Tanulj!

Sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, de leginkább azért, hogy tinédzser éveim lázadó időszakában nem hagyták, hogy kiugorjak az iskolákból. Pedig többször akartam.
Abba akartam hagyni a gimnáziumot, abba akartam hagyni a főiskolát.
Amikor az ember gyerek - és egy 18 éves ember gyerek, még akkor is, ha már szavazhat és képes szülni vagy gyereket csinálni -, minden fontosabb annál, minthogy az iskolapadban üljön.
Az élet zajlik és én azt láttam, hogy barátaim hamar elvégeznek szakmunkásképzőket és elkezdenek dolgozni és pénzük van és autójuk van és csajoznak és elköltöznek otthonról.
Én meg ülök fel a rohadt vonatra és utazom a rohadt kollégiumba, hogy aztán hétközben - távol mindenkitől, aki szeret és akit szeretek - járjak a rohadt gimnáziumba és tanuljam a rohadt oroszt, németet, matekot, történelmet és irodalmat.

Utáltam. Abba akartam hagyni.
A szülőnek sok felelőssége van, de ezek közt az egyik legfontosabb az, hogy amíg a gyerek nem tud felelősen dönteni, döntsön helyette.
Az én szüleim megtették és jól tették.
Nem engedték, hogy abbahagyjam a gimnáziumot és nem engedték, hogy abbahagyjam a főiskolát sem.
És amikor benőtt a fejem lágya, úgy 22 évesen, én magamtól folytattam a tanulást, amit mostanra, 45 éves koromra sem hagytam még abba.
És ennek köszönhető, hogy jó életem van, jó munkám, ami fizet és amit szeretek. És ennek köszönhető, hogy ha baj lenne - azaz megszűnne a munkahelyem - akkor sem lennék nagy bajban.
Hogy miért?
Talán azért, mert olyan okos vagyok? Nem! Sosem tartottam magamat okosnak.
Talán azért, mert valamiben olyan tehetséges lennék? Nem! Soha nem tartottam magamat tehetségesnek, illetve amiben tehetséges vagyok, abból nem lehet megélni.
Akkor miért is nem kell félnem az élettől?
Hosszas gondolkodás után arra kellett rájöjjek, hogy azért, mert tanultam, sok papírom van és amit tanultam, abból nem csak papírt szereztem, hanem oda is figyeltem és értek is hozzá.

Tehát minek köszönhetem, hogy az életem jó és egy számomra kényelmes, otthonos hely a világ?
Ha lehántom a kérgeket és szorosan a tényeket veszem, akkor be kell lássam, hogy mindent annak köszönhetek, hogy tanultam.
Úgyhogy tanulj Te is!
Nem mindenkinek van olyan élethelyzete és szerencsés, hogy a szülei tudják támogatni ebben. És egyre ritkább is ez.
Akkor hogyan?
Állíts fel sorrendet és a tanulást tedd az elejére! Vagy majdnem az elejére.
Amikor például munkát választasz, ne az legyen az elsődleges szempont, hogy mennyit keresel, vagy hogy ezért mennyit kell dolgozni! Az legyen a szempont, hogy engednek-e tanulni!
A kevesebb pénz is több, ha közben tanulhatsz.
Ha nem tanulhatod azt, amit szeretnél, akkor tanulj olyasmit, ami felé vezet! Ami lépcső, dobbantó.
Ha nem éred el az álmaidat, akkor tegyél a lábad alá valamit és arról majd eléred. Azokról majd eléred.
Ne legyél lusta!
Igen, egyszerűbb hazamenni a melóból és ledögleni. Egyszerűbb a hobbiknak élni. Egyszerűbb elmenni a kocsmába, moziba, bulizni.
De ezek mind lehúznak. Mind akadályoznak abban, hogy tanulj.
Mind akadályoznak abban, hogy előrébb juss.
Mind akadályoznak abban, hogy jobb életed legyen.
Ha megérted azt, amit itt leírtam, akkor elég értelmes vagy ahhoz is, hogy tanulj.
Ha elkövettél hibákat és senki nem volt, hogy figyelmeztessen a tanulás fontosságára, akkor itt az alkalom, hogy javítsd a hibáidat.
Akárhány éves vagy.

Nem félek!

Tegnap meghalt egy barátom. Fényes nappal, egyenes úton ütötte el egy autós úgy, hogy ez a barátom nagyjából 5 láthatósági mellényt vagdosott szét és szerelt fel a biciklije különböző pontjaira. Hátul egy nagyjából 2 méter magas rúd is volt felszerelve, amelynek a tetején egy keresztrúdon még két másik zászló is volt.

Mégsem látták meg, elsodorták, meghalt.

Szeretni való, rendes srác volt és 4 gyereket hagyott hátra.

Azért fogalmazok ilyen tényszerűen, mert erre egyszerűen nincsenek szavak. Az ember képtelen szavakba önteni azt, amit érez.

Szokták mondani, hogy "értelmetlen halál", de én azért nem értem ezt a kifejezést, mert számomra minden halál értelmetlen. Az életnek van értelme, a halál értelmezhetetlen. Felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Nem lehet vele megbékélni, nem lehet belenyugodni. És nincs értelme még csak megpróbálni sem megérteni. Nincsenek okok, nincsenek miértek. Egyszer eljön és akkor vége mindennek. Ezen a földön véget ér minden.

Félelmetes, hogy reggel, indulás előtt még kitett egy fotót egy bringáról a Facebookra, ami nagyon tetszett neki. Egy ugyanolyan jellegű háromkerekű fekvőbiciklit, mint amit ő is barkácsolt magának és amin aztán pár perc múlva elütötték.

Képek a helyi lap tudósításából. Képek, amiket megdöbbenve nézünk újra és újra, mert nem hiszünk a szemünknek. Látunk egy felismerhetetlenségig összetört a biciklit, és a hosszú métereken keresztül szétszóródott alkatrészeit az úton. Azokat az alkatrészeket, amiket jól ismerünk, mert büszkén mutatta nekünk májusban, amikor találkoztunk egy fekvőbringás találkozón. Az ülést, amit ő maga fejlesztett. Most elcsavarodva, összelapítva. A zászlókat, amiket pont azért tett fel, hogy már messziről látni lehessen. Nem volt elég. A láthatósági mellények darabjait, amikből tényleg több négyzetmétert vagdosott össze. Mégsem látták meg.

És mi jut az eszünkbe erről?

A normális emberi reakció a rettenet. A gyomorba markoló félelem. Mert aki egy ilyen esetet hallva és a fényképeket látva nem retten meg, az nem normális. És akit nem taglóz le egy ilyen rendes és szeretni való ember elvesztése, azzal is baj van.

Mit üzen ez az eset nekünk?
Azt, hogy hiába teszünk bármit, semmi nem rajtunk múlik.

Mert hiába van fényes nappal, hiába vagy rutinos és tettél meg százezer kilométert, hiába haladsz kis forgalmú, nyíl egyenes úton és hiába vagy úgy kimatricázva, hogy kilométerekről látszódj... ha az van megírva, akkor el fognak ütni és meg fogsz halni.

És ezért rettenünk meg mindannyian.

Ez a normális érzelem.

