111 és mégsem mindegy

Ez a 111. blogbejegyzésem a Belegondoltam blogban. Egyfajta jubilium (sic!) ez. 110 bejegyzés kellett ahhoz, hogy valamire rádöbbenjek.

Ezt a valamit írnám most le nektek, akik szoktatok olvasni. Halál pontosan 22068 alkalommal voltatok kíváncsiak (a mai napi számláló szerint) arra, amit leírtam. Többen vagytok, akik visszatérő, mondhatni hűséges olvasói vagytok ennek a webnaplónak.
És erről szeretnék most írni.
Arról, hogy mi ez itt.
Ez ugyebár egy blog. A blog az egy web-log, azaz interneten rögzített napló. Webnapló vagy internetes napló.
Remélem, ez világos!
Ebben a blogban nincsenek nagy igazságok, nincsenek világmegváltó dolgok. Ez nem egy fizetett blog, a saját szórakoztatásomra írom, főleg magamnak.
Az egy más dolog, hogy néhányan olvassátok és néha élvezitek, esetleg tetszik és egyetértetek velem. Az is előfordul, hogy valami megváltozik bennetek és megértetek valamit, ami eddig nem volt világos.
Akár hiszitek, akár nem: bennem is szokott változni egy-két dolog az írása közben.
Amikor leírod a dolgokat, kénytelen vagy a fejedben rendszerezni őket. Mert ahogyan a gondolatok kavarognak - az én fejemben legalábbis - azt nem lehet leírni. Előtte sorrendbe kell tenni, logikát kell bennük találni és érthető szavakkal megfogalmazni az egyébként kusza érzéseket.
Bennem így állnak össze a gondolatok, én erre használom a blogolást. (Javaslom Neked is, jó terápia...)
Persze lehetnének ezek a bejegyzések titkosak is, de úgy vagyok vele, hogy ha már leírtam, hátha pár embert érdekelnek. Ahogy nézem, ez így is van, mert azért 22068 az huszonkétezer-hatvannyolc. Azt jelenti, hogy egy-egy bejegyzésemet átlagosan 200-nál többen olvastátok el. És mivel ennyien nem találhatnak ide véletlenül, feltételezem, hogy többen visszajártok ide, sőt szoktátok megosztani is a gondolataimat másokkal, akik így szintén rám, illetve az írásaimra találtak.
Kár lett volna hát titkos naplónak hagyni, ha ennyien leltetek és leltek benne valamit. Ugye?
De ettől még ez egy blog, webnapló. MAGÁNVÉLEMÉNY azokról a dolgokról, amik engem foglalkoztatnak.
Nem észosztás, nem kinyilatkoztatás, nem kőbe vésett igazság.
Vélemény.
A vélemény pedig szabad műfaj. A véleménnyel szemben egy követelmény van csak (legalábbis szerintem): vállalható legyen.
Visszaolvasgatva a 110, illetve most már 111 bejegyzést egy dolog biztos: a mai napig vállalom min-de-gyi-ket!
Persze telnek az évek és változom én is, de amikor megírok egy bejegyzést, az őszinte és belőlem fakad. Úgy is mondhatnám, hogy hiteles. Az akkori énemet tükrözi, a legjobb tudásom szerint megfogalmazva. És lehet, hogy ma már másként gondolom, de mindenképpen vállalom, hogy akkor, ott úgy gondoltam. Egyébként tanulságos visszaolvasni magamnak is, ez az egyik oka, amiért írom az egészet.

És hogy ez a fogalmazás milyen és milyen helyesírás van mögötte, az megint egy másik kérdés. Az AS-szabvány szerint írok, azaz Ahogy Sikerül.
De egy biztos: amit leírok, azt akkor úgy gondolom. Átgondolom, rendszerezem, logikát teszek bele és ezután ütöm be a gépbe.
Ezt olvassátok aztán Ti.
Legyetek kedvesek így kezelni! Helyén kezelni.
Köszönöm!
Mert attól, hogy ez a 111. bejegyzés, még nem mindegy.

Válaszlevél a szegény anyukának, akinek most majd vasárnap is dolgozni kell a Tescoban

Kedves "leszarom" Olgika!

Három a magyar igazság:

1. Ha nem akarsz vasárnap dolgozni, akkor JAVASLOM menj át máshová, ahol nem kell vasárnap dolgozni! Senki nem mondta, hogy dolgozz Tescóban és senki nem kényszerít rá. Ja, hogy ez a szakmád? Te választottad. Nagyon jó OKJ-s képzések vannak, ahol továbbképezheted magadat akárminek. Ahelyett, hogy cimmogsz meg forrongsz, ülj be szépen az iskolapadba. Ahogy csinálták-csinálják ezt sokan mások is. Például én is. Csak TE TEHETSZ ARRÓL, hogy milyen az életed és csak te tehetsz ellene is!

