Én nem gondolom.

Én azt gondolom, hogy mindennek oka van és minden cselekedet mögött van logikus magyarázat.

Csak mi, korlátoltak ezeket nem, vagy csak részben látjuk.

Ha utazol a világban, netán van "szerencséd" olyan helyekre is elvetődni, ahol háború volt vagy van, akkor látni fogod, hogy az emberek többsége pont olyan rendes és jóravaló ember, mint mondjuk Te vagy. Csak neki mást hozott a sors és nem volt lehetősége, ereje ezen változtatni.

Miért van háború Szíriában?

Miért van háburú Afrikában?

Miért van háború bárhol?

Nos, a háborúnak mindig oka van. Ezek az okok persze a történelem során változnak, de MINDIG arról van szó, hogy valakinek kell valami, ami nem az övé.

Hogy az éppen víz, föld, nyersanyag vagy bármi más, az szinte mellékes.

Ott kezdődik minden, amikor megkívánsz valamit, ami nem a tiéd.

És ez bizony Tőled (tőlem is) függ.

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy új autó kell? Elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy nagyobb tévé kell?
Elhitted neki?

Ki mondta neked, hogy a boldogságodhoz még egy cipő, táska, kabát, okostelefon... bármi kell?
És elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy leülj a tévé elé és olyan "műsort" nézz, amiben 10 percenkét mossák az agyadat ezekkel a szarokkal? Ki mondta, hogy önként vezess be 130 "csatornát" a lakásodba és ezeken naponta több órán át vezes be önként a szart a nappalidba?

Még fizess is ezért? Fizess, hogy a szart beömlesszék a lakásodba?

Ki mondta Neked, hogy Neked ez kell?

Ki a hibás, ha elhitted neki? Aki hazudott Neked, vagy Te, aki nem vetted észre a hazugságait és a hátsó szándékokat?

Ismétlem, a "Te" szóba magamat is beleértem!
Szóval elhitették velünk, hogy nekünk mindez a sok szar kell, közben ez nem igaz?

Az igazság az, hogy tökéletesen megvagyunk ezek nélkül is, ahogyan megvoltunk évtizedekig.

Nem mondom, hogy minden, ami új az ördögtől való, de azt mindenképpen tartom, hogy Neked (és nekem) kell eldönteni, mi az, amire TÉNYLEG szükséged (szükségünk) van.

Mert ha olyasmikkel vesszük körül magunkat, amikre nincs szükségünk, azt úgy hívják, hogy pazarlás.

És az a legdurvább az egészben, hogy nem a sajátodat pazarlod el, hanem a másét.

A Te pazarlásod (meg az én pazarlásom) miatt nem jut másnak. 

Miközben az biztosan igaz, hogy ez a bolygó, amelyik ismeretes még így is, hogy "A Föld", tökéletesen alkalmas arra, hogy a rajta élő összes embert jólétben eltartsa.

A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy nekik több jár. Illetve ez még nem is nagy baj. A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy ami jár, azt joguk is van elvenni. Akár másik emberektől.

A baj akkor van, amikor elhitetik Veled (és velem is), hogy nem tehetünk róla, ha emiatt máshol nyomor van.

Amikor nem veszed észre, hogy a túlzott igényeid (igényeink) miatt van környezetszennyezés, emelkedik a hőmérséklet, sivatagosodnak el területek, és nem lesz ivóvíz.

Amikor elhitetik Veled (és velem), hogy a népvándorlás nem függ össze ezzel.

Hogy nem azért jönnek emberek, mert ahol eddig éltek, ott már nem lehet élni. A baj akkor, amikor nem látod meg, hogy ezek a dolgok összefüggnek.

Igaz, sokan meglovagolják ezeket a folyamatokat és a maguk hasznára manipulálnak, de csak azért tudják ezt megtenni, mert van mit meglovagolni.

Ha őszinte lennél legalább magaddal és gondolkodnál néha, akkor nem lehetne Téged manipulálni. Nem lehetne becsapni.

Már csak egy kérdés van ide a végére és szokás szerint ez a legfontosabb: mit tehetsz Te (és mit tehetek én)?

A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Egyetlen szó: mértékletesség.

Hidd el, nem kell nekünk az új kocsi, nem kell nekünk a nagyobb tévé, nem kell még egy cipő, táska, kabát!

Egy dolog kell: megtalálni azt, ami igazán boldogít.

És abban egészen biztos vagyok, hogy nem egy (vagy több) tárgy lesz az.

Le kell lassítani és akkor nem csesszük szét ezt a bolygót. Ha lassítunk, akkor mások is utolérhetnek.

Talán még nem késő.

De ehhez látni kell az összefüggéseket!

Látni kell, hogy Te tehetsz róla!

Meg én is, sajnos...