Először tagadunk. Nem hisszük el és azt várjuk, hogy valaki szóljon: "Nem is igaz! Lelökték az útról, de megúszta pár karcolással." Azt várjuk, hogy beírja a Facebookba, hogy "Sziasztok srácok! Jól vagyok, köszi, hogy aggódtok!".
De nem ír senki ilyet. Helyette a felesége, a négy közös gyerek édesanyja erősíti meg, hogy a hír sajnos igaz.
Aztán azt gondoljuk, segíteni kell. Össze kell szednünk magunkat és bármennyire is nehéz, intézni kell, amit intézni kell. Segíteni kell ahol tudunk. Azt gondoljuk, hogy ha gyakorlatiasak maradunk és megpróbáljuk tárgyilagosan kezelni a tényeket, akkor könnyebb lesz. De nem lesz könnyebb.
Utána jön a harag. A gyűlölet az iránt, aki ezt tette vele. A harag magunk iránt, amiért nem akadályoztuk meg ezt a tragédiát valahogy. A vágy, hogy visszamehessünk az időben akár csak pár órát és azt mondhassuk neki: "Ne menj ma biciklivel!"
Szégyelljük a haragunkat, próbáljuk elfojtani és sokszor azokra vetítjük ki, akik nem érdemlik. Ha szerencsénk van, akkor Ők elviselik, mert tudják... dehogy is tudják, csak sejtik, hogy min megyünk éppen keresztül. Ha szerencsénk van, akkor nem maradunk egyedül és akik szeretnek minket, azokban találunk kapaszkodót.
Néha észbekapunk és egy-egy tiszta pillanatunkban rájövünk arra, hogy nem vagyunk időutazók és még ha mondtuk is volna neki aznap reggel, Ő akkor is bringával ment volna. Mert szerette azt a rohadt biciklit...
Ezután érzelmi hullámvasút következik, és képesek vagyunk egyszerre egymástól olyan idegen érzéseket is érezni, amitől megijedünk.
Mindenhol és mindenben őt látjuk, halljuk a hangját, megérezzük az illatát. Ijesztő dolgokat tesz velünk a képzeletünk és azt gondoljuk, hogy kezdünk megbolondulni. Pedig bármennyire is furcsa, ilyenkor ezek a dolgok is természetesek. Az agyunk így rendezi a dolgokat, hogy el tudjuk viselni azt, ami elviselhetetlen.

Egyszerre vágyunk mindenre, ami vele kapcsolatos és egyszerre szeretnénk mindent kidobni, ami rá emlékeztet.

Mert fáj, nagyon fáj!
De aztán lassan, de biztosan a szép emlékek kerülnek túlsúlyba és a fájdalom csökken. Már csak az évfordulók lesznek nehezek. Amikor születésnapja lenne, de nincs ott. Amikor évfordulónk lenne, de nincs ott. Beszélünk hozzá, mintha ott lenne és egészen biztos, hogy hallja is. Néha még évek múltán is szólunk hozzá.
Hiába gondoljuk azt, hogy ez nem normális, mindenki ezt csinálja.
És amikor enyhül a fájdalom, képesek leszünk elképzelni az életünket nélküle. Már tudunk róla mesélni úgy, hogy ne érezzünk fájdalmat. Már tudunk örülni a szép dolgoknak.

Hónapok vagy évek telnek el, de az élet újra visszatér a kerékvágásba és elfogadjuk, ami történt.
És mindig emlékezni fogunk rá, szeretettel.

De addig hosszú az út. Bár sokan próbálnak segíteni, a nagy részét egyedül kell megtennünk.

Nehéz lesz.
Én innen annyit tudok ígérni Szabolcs feleségének, hogy bár sokunkat nem is ismer személyesen, de számíthat ránk!
Amiben tudunk, segíteni fogunk és ezt bátran ki merem jelenteni mindazon fekvőbringások nevében, akik ismerték és szerették Szabolcsot.
Mert akik ismerték, azok szerették.

*************************************
Nektek pedig, kedves barátaim, akik velem együtt megdöbbenéssel álltok a történtek után annyit üzennék csak, hogy ne feledjétek:
NEM SZABAD FÉLNI!

Az élet ilyen. Törékeny. Tudjuk.

Ezért van az, hogy minden percét megpróbáljuk élvezni.

Hogy amikor vége van, azt mondhassuk: jó volt.

Így aztán innen üzenem mindazoknak, akik szeretnek és féltenek, hogy ha ma meg kellene halnom, azt is el tudnám fogadni.
Nektek, akik az életem eddigi 44 éve alatt megfordultatok benne hosszabb-rövidebb időkre, nektek köszönhetően már eddig is annyi jó dolog történt velem, hogy a halál számomra nem félelmetes.

Nem akarok egy percet sem úgy élni, hogy félek.
Hiszem, hogy egy felsőbb akarat tartja kezében a szálakat és még akkor is van minden történésnek értelme, ha ezt mi - akik csak korlátozottan látjuk át még a saját életünket is, nemhogy az egész világot - néha nem értjük!

Hiszem, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és csak egy dolgunk van: nem elrontani azt, ami számunkra eleve el van rendezve.
Én igyekszem nem elrontani és minden napra úgy tekintek, hogy ajándék. Remélem, hogy még sok van belőle hátra, mert jó veletek lenni.
És ezért hálás vagyok!
És nem félek!

Anyu

A mi Anyukánk különleges.

Biztosan minden gyerek így érzi, de bennem ez az érzés nagyon erős és ahogy öregszem és egyre többet látok a világból, egyre inkább megdöbbent, hogy milyen szerencsés vagyok.

Szerencsés, mert szép gyermekkorom volt és szerettek. Szeretett. Jobban, mint magát. Ha azt hiszed, hogy ez egyértelmű és minden anya ilyen, hát nézz csak körül kicsit...

Ő mindent odaadott volna értem, értünk.

És amíg gyerek vagy, nincs elég eszed és akaratod ezt megakadályozni. Természetesnek veszed, hogy ott van, hogy számíthatsz rá, hogy bízhatsz benne. A szeretete feltétlen és bármit csinálsz is, mindig ott van.

Én önző gyerekből lettem önző felnőtt. Elvártam, hogy szeressen. Nem érdekelt, hogy fáradt, hogy csalódott, hogy bántották. Nekem kellett a szeretete. És kell ma is!

Szépen teltek az évek és a mi Anyukánk ezen hosszú évek minden percét Nekünk adta. Minden cselekedete mögött ott volt a hátsó szándék, hogy nekünk segítsen. Sosem tett szemrehányást, ha miattunk nem jutott Neki. Mindenki előbb és aztán jött csak Ő.

És nehogy azt hidd, hogy a szeretete csak nekünk volt elég!

Annyi jót tett életében idegenekkel is, hogy azt felsorolni sem lehet. Még akkor is, ha közben magát osztogatta szét.

Engem sokfelé sodort már az élet és történtek igazán rossz dolgok is velem. Sokszor küldtek padlóra és sokszor választhattam volna a rossz utat. Lehetnék gonosz, rosszindulatú.

Keveredtem már korpa közé és sok disznóval volt dolgom.

Lehetnék ma rossz ember.

Bár nem vagyok olyan jó, mint amilyen lenni szeretnék, de hogy nem lett belőlem tróger, azt Neki köszönhetem.
Pedig nem szidott, nem vert, sőt talán hangosan sem nagyon szólt rám.

Szeretett. Akkor is, amikor nem érdemeltem meg.