2. Ha viszont boltos maradsz: csendben jegyzem meg, hogy azért van munkád, mert mi odamegyünk vásárolni. Ha nem megyünk vásárolni, mert mondjuk vágod a pofákat vasárnap a kasszában, akkor nem lesz munkád. Tudom, arról is mi tehetünk majd. Úgyhogy a legjobb értelemben vett ALÁZAT! Ugyanis mi vagyunk a munkaadóid. Ha nem ismernél meg, bemutatkozunk: mi vagyunk a vevők. Tudod, azok a furcsa lények, akik értékes kis papírdarabkákat meg fémérméket adnak neked, amiből aztán majd megkapod a hó végén a fizetésedet. Az a dolgod, hogy kiszolgálj minket. A hangsúly a "SZOLGÁL" igén van. Ha nem vagy alkalmas arra, hogy szolgálj (nem mindenki alkalmas ám erre és ezzel nincs semmi baj), akkor ugorj az első pontra!

3. Magyarországon demokrácia van (vagy olyasmi). Ez azt jelenti, hogy (többnyire) a TÖBBSÉG DÖNT. Olyan szinten elsőprő többségben utáltuk a vasárnapi zárvatartást, hogy még népszavazás sem kellett az eltörléséhez. Így megy ez. Ha nem tetszik a többség döntése, vannak megoldások. Például ugorj az első pontra! Vagy például el lehet menni más országokba is. Javaslom Észak-Koreát, ott nincs vasárnapi nyitvatartás a boltokban (meg hétköznapi sincs).

És egy a ráadás: nem kell ám írogatni a Zinternetre mindenféle baromságokat, mert az ember azt veszi észre, hogy kiderül, milyen ostoba. Lehet véleményed, de ahogy szokták mondani: a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de mégsem dörgöljük a másik orra alá. Ne csodálkozz, ha ezért az írásodért kapsz majd hideget-meleget...

Utóirat: azért írtam ilyen stílusban (amely tőlem egyébként idegen), hogy te is megértsd, kedves Olgika!

Előzmény:

http://meteon.org/2016/04/12/egy-tesco-ban-dolgozo-anya-nyilt-levele-azokhoz-akik-vasarnap-nem-tudnak-meglenni-plaza-nelkul/

30 év az harminc év

1986-ban ballagtunk el. Fel tudod fogni? 1986-ban. Még bőven dúlt a kommunizmus (vagy mi) az országban és egészen érdekes vonalak mentén rendeződött az emberek élete. Aki nem élt akkoriban, nem értheti. De mi értjük. Még a középiskolát is "A rencer" utolsó éveiben jártuk, de ott már azért enyhültek a dolgok. Viszont amikor az általánosból ballagtunk, az még kemény volt. Senki nem is sejtette, hogy vége lehet egyszer és hogy miként változik meg minden. És mi, akik éppen csak betöltöttük a 14-et (voltak olyanok is, akik még ezt sem), leginkább annyit tudtunk, hogy nem tudtunk semmit.

Én emlékszem, hogy halvány lila elképzelésem sem volt arról, mit akarok csinálni. Van az a Bruce Willis film, "A kölyök". Ebben beállít a 40 éves, befutott imázstanácsadó életébe gyermekkori énje és számon kéri rajta, hogy mi lett belőle. Hogy miért nem az lett belőle, ami 8 évesen lenni akart. Ha visszanézek és őszintén bevallom magamnak, akkor bizony az én 8 éves énem is nagyon leszúrna azért, ami lettem.

De így megy ez. Amikor kölkök vagyunk, nagyon nem azt képzeljük el magunknak, amivé aztán leszünk, de szerintem ezzel nincs is baj. Szombaton, amikor hallgattam a történeteiteket, hogy miként alakult az életetek, legfőképpen arra döbbentem rá, hogy legtöbb esetben nem gondoltam volna ott, 1986-ban, hogy ez lesz. A történetek nagy része meglepő és legtöbbünk élete - köztük az enyém is - egészen más irányba folyt, mint azt gondoltuk volna. De jól van ez így, mert mindenki a helyén van. Oda jutottunk, ahová valók vagyunk és ez a lényeg!

Ahogyan meséltétek az életeteket, az jutott eszembe, hogy szinte mindenkinek hozott tragédiákat, mindenkit próbált megtörni, de mindenki állta a sarat és legfőképpen annak örülök, hogy ha kisebb-nagyobb kitérőkkel is, de mindenkinek rendben van az élete.