Tőle tanultam azt, hogy ez a legnagyobb erő a világon.

A szeretete volt az, ami megóvott a rosszaktól.

Többször döbbentem rá arra is életem során, hogy azért vagyok olyan, amilyen vagyok, mert Tőle láttam.
Tőle tanultam a tartást. Tőle tanultam, hogy ne engedjem eltaposni magamat. Tőle tanultam, hogy bízzak magamban.

Tőle tanultam, hogy a tudás hatalom és hogy a legnagyobb fegyver a világon a betű. Tőle tanultam, hogy ha bármi és a könyvek között kell választani, akkor a könyveket válasszam.

Neki köszönhetem, hogy ha művelt nem is vagyok, de olvasott mindenképpen.

Neki köszönhetem, hogy a világ nem egy idegen hely nekem. Hogy mindig is otthon voltam benne és már akkor bejártam, amikor még ki sem mozdultam a szobámból.

Tőle tanultam meg szeretni is. Tőle tanultam, hogy az emberek jók, még akkor is, ha néha rosszat tesznek. Tőle tanultam, hogy legyek nyitott, még ha ez néha veszélyesebb és kényelmetlenebb is.

Sokáig nem értettem, miért működik úgy, ahogyan működik és miért teszi azt, amit tesz.

Aztán megértettem.

Sokáig nem vettem észre azt sem, mennyi erő van benne.

És csak nemrég döbbentem rá arra, hogy soha nem leszek olyan jó ember, mint amilyen Ő.

Pedig más célom nincs az életben.

Igyekszem, Anyu...

Boldog Születésnapot!

111 és mégsem mindegy

Ez a 111. blogbejegyzésem a Belegondoltam blogban. Egyfajta jubilium (sic!) ez. 110 bejegyzés kellett ahhoz, hogy valamire rádöbbenjek.

Ezt a valamit írnám most le nektek, akik szoktatok olvasni. Halál pontosan 22068 alkalommal voltatok kíváncsiak (a mai napi számláló szerint) arra, amit leírtam. Többen vagytok, akik visszatérő, mondhatni hűséges olvasói vagytok ennek a webnaplónak.
És erről szeretnék most írni.
Arról, hogy mi ez itt.
Ez ugyebár egy blog. A blog az egy web-log, azaz interneten rögzített napló. Webnapló vagy internetes napló.
Remélem, ez világos!
Ebben a blogban nincsenek nagy igazságok, nincsenek világmegváltó dolgok. Ez nem egy fizetett blog, a saját szórakoztatásomra írom, főleg magamnak.
Az egy más dolog, hogy néhányan olvassátok és néha élvezitek, esetleg tetszik és egyetértetek velem. Az is előfordul, hogy valami megváltozik bennetek és megértetek valamit, ami eddig nem volt világos.
Akár hiszitek, akár nem: bennem is szokott változni egy-két dolog az írása közben.
Amikor leírod a dolgokat, kénytelen vagy a fejedben rendszerezni őket. Mert ahogyan a gondolatok kavarognak - az én fejemben legalábbis - azt nem lehet leírni. Előtte sorrendbe kell tenni, logikát kell bennük találni és érthető szavakkal megfogalmazni az egyébként kusza érzéseket.
Bennem így állnak össze a gondolatok, én erre használom a blogolást. (Javaslom Neked is, jó terápia...)
Persze lehetnének ezek a bejegyzések titkosak is, de úgy vagyok vele, hogy ha már leírtam, hátha pár embert érdekelnek. Ahogy nézem, ez így is van, mert azért 22068 az huszonkétezer-hatvannyolc. Azt jelenti, hogy egy-egy bejegyzésemet átlagosan 200-nál többen olvastátok el. És mivel ennyien nem találhatnak ide véletlenül, feltételezem, hogy többen visszajártok ide, sőt szoktátok megosztani is a gondolataimat másokkal, akik így szintén rám, illetve az írásaimra találtak.
Kár lett volna hát titkos naplónak hagyni, ha ennyien leltetek és leltek benne valamit. Ugye?
De ettől még ez egy blog, webnapló. MAGÁNVÉLEMÉNY azokról a dolgokról, amik engem foglalkoztatnak.
Nem észosztás, nem kinyilatkoztatás, nem kőbe vésett igazság.
Vélemény.
A vélemény pedig szabad műfaj. A véleménnyel szemben egy követelmény van csak (legalábbis szerintem): vállalható legyen.
Visszaolvasgatva a 110, illetve most már 111 bejegyzést egy dolog biztos: a mai napig vállalom min-de-gyi-ket!
Persze telnek az évek és változom én is, de amikor megírok egy bejegyzést, az őszinte és belőlem fakad. Úgy is mondhatnám, hogy hiteles. Az akkori énemet tükrözi, a legjobb tudásom szerint megfogalmazva. És lehet, hogy ma már másként gondolom, de mindenképpen vállalom, hogy akkor, ott úgy gondoltam. Egyébként tanulságos visszaolvasni magamnak is, ez az egyik oka, amiért írom az egészet.

És hogy ez a fogalmazás milyen és milyen helyesírás van mögötte, az megint egy másik kérdés. Az AS-szabvány szerint írok, azaz Ahogy Sikerül.
De egy biztos: amit leírok, azt akkor úgy gondolom. Átgondolom, rendszerezem, logikát teszek bele és ezután ütöm be a gépbe.
Ezt olvassátok aztán Ti.
Legyetek kedvesek így kezelni! Helyén kezelni.
Köszönöm!
Mert attól, hogy ez a 111. bejegyzés, még nem mindegy.

Válaszlevél a szegény anyukának, akinek most majd vasárnap is dolgozni kell a Tescoban

Kedves "leszarom" Olgika!

Három a magyar igazság:

1. Ha nem akarsz vasárnap dolgozni, akkor JAVASLOM menj át máshová, ahol nem kell vasárnap dolgozni! Senki nem mondta, hogy dolgozz Tescóban és senki nem kényszerít rá. Ja, hogy ez a szakmád? Te választottad. Nagyon jó OKJ-s képzések vannak, ahol továbbképezheted magadat akárminek. Ahelyett, hogy cimmogsz meg forrongsz, ülj be szépen az iskolapadba. Ahogy csinálták-csinálják ezt sokan mások is. Például én is. Csak TE TEHETSZ ARRÓL, hogy milyen az életed és csak te tehetsz ellene is!

2. Ha viszont boltos maradsz: csendben jegyzem meg, hogy azért van munkád, mert mi odamegyünk vásárolni. Ha nem megyünk vásárolni, mert mondjuk vágod a pofákat vasárnap a kasszában, akkor nem lesz munkád. Tudom, arról is mi tehetünk majd. Úgyhogy a legjobb értelemben vett ALÁZAT! Ugyanis mi vagyunk a munkaadóid. Ha nem ismernél meg, bemutatkozunk: mi vagyunk a vevők. Tudod, azok a furcsa lények, akik értékes kis papírdarabkákat meg fémérméket adnak neked, amiből aztán majd megkapod a hó végén a fizetésedet. Az a dolgod, hogy kiszolgálj minket. A hangsúly a "SZOLGÁL" igén van. Ha nem vagy alkalmas arra, hogy szolgálj (nem mindenki alkalmas ám erre és ezzel nincs semmi baj), akkor ugorj az első pontra!

3. Magyarországon demokrácia van (vagy olyasmi). Ez azt jelenti, hogy (többnyire) a TÖBBSÉG DÖNT. Olyan szinten elsőprő többségben utáltuk a vasárnapi zárvatartást, hogy még népszavazás sem kellett az eltörléséhez. Így megy ez. Ha nem tetszik a többség döntése, vannak megoldások. Például ugorj az első pontra! Vagy például el lehet menni más országokba is. Javaslom Észak-Koreát, ott nincs vasárnapi nyitvatartás a boltokban (meg hétköznapi sincs).

És egy a ráadás: nem kell ám írogatni a Zinternetre mindenféle baromságokat, mert az ember azt veszi észre, hogy kiderül, milyen ostoba. Lehet véleményed, de ahogy szokták mondani: a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de mégsem dörgöljük a másik orra alá. Ne csodálkozz, ha ezért az írásodért kapsz majd hideget-meleget...

Utóirat: azért írtam ilyen stílusban (amely tőlem egyébként idegen), hogy te is megértsd, kedves Olgika!

Előzmény:

http://meteon.org/2016/04/12/egy-tesco-ban-dolgozo-anya-nyilt-levele-azokhoz-akik-vasarnap-nem-tudnak-meglenni-plaza-nelkul/

30 év az harminc év

1986-ban ballagtunk el. Fel tudod fogni? 1986-ban. Még bőven dúlt a kommunizmus (vagy mi) az országban és egészen érdekes vonalak mentén rendeződött az emberek élete. Aki nem élt akkoriban, nem értheti. De mi értjük. Még a középiskolát is "A rencer" utolsó éveiben jártuk, de ott már azért enyhültek a dolgok. Viszont amikor az általánosból ballagtunk, az még kemény volt. Senki nem is sejtette, hogy vége lehet egyszer és hogy miként változik meg minden. És mi, akik éppen csak betöltöttük a 14-et (voltak olyanok is, akik még ezt sem), leginkább annyit tudtunk, hogy nem tudtunk semmit.

Én emlékszem, hogy halvány lila elképzelésem sem volt arról, mit akarok csinálni. Van az a Bruce Willis film, "A kölyök". Ebben beállít a 40 éves, befutott imázstanácsadó életébe gyermekkori énje és számon kéri rajta, hogy mi lett belőle. Hogy miért nem az lett belőle, ami 8 évesen lenni akart. Ha visszanézek és őszintén bevallom magamnak, akkor bizony az én 8 éves énem is nagyon leszúrna azért, ami lettem.

De így megy ez. Amikor kölkök vagyunk, nagyon nem azt képzeljük el magunknak, amivé aztán leszünk, de szerintem ezzel nincs is baj. Szombaton, amikor hallgattam a történeteiteket, hogy miként alakult az életetek, legfőképpen arra döbbentem rá, hogy legtöbb esetben nem gondoltam volna ott, 1986-ban, hogy ez lesz. A történetek nagy része meglepő és legtöbbünk élete - köztük az enyém is - egészen más irányba folyt, mint azt gondoltuk volna. De jól van ez így, mert mindenki a helyén van. Oda jutottunk, ahová valók vagyunk és ez a lényeg!

Ahogyan meséltétek az életeteket, az jutott eszembe, hogy szinte mindenkinek hozott tragédiákat, mindenkit próbált megtörni, de mindenki állta a sarat és legfőképpen annak örülök, hogy ha kisebb-nagyobb kitérőkkel is, de mindenkinek rendben van az élete.

A történetek ismerősek. Iskolák, szerelmek, betegségek, válások és újrakezdések. Mindenkinek megvolt szinte minden és a sokféle életútban egy a közös: mindenki kihozta az életéből a maximumot. Senki nem panaszkodott, és amikor pár percben kellett mesélni magunkról, a sztori vége mindig pozitív volt. Pedig biztosan vannak gondjaitok, küzdelmeitek ma is, ahogyan nekem is vannak. De mindent összevetve, a sztori - amit sokszor úgy is hívunk, hogy "az élet" - mindent összevetve szép. És ezt mindenki magának köszönheti, nem másnak.

Ahogy beszélgettünk, viccelődtünk nekem végig az járt a fejemben, hogy ebbe a közösségbe tartozom. Ez nem mindig esik le nálam, mert a sok költözködés miatt hajlamos vagyok magamra úgy tekinteni, mint valamiféle kívülállóra. Közben ez nem igaz. Igenis közétek tartozom. És ezt most egy életre a fejembe véstem. Amikor idegenekre nézek, az fog eszembe jutni, hogy az ügyes-bajos dolgaik ellenére ők is ugyanolyanok, mint én. Mert Ti is ugyanolyanok vagytok, mint én. Mindannyian a jóra vágyunk és a jóra törekszünk. Mindannyiunknak fontos valaki, illetve fontosak valakik és ezekből a szálakból áll össze az a hely, amit az otthonunknak érzünk. Legyen ez most a szűkebb hazánk, a város és a megye, vagy legyen a tágabb, az ország vagy Európa. Egy biztos: belőlünk épül fel. Belőlünk, akik ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról, mert ugyanonnan jöttünk. Ugyanabba a körbe tartozunk. Egy iskolába jártunk.

Szombaton, hallgatva Titeket arra kellett rádöbbenjek, hogy otthonosan érzem magamat. Hogy amikor rátok nézek, az ismerős érzés nem az 1986-ban elballagott 14 éves kölköknek szól, hanem azoknak a jóravaló felnőtteknek, akik belőlük lettek.

Nem említek neveket, de név nélkül is örömmel állapítottam meg, hogy nem kallódott el senki. Még azokból is rendes, családszerető ember lett, akikről minden mást gondoltunk volna, csak ezt nem. Megkomolyodtatok - megkomolyodtunk - és szilárd építőkövei vagyunk a szűkebb és tágabb környezetünknek. Mindenki máshol és máshogy, de hozzátesz ahhoz, ami ma Magyarország és Európa. A hazánk.

Annak örülök a legjobban, hogy ez az ország ilyen emberekből áll, mint Ti vagytok. Amikor a mindennapok őrlőmalmában úgy érzem, hogy lemorzsolódik rólam a jóság és a szeretet, az fog eszembe jutni, hogy miattatok is tartanom kell magamat. Mert ha Ti ilyen jó emberek vagytok, akkor nekem is annak kell lennem, maradnom.

Örülök, hogy láttalak benneteket és aki meg nem jött el, az "bánhassa". Ilyen élményből kimaradni vétek, feltöltött nagyon hosszú időre.
Köszönöm!

Te tehetsz róla!

Régóta kikívánkozik belőlem annak ellenére is, hogy biztosan magamra haragítok vele megint egy csomó ismerőst. Előre szólok, hogy nem ez a célom.

A véleményemet mondom el és nem kell velem egyetérteni. El kell olvasni és el kell gondolkodni. Ennyi.

Nos, következzék a fekete leves!
Ma robbantottak Brüsszelben, számos halott és sebesült van. Szavakkal nem lehet leírni, mit érez ilyenkor az ember még ismeretlenül is és azt végképp el sem tudom képzelni, hogy mit érez az, akinek hozzátartozóját érintik az események.

Az a gyanúm, hogy hamarosan megtudjuk, mert hogy ez a dolog itt nem áll meg, az biztos.

Mindezekkel együtt az ember egyik első gondolata az, hogy "miért?".