A történetek ismerősek. Iskolák, szerelmek, betegségek, válások és újrakezdések. Mindenkinek megvolt szinte minden és a sokféle életútban egy a közös: mindenki kihozta az életéből a maximumot. Senki nem panaszkodott, és amikor pár percben kellett mesélni magunkról, a sztori vége mindig pozitív volt. Pedig biztosan vannak gondjaitok, küzdelmeitek ma is, ahogyan nekem is vannak. De mindent összevetve, a sztori - amit sokszor úgy is hívunk, hogy "az élet" - mindent összevetve szép. És ezt mindenki magának köszönheti, nem másnak.

Ahogy beszélgettünk, viccelődtünk nekem végig az járt a fejemben, hogy ebbe a közösségbe tartozom. Ez nem mindig esik le nálam, mert a sok költözködés miatt hajlamos vagyok magamra úgy tekinteni, mint valamiféle kívülállóra. Közben ez nem igaz. Igenis közétek tartozom. És ezt most egy életre a fejembe véstem. Amikor idegenekre nézek, az fog eszembe jutni, hogy az ügyes-bajos dolgaik ellenére ők is ugyanolyanok, mint én. Mert Ti is ugyanolyanok vagytok, mint én. Mindannyian a jóra vágyunk és a jóra törekszünk. Mindannyiunknak fontos valaki, illetve fontosak valakik és ezekből a szálakból áll össze az a hely, amit az otthonunknak érzünk. Legyen ez most a szűkebb hazánk, a város és a megye, vagy legyen a tágabb, az ország vagy Európa. Egy biztos: belőlünk épül fel. Belőlünk, akik ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról, mert ugyanonnan jöttünk. Ugyanabba a körbe tartozunk. Egy iskolába jártunk.

Szombaton, hallgatva Titeket arra kellett rádöbbenjek, hogy otthonosan érzem magamat. Hogy amikor rátok nézek, az ismerős érzés nem az 1986-ban elballagott 14 éves kölköknek szól, hanem azoknak a jóravaló felnőtteknek, akik belőlük lettek.

Nem említek neveket, de név nélkül is örömmel állapítottam meg, hogy nem kallódott el senki. Még azokból is rendes, családszerető ember lett, akikről minden mást gondoltunk volna, csak ezt nem. Megkomolyodtatok - megkomolyodtunk - és szilárd építőkövei vagyunk a szűkebb és tágabb környezetünknek. Mindenki máshol és máshogy, de hozzátesz ahhoz, ami ma Magyarország és Európa. A hazánk.

Annak örülök a legjobban, hogy ez az ország ilyen emberekből áll, mint Ti vagytok. Amikor a mindennapok őrlőmalmában úgy érzem, hogy lemorzsolódik rólam a jóság és a szeretet, az fog eszembe jutni, hogy miattatok is tartanom kell magamat. Mert ha Ti ilyen jó emberek vagytok, akkor nekem is annak kell lennem, maradnom.

Örülök, hogy láttalak benneteket és aki meg nem jött el, az "bánhassa". Ilyen élményből kimaradni vétek, feltöltött nagyon hosszú időre.
Köszönöm!

Te tehetsz róla!

Régóta kikívánkozik belőlem annak ellenére is, hogy biztosan magamra haragítok vele megint egy csomó ismerőst. Előre szólok, hogy nem ez a célom.

A véleményemet mondom el és nem kell velem egyetérteni. El kell olvasni és el kell gondolkodni. Ennyi.

Nos, következzék a fekete leves!
Ma robbantottak Brüsszelben, számos halott és sebesült van. Szavakkal nem lehet leírni, mit érez ilyenkor az ember még ismeretlenül is és azt végképp el sem tudom képzelni, hogy mit érez az, akinek hozzátartozóját érintik az események.

Az a gyanúm, hogy hamarosan megtudjuk, mert hogy ez a dolog itt nem áll meg, az biztos.

Mindezekkel együtt az ember egyik első gondolata az, hogy "miért?".

Erről akarok most pár gondolatot leírni.

Miért robbantottak? Miért ott? Hogyan jut el egy ember eddig? Mi készteti őket erre?

Ezek jó kérdések és nálam okosabb emberek könyveket írnak tele róluk.

Én most nem erről akarok szólni.

Arról akarok szólni, amire talán nem gondolnál.

Arról, hogy Te tehetsz róla!

És mielőtt azt gondolnád, hogy magamat nálad különbnek gondolom, itt és most kijelentem, hogy nem vagyok az! Amikor azt írom, hogy Te tehetsz róla, akkor ebbe magamat is beleértem. Remélem, érzed.