Erről akarok most pár gondolatot leírni.

Miért robbantottak? Miért ott? Hogyan jut el egy ember eddig? Mi készteti őket erre?

Ezek jó kérdések és nálam okosabb emberek könyveket írnak tele róluk.

Én most nem erről akarok szólni.

Arról akarok szólni, amire talán nem gondolnál.

Arról, hogy Te tehetsz róla!

És mielőtt azt gondolnád, hogy magamat nálad különbnek gondolom, itt és most kijelentem, hogy nem vagyok az! Amikor azt írom, hogy Te tehetsz róla, akkor ebbe magamat is beleértem. Remélem, érzed.

De miért is tehetsz róla?

Nos, az emberek alapvetően jók. Kevés dologban vagyok biztos, de ez egyike azoknak, ami bennem megingathatatlan.

Az ember jó. Vagy legalábbis nem rossz.

Nincs rossz ember, csak eltévedt emberek vannak.

Az ilyen dolgokat az eltévedt emberek teszik. Azok az egyébként jó emberek, akik valamiért kivetkőznek magukból. Azok, akikben a jóságot elnyomja valami.

Nem mondom azt, hogy mindenki egyformán jó és mindenkiben egyformán erős a jóság és el tudom azt fogadni, hogy vannak, akikben könnyebb elnyomni a jót. A jóra való vágyat.

Vannak, akiket könnyebb összezavarni.

Nem mindenki olyan szerencsés ám, hogy egy humánus országban, ideális körülmények között nevelkedik és megkap mindet, ami az egészséges lélekhez kell.

Ezek vannak kevesebben. Sajnos.

Többségben vannak viszont azok az emberek, akik jónak születnek, csak ezt a jóságot kiölte belőlük az élet.

Kiben-mikor, de kiölte.

És megzavarodtak és olyasmiket tesznek, amit ember nem tesz. Amit még állat sem tesz.

Például embereket ölnek, ártatlan civileket.

De miért tehetsz róla Te (meg én)?

Minden mindennel összefügg és ha nem látjuk az összefüggéseket, az csak azért van, mert korlátoltak vagyunk. Ki többé, ki kevésbé. Mindannyiunknak meg vannak azok a korlátai, amiket átlépni nem tud, még a gondolkodásban sem. Meg vannak azok a korlátaink, ameddig ellátunk.

Az más kérdés, hogy van, aki nem akarja elérni sem a korlátait, nemhogy feszegetni és annyi gondolkodás sem várható el tőle, mint egy ebihaltól. Őket most hagyjuk, nem hozzájuk szólok, hanem hozzád, aki velem hasonlatosan legalább azt beláttad, hogy a világ történéseinek csak kis részét vagy képes felfogni és a nagyobb rész addig nem érdekel, amíg nincs rád hatással. Ne hibáztasd magad ezért, ilyenek vagyunk. Meg kell húznunk a határokat, mert az egész világ túl sok(k) lenne. De ettől még vannak olyan dolgok, amikről nem tudunk és mégis léteznek.

Szóval minden mindennel összefügg és attól, hogy mi ezt nem látjuk, még így van.

Mi az oka, hogy százezrek kerekednek fel és hagyják el az otthonaikat, hogy életük kockáztatásával átkeljenek tengereken, hegyeken és gyalog megtegyenek ezer kilométereket?

Tényleg azt gondolod, hogy kalandvágyból?

Mi az oka, hogy valaki fegyvert ragad és embert öl, ahelyett, hogy boldog életet élne gyerekkel, feleséggel, barátokkal és mindennel, amit mi a "boldogság" címszó alatt aposztrofálunk.

Tényleg azt gondolod, hogy létezik olyan ember a földön, aki ha a boldogság és a nyomor, vagy az élet és a halál között választhat, akkor a nyomort és a halált választja?

Én nem gondolom.

Én azt gondolom, hogy mindennek oka van és minden cselekedet mögött van logikus magyarázat.

Csak mi, korlátoltak ezeket nem, vagy csak részben látjuk.

Ha utazol a világban, netán van "szerencséd" olyan helyekre is elvetődni, ahol háború volt vagy van, akkor látni fogod, hogy az emberek többsége pont olyan rendes és jóravaló ember, mint mondjuk Te vagy. Csak neki mást hozott a sors és nem volt lehetősége, ereje ezen változtatni.

Miért van háború Szíriában?

Miért van háburú Afrikában?

Miért van háború bárhol?

Nos, a háborúnak mindig oka van. Ezek az okok persze a történelem során változnak, de MINDIG arról van szó, hogy valakinek kell valami, ami nem az övé.

Hogy az éppen víz, föld, nyersanyag vagy bármi más, az szinte mellékes.

Ott kezdődik minden, amikor megkívánsz valamit, ami nem a tiéd.

És ez bizony Tőled (tőlem is) függ.

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy új autó kell? Elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy nagyobb tévé kell?
Elhitted neki?

Ki mondta neked, hogy a boldogságodhoz még egy cipő, táska, kabát, okostelefon... bármi kell?
És elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy leülj a tévé elé és olyan "műsort" nézz, amiben 10 percenkét mossák az agyadat ezekkel a szarokkal? Ki mondta, hogy önként vezess be 130 "csatornát" a lakásodba és ezeken naponta több órán át vezes be önként a szart a nappalidba?

Még fizess is ezért? Fizess, hogy a szart beömlesszék a lakásodba?

Ki mondta Neked, hogy Neked ez kell?

Ki a hibás, ha elhitted neki? Aki hazudott Neked, vagy Te, aki nem vetted észre a hazugságait és a hátsó szándékokat?

Ismétlem, a "Te" szóba magamat is beleértem!
Szóval elhitették velünk, hogy nekünk mindez a sok szar kell, közben ez nem igaz?

Az igazság az, hogy tökéletesen megvagyunk ezek nélkül is, ahogyan megvoltunk évtizedekig.

Nem mondom, hogy minden, ami új az ördögtől való, de azt mindenképpen tartom, hogy Neked (és nekem) kell eldönteni, mi az, amire TÉNYLEG szükséged (szükségünk) van.

Mert ha olyasmikkel vesszük körül magunkat, amikre nincs szükségünk, azt úgy hívják, hogy pazarlás.

És az a legdurvább az egészben, hogy nem a sajátodat pazarlod el, hanem a másét.

A Te pazarlásod (meg az én pazarlásom) miatt nem jut másnak. 

Miközben az biztosan igaz, hogy ez a bolygó, amelyik ismeretes még így is, hogy "A Föld", tökéletesen alkalmas arra, hogy a rajta élő összes embert jólétben eltartsa.

A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy nekik több jár. Illetve ez még nem is nagy baj. A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy ami jár, azt joguk is van elvenni. Akár másik emberektől.

A baj akkor van, amikor elhitetik Veled (és velem is), hogy nem tehetünk róla, ha emiatt máshol nyomor van.

Amikor nem veszed észre, hogy a túlzott igényeid (igényeink) miatt van környezetszennyezés, emelkedik a hőmérséklet, sivatagosodnak el területek, és nem lesz ivóvíz.

Amikor elhitetik Veled (és velem), hogy a népvándorlás nem függ össze ezzel.

Hogy nem azért jönnek emberek, mert ahol eddig éltek, ott már nem lehet élni. A baj akkor, amikor nem látod meg, hogy ezek a dolgok összefüggnek.

Igaz, sokan meglovagolják ezeket a folyamatokat és a maguk hasznára manipulálnak, de csak azért tudják ezt megtenni, mert van mit meglovagolni.

Ha őszinte lennél legalább magaddal és gondolkodnál néha, akkor nem lehetne Téged manipulálni. Nem lehetne becsapni.

Már csak egy kérdés van ide a végére és szokás szerint ez a legfontosabb: mit tehetsz Te (és mit tehetek én)?

A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Egyetlen szó: mértékletesség.

Hidd el, nem kell nekünk az új kocsi, nem kell nekünk a nagyobb tévé, nem kell még egy cipő, táska, kabát!

Egy dolog kell: megtalálni azt, ami igazán boldogít.

És abban egészen biztos vagyok, hogy nem egy (vagy több) tárgy lesz az.

Le kell lassítani és akkor nem csesszük szét ezt a bolygót. Ha lassítunk, akkor mások is utolérhetnek.

Talán még nem késő.

De ehhez látni kell az összefüggéseket!

Látni kell, hogy Te tehetsz róla!

Meg én is, sajnos...

Hinta

Ma reggel a feleségemmel érdekes dolgokról beszélgettünk.

Azoknak, akik nem ismernek minket csak annyit, hogy a feleségemnek olyan munkája van, amit szerintem az emberek 1%-a képes elvégezni, a maradék 99% pedig sírva menekülne tőle. Halmozottan hátrányos helyzetű és különböző mértékben értelmi fogyatékos gyerekekkel dolgozik, lassan 20 éve.

A munkája engem annyiban érint, hogy néha kiszakad belőle a fájdalom és ilyenkor mesél. Mert sok fájdalom van egy ilyen munkában még annak is, aki egyébként hivatásának tekinti.

Ezen történetek alapján írtam feljebb, hogy szerintem nagyon kevesen vannak azok, akik ezt bírják. Főleg 20 évig. Én biztosan nem bírnám.
Mesélhetnék ezekről a sztorikról is, de nem akarok. Nem ezért kezdtem bele a történetbe.

A ma reggeli beszélgetés lényege annyi volt, hogy mekkora igénye van az embernek a mozgásra és hogy számos olyan mozdulat van, ami nekünk, az ép és egészséges embereknek természetes.

Ilyen például a ringatás vagy a hintázás.
Érdekes megfigyelni, hogy ha egy pici gyereket adsz valakinek a kezébe, ösztönösen ringatni kezdi. Nem tudjuk megmagyarázni, honnan jön, de jön. Legyél fiatal, öreg, férfi vagy nő, ösztönösen ringatni fogod a kezedbe adott csecsemőt.
Nem akarok tudományos lenni és főleg azért nem, mert nem értek a témához eléggé, de mint naív megfigyelő, mindig is csodálattal töltött el az, ahogyan a nyűgös gyerek pár perc alatt megnyugszik a ringatástól. Legyen az az emberi kar, legyen az a bölcső, a babakocsi vagy a játszótéri hinta, szeretünk ringatózni.
Mondják, hogy ilyenkor az ember az anyaméhben érzi magát és lehet ebben valami...
Gyerekek órákat elvannak a játszótéren, csak legyen hinta. Számos költőt, festőt ihletett meg már ez az egyszerű szerkezet, ami nem csak a magasba, de a születésünk előtti boldogságba is repíthet minket. És még az sem számít igazán, hány évesek vagyunk...

Számos hintás élményünk halmozódik fel az életünk során és alig találni valakit, aki nem szeretett vagy szeret hintázni. Ha a gyerekkorunkra gondolunk, abban biztosan lesz hinta. Aki szerencsés, annak több is.
Persze amikor felnőttek leszünk elvárják tőlünk, hogy egyes gyerekes szokásainkat kinőjük, így aztán suttyomban hintázunk. Az irodaszékkel, a kerti hintán... a lényeg, hogy ne legyen gyanús.
Határozottan kijelentem azt, hogy az a felnőtt, aki valami vélt vagy valós elvárás miatt nem mer megtenni olyasmiket, amikre vágyik... nos, az nyomorult, de legalábbis nyomorultul érzi magát.
Számos hinta van az országban és a környező országokban, amelyeket egyszerűen látni kell! Egyrészt azért, mert aki nem próbálta ki ezeket, az nem is élt még igazán, másrészt pedig azért, mert eszetlen túlszabályozásoknak köszönhetően szépen lassan eltűnnek. Mert a félelemgépezet dolgozik és lassan eltűnik minden, ami a szuperbiztonságos elképzelésekbe nem illik bele.
Hintázni igenis jó, még akkor is, ha néha vannak kisebb balesetek. A hintázás javítja az egyensúlyérzéket, jó hatással van a kisebb gyerekek idegi fejlődésére és úgy magában is élvezet.
Szóval ezen bejegyzésemnek az a célja, hogy felkérjetek benneteket - az ismerőseimet -,  hogy ha valahol klafa hintát találtok, akkor osszátok meg velem!
Milyen hintákat szeretnék? Tökmindegy, csak Neked tetsszen!
Lehet ez hajóhinta, felnőtteknek való hinta, libikóka, körhinta, bármi!
Én ezeket térképi linkkel ide fogom tenni a bejegyzés végére és így más is rájuk találhat majd. Remélem, hogy lesz egy nagy hintaadatbázisunk szépen lassan.
Mit várok tőletek?
1. Térképi linket, amin megmutatjátok, hol van a hinta. Tökéletes például a Google Maps link, de lehet Google Utcakép link is, ha azon még látszik is a hinta.
2. Pár szót arról, hogy miért szuper az a hinta.
3. Ha van kedvetek, akkor saját fényképet is róla, de ezt lehet helyettesíteni Google Utcakép linkkel is.
Ezennel el is kezdem a sort:
0001. Hajóhinta, Szete (Kubáňovo), Szlovákia.
A magyar határtól pár kilométerre, Esztergomból például 20 percnyi autózásra találtunk egy szuper, de egyre jobban leromló hajóhintát. Sajnos, Magyarországon már az összes hajóhintát leszerelték, merthogy "veszélyesek", így ha a gyerekednek meg akarod mutatni, milyen is hajóhintázni, akkor ez a szetei hinta közel van. A hely előnye, hogy nincs tömeg, a gyereked nyugodtan hintázhat akár órákat is kedvére. Itt találod és így néz ki:
https://goo.gl/maps/MfJDm4FbVW12

0002. Ti jöttök...

Amikor azt mondod, "fogyatékos"...

Hadd osszak meg veled először egy videót. Ez egy középfokú jelnyelvi tanfolyamon használt oktatóvideó, amelyben elég lassan jelel nekünk (tanulóknak) Edu, hogy megértsük. Íme:

Miután megnézted a videót (nem nagyon értettél belőle semmit, tudom), nézd meg, milyen hosszú volt! Jól látod: 3 perc 44 másodperc. Nos, ebben a három perc és negyvennégy másodpercben Edu szépen lassan, hogy mi is értsük, többek közt az alábbiakat jelelte el (a csillagok közötti részt):
********************************

Már régen szerettem volna (álmodoztam róla) magamnak egy kamerát venni, de pech, 300.000 Ft-ba kerül, és ez így nekem drága. A szüleim (apukám és anyukám) észrevették, hogy szeretek foglalkozni felvételekkel, vágással, csakhogy éppen nincsen hozzá kamerám. Pech. Apukám szólt, hogy ne bánkódjak, menjünk el vásárolni együtt. Igen, de hová? Kamerát venni? Az arcom sugárzott a boldogságtól! Mentünk együtt. Nézegettük a boltban a kamerákat. 320.0000 Ft-ért volt -ez drága. Mondtam apukámnak, hogy láttam az interneten 300.000 Ft-ért is. Oké, együtt elmentünk jó messzire az Extreme Digital-hoz. Narancssárga a bolt logója.  Szép látvány. Sok ember volt a boltban. Körülnéztünk, megtaláltuk a megfelelő kamerát. Mondtam, hogy ez lenne az. Apukám részletfizetéssel szerette volna megvenni. Először a hitelszolgáltatáshoz mentünk, kivártuk a sorunkat. Amikor sorra kerültünk, apukám elmondta az ügyintézőnek, hogy mit szeretnénk, (kamera kamatmentes részletfizetéssel, 10 hónapos futamidőre, stb.) majd tolmácsoltam oda-vissza. Hány hónap, milyen havi részletek, satöbbi. Néha nem értettem, amit mondott az ügyintéző, akkor papírra leírta, és így magyaráztam el neki. Apukámnak tetszett a feltétel, így beleegyezett. Az az előírás, hogy meg kellett várni a banktól a választ. Kiderült, hogy nem kapunk hitelt. Csalódott voltam. Az ügyintéző szólt, hogy jöjjünk vissza másnap, hátha sikerül újra. Hazamentünk. Otthon apukám csendben volt, nem szólt semmit. Másnap újra elmentünk a boltba, azzal a reménnyel, hátha sikerül. Az ügyintéző újból beírt mindent a gépbe, és elküldte az adatokat a banknak. Vártunk. Jött a válasz, hogy sajnos nem kaptuk meg a hitelt. Mindegy, hazamentünk. Később, úgy 2-3 hónap múlva sétáltam és a bevásárlóközpont mellett mentem el. Bementem és nézelődtem, közben eszembe jutott, hogy mi történt a hitelügyintézés során. Nézegettem az informatikai készülékeket, laptopot, stb. Kíváncsi voltam, hogymeg van-e az a kamera, amit szerettem volna magamnak. Megvolt! Ugyanaz a márkanév, ugyanaz a típusszám, és az ár is. Ugyanúgy lehetett kölcsönt felvenni rá. Írtam egy SMS-t az apukámnak, hogy jöjjön, mert van egy kamera, amit lehet részletre venni. Jött is apukám, és a hitelügyintézőnek leadtuk az igazolásokat (munkáltatói). Felvette az adatokat, beírta a gépbe, majd vártunk. Jött a válasz, hogy sikerült, megvan a kölcsön, hurrá! Aláírtuk a megfelelő papírokat és meg is vehettük a kamerát. Ezen is túljutottunk!

******************************

A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy a jeleket számos olyan gesztussal és idiómával árnyalta, amit leírni nem nagyon lehet, de aki tudja a jelnyelvet, az érti ezeket. Azaz a leírt szövegnél sokkal hosszabb (kétszer ilyen hosszú) szöveget lehetne begépelni, ha mindent pontosan szeretnénk szavakkal érzékeltetni. De nekünk most legyen elég ez a hevenyészett fordítás! 

Nos, ha van kedved, akkor most fogj egy stoppert és mérd le, hogy a saját tempódban mennyi idő alatt tudod ezt a szöveget felolvasni úgy, hogy akinek felolvastad, az értse! Azaz ne hadarj!

Nekem három perc negyven másodpercre jött ki. Majdnem annyira, mint amennyi idő alatt Edu eljelelte.

Ha ezt nem nekünk, tanulóknak jelelte volna el, simán lenyomja 2 perc alatt. Csak miattunk ilyen szájbarágós és lassú.

Azaz, ha ő egy ennyire részletes szöveget el akar jelelni, neki 2 perc kell hozzá és ha ezt mi el akarjuk mesélni szavakkal, akkor minimum 3 percbe telik. De ekkor már hadarunk rendesen és egy csomó információ le is marad.

Mit akarok ezzel?

Amikor a hallgatóimnak tanítom a megváltozott képességű munkavállalókkal kapcsolatos munkavédelmi feladatokat, én gondosan figyelek arra, hogy véletlenül se mondjak "fogyatékost". Amikor a hallgatók a feleletükben mégis a fogyatékos szót használják, én bizony kijavítom őket.

Amikor a tévében, újságban, egyéb közbeszédben a siketekről van szó, szintén előszeretettel használják velük kapcsolatban a "fogyatékos" kifejezést, sőt államilag kiadott vizsgafeladatban is találkoztam már ezzel. Hát szép, nem mondom...
Tovább megyek: maga a törvény címe, amely elvileg az esélyegyenlőségről szól, így hangzik: "1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról." Gratulálok hozzá a jogalkotónak!

Véleményem szerint a siketek és az egyéb "más képességű" személyek esélyegyenlősége ott kezdődne, ha nem tekintenénk rájuk úgy, mint "fogyatékosra". Nem kevesebbek nálunk, semmi nem fogyott el, semmi nem volt és nem lett kevesebb bennük! És nem is tekinthetünk rájuk úgy, mint kevesebbre. Sok tekintetben ugyanis többek nálunk...

Igaz, sok tekintetben mások, de a MÁSSÁG ÉRTÉK!

Olyan érték, amit be lehet váltani, kamatoztatni lehet. Olyan érték, amely hozzátesz egy társadalomhoz.

Tőled (barátom, aki olvasod a blogjaimat) annyit kérek, hogy amikor egy másmilyen embert látsz, mint amilyen Te vagy (teszem azt: az illető például siket), akkor jusson eszedbe ez a videó!

Jusson eszedbe, hogy miközben azt hiszed, hogy nehezebben kommunikálnak, az igazság pont az ellenkezője!

Valójában ugyanis gyorsabban, árnyaltabban, tökéletesebben értik meg egymást, mint mi. És hidd el, hogy Téged is tökéletesebben megértenek, mint gondolnád! Ők ugyanis leolvassák az arcodról az érzelmeidet, látják a számodra láthatatlan gesztusokat, testbeszédet és ezt hozzáteszik a szádról olvasott szavakhoz.

Ezért se gondolj rájuk úgy, mint fogyatékosokra!
Ide a végére beszúrok egy olyan videót, amiben Karcsi jelel és nem nagyon lassít a kedvünkért. Tessék kapaszkodni!

A pedagógustüntetés margójára

Életem során számos iskolába jártam. Még el sem végeztem az általános iskolát, már túl voltam 6 különböző épületen. Sokat költöztünk, na! A sok költözésnek köszönhetően nekem már a legfogékonyabb életkoromban is számos tanítóval és tanárral (együtt ezentúl: pedagógus) volt dolgom.

Nem szépítem, mert voltak köztük átlagosak és voltak köztük rosszak is, de a lényeg, hogy akadtak páran, akik jól csinálták azt, amit ma úgy hívunk, hogy pedagógia. Ők voltak azok, akik vezettek engem, a gyermeket. Úgy is mondhatnám, hogy nekik köszönhetően lettem az, aki vagyok. Személyiségem lényeges elemeinek kialakításában ők vettek részt és amit elrontottak, az bizony úgy is maradt.

Buktam én meg majdnem egy vacak iskolában matematikából ötödikben egy olyan tanár úrnál, aki minden órán megalázott, aztán nyertem én matematika versenyt egy jó matektanár szárnyai alatt egy jó iskolában, majd költözés után egy rossz matektanár majdnem egy életre megnyomorított. Hogyan lehetséges az, hogy valaki ötödikben bukdácsol, hatodikban színötös matematikából, majd hetedikben éppen csak hármas? Lehetséges volt. Igaz, kellett hozzá az is, hogy egy szimpatikus tanár néni (akinek a nevét már csak azért sem írom le, mert nem szeretnék Horger Antalt csinálni belőle) a magatartásom miatt 3 darab egyest írjon be matematikából. Adhatott volna szaktanári intőt, sőt akár igazgatóit is (igazgató-helyettes is volt ugyanis), mert ezek sehová nem számítottak volna. De nem! Ő hetedikben, amikor a továbbtanuláshoz minden jegy számít, beírt nekem 3 darab egyest azért, mert a tanórán az én táskámban rejtettük el a magnót. Annyi volt a bűnöm, hogy csak nekem volt akkora táskám, amiben elfért az Europa Star (Videoton gyártmányú kazettás magnó). A történetnek azt a címet is adhatnám, hogy „Miért nem vettek fel a veszprémi vegyipariba”.

Ugyanezen tanárnő azt javasolta a szüleimnek, hogy adjanak szakmunkásképzőbe, mert a szakközepet vagy gimnáziumot nem fogom bírni. Szerencsémre szenzációs szüleim voltak és vannak, akik mindig is bíztak bennem és már csak azért is gimnáziumba adtak (mégpedig erősbe), amit aztán minimális tanulás mellett el is végeztem stabilan négyes átlag környékén. És azt már csak innen, 2016-ból teszem hozzá, hogy a mai napon 3 diplomám van, mindhárom reál (mérnöki) és a végigjárt két főiskola és egy egyetem évei alatt egyszer pótvizsgáztam, bár igazán soha nem tanultam keményen. Beszélek nyelveket, közülük az angolt jól és bár lassan kétszer 4 éves leszek, még mindig tanulok. Folyamatosan és többnyire könnyen. Ennyit a szakmunkásképzőről, kedves tanárnő!

Utálhatnám hát a pedagógusokat, de én nem utálom őket. Ez az írásom nem az ilyen rémes pedagógusokról szól, hanem pont azokról, akik hittek bennem és volt türelmük hozzám. Akik sorsfordítók voltak az életemben. Mert ők is voltak ám páran. Köztük például az utolsó általános iskolai osztályfőnököm, aki egy ajtóval arrébb azt javasolta a szüleimnek, hogy nyugodtan adjanak gimnáziumba, mert meg fogom állni a helyemet. Neki lett igaza. Neki köszönhetem, hogy olyan iskolába járhattam, ahol széles látókörű, nyitott és érdeklődő embert faragtak belőlem. Minden más ezekből következik.

A gimnáziumi évek alatt számos szenzációs tanárom volt, és bár matematikából hármasnál, fizikából kettesnél jobb osztályzataim soha nem voltak, ezekre alapozottan két reál főiskolát és egy reál egyetemet végeztem el és a mai napig eligazodom a fizika és a matematika világában. Nem nagy dolog, de nekem soha nem lesz a súly kilogramm (mert az a tömeg mértékegysége), soha nem fogok semmit kihangsúlyozni (mert ez ige a „ki” igekötővel nem létezik), de soha nem mondok olyant sem, hogy CD lemez, DVD lemez esetleg bacon szalonna. A gimnáziumban elsősorban arra neveltek, hogy legyek igényes mindenben, amit csinálok és igazából nem is nagyon érzem jól magamat, ha nem így teszek.

Aztán jöttek szenzációs főiskolai és egyetemi tanárok, akik közül megint nem szeretnék senkit külön kiemelni, de mindannyiukra egyformán jellemző, hogy megfogtak és ott tartottak magukkal, amikor az egyébként nyughatatlan természetem ment volna. Tehetség kellett ehhez és nekik megvolt. Legalábbis a legtöbbjüknek.

Belőlük áll össze mindaz, amit ma tudok. Nem sok ez, de nekem elég. Elég ahhoz, hogy legyen a világnak egy olyan része, amiben eligazodom, amiben otthonosan érzem magamat. Ahol boldog vagyok. Ezt a helyet úgy hívják, hogy az életem. A tanáraimnak köszönhetem a képességet, hogy többnyire megértem azt, ami körülöttem történik és többnyire megfelelően tudok reagálni. Hogy nem csak sodródom, hanem kormányozok is az életben. Ha a szüleimtől kaptam lelkem hajóját, akkor a tanáraim adták hozzá a vitorlát, az evezőket és a kormányt. Nekik köszönhetem, hogy amit igazán akarok, azt el tudom érni. Nekik köszönhetem, hogy ott vagyok, ahová való vagyok, arra tartok, amerre mennem kell és olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Nagyon sok embert ismerek, akik nem ennyire szerencsések. Nálam sokkal tehetségesebb embereket is, akik elkallódtak. Akiknek a szüleik eleve nem adtak hajót, akiknek nem jutott sem vitorla, sem evező és a kormányt sem adta senki a kezükbe. Akik csak sodródnak és többnyire idegen vizekre vetődnek, ahol nekik nem jó. Akik elvesztek és esélyük sincs megtalálni az utat, megtalálni magukat. Vannak köztük olyanok is, akikből közben szülők lettek és a saját életük mellett lassan, de biztosan teszik tönkre a gyerekeik életét is. Nekik ki segít? Ki mutat irányt? Ki ad esélyt? 

Én szerencsés vagyok. Én szeretettel gondolok vissza a tanáraimra és hálás vagyok nekik, amiért ebbe az irányba tereltek. Nekem jó tanáraim voltak, de ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Közben eltelt néhány év és a magyar oktatás olyan lett, mint egy zenekar, amelytől nem csak elvették a hangszereket, de a kottákba belefirkáltak és a karmester botfülű. Vannak még tehetséges zenészek, akik kotta és hangszer nélkül, fittyet hányva a sorra elbukó karmestereknek próbálnak még muzsikálni, de az Ő kezeiket meg gúzsba kötözték.

Hogy segítsenek így? Hogy vezessenek így?

És ha ez így marad, akkor a világ szépen lassan megtelik kallódó, az életét megélni és élvezni képtelen, buta, megkeseredett, neveletlen bunkókkal.

És az a világ nem lesz jó azoknak sem, akik amúgy rendben vannak magukkal. Az a világ nem lesz jó nekünk sem.

Ezért kell kiállni a tanárok mellett és tudatni velük, hogy mi IGENIS SZERETJÜK, TISZTELJÜK, MEGBECSÜLJÜK ŐKET és nem értünk egyet azzal, ahogy velük a mi nevünkben és általunk feljogosítva bánnak.

Ha ez a kiállás abban nyilvánul meg, hogy krétát viszünk az iskolába, akkor úgy. Ha abban, hogy kifestjük az iskolát, akkor úgy.

És ha abban, hogy támogatjuk Őket amikor tüntetnek, akkor úgy!