De miért is tehetsz róla?

Nos, az emberek alapvetően jók. Kevés dologban vagyok biztos, de ez egyike azoknak, ami bennem megingathatatlan.

Az ember jó. Vagy legalábbis nem rossz.

Nincs rossz ember, csak eltévedt emberek vannak.

Az ilyen dolgokat az eltévedt emberek teszik. Azok az egyébként jó emberek, akik valamiért kivetkőznek magukból. Azok, akikben a jóságot elnyomja valami.

Nem mondom azt, hogy mindenki egyformán jó és mindenkiben egyformán erős a jóság és el tudom azt fogadni, hogy vannak, akikben könnyebb elnyomni a jót. A jóra való vágyat.

Vannak, akiket könnyebb összezavarni.

Nem mindenki olyan szerencsés ám, hogy egy humánus országban, ideális körülmények között nevelkedik és megkap mindet, ami az egészséges lélekhez kell.

Ezek vannak kevesebben. Sajnos.

Többségben vannak viszont azok az emberek, akik jónak születnek, csak ezt a jóságot kiölte belőlük az élet.

Kiben-mikor, de kiölte.

És megzavarodtak és olyasmiket tesznek, amit ember nem tesz. Amit még állat sem tesz.

Például embereket ölnek, ártatlan civileket.

De miért tehetsz róla Te (meg én)?

Minden mindennel összefügg és ha nem látjuk az összefüggéseket, az csak azért van, mert korlátoltak vagyunk. Ki többé, ki kevésbé. Mindannyiunknak meg vannak azok a korlátai, amiket átlépni nem tud, még a gondolkodásban sem. Meg vannak azok a korlátaink, ameddig ellátunk.

Az más kérdés, hogy van, aki nem akarja elérni sem a korlátait, nemhogy feszegetni és annyi gondolkodás sem várható el tőle, mint egy ebihaltól. Őket most hagyjuk, nem hozzájuk szólok, hanem hozzád, aki velem hasonlatosan legalább azt beláttad, hogy a világ történéseinek csak kis részét vagy képes felfogni és a nagyobb rész addig nem érdekel, amíg nincs rád hatással. Ne hibáztasd magad ezért, ilyenek vagyunk. Meg kell húznunk a határokat, mert az egész világ túl sok(k) lenne. De ettől még vannak olyan dolgok, amikről nem tudunk és mégis léteznek.

Szóval minden mindennel összefügg és attól, hogy mi ezt nem látjuk, még így van.

Mi az oka, hogy százezrek kerekednek fel és hagyják el az otthonaikat, hogy életük kockáztatásával átkeljenek tengereken, hegyeken és gyalog megtegyenek ezer kilométereket?

Tényleg azt gondolod, hogy kalandvágyból?

Mi az oka, hogy valaki fegyvert ragad és embert öl, ahelyett, hogy boldog életet élne gyerekkel, feleséggel, barátokkal és mindennel, amit mi a "boldogság" címszó alatt aposztrofálunk.

Tényleg azt gondolod, hogy létezik olyan ember a földön, aki ha a boldogság és a nyomor, vagy az élet és a halál között választhat, akkor a nyomort és a halált választja?

Én nem gondolom.

Én azt gondolom, hogy mindennek oka van és minden cselekedet mögött van logikus magyarázat.

Csak mi, korlátoltak ezeket nem, vagy csak részben látjuk.

Ha utazol a világban, netán van "szerencséd" olyan helyekre is elvetődni, ahol háború volt vagy van, akkor látni fogod, hogy az emberek többsége pont olyan rendes és jóravaló ember, mint mondjuk Te vagy. Csak neki mást hozott a sors és nem volt lehetősége, ereje ezen változtatni.

Miért van háború Szíriában?

Miért van háburú Afrikában?

Miért van háború bárhol?

Nos, a háborúnak mindig oka van. Ezek az okok persze a történelem során változnak, de MINDIG arról van szó, hogy valakinek kell valami, ami nem az övé.

Hogy az éppen víz, föld, nyersanyag vagy bármi más, az szinte mellékes.

Ott kezdődik minden, amikor megkívánsz valamit, ami nem a tiéd.

És ez bizony Tőled (tőlem is) függ.

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy új autó kell? Elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy a boldogságodhoz egy nagyobb tévé kell?
Elhitted neki?

Ki mondta neked, hogy a boldogságodhoz még egy cipő, táska, kabát, okostelefon... bármi kell?
És elhitted neki?

Ki mondta Neked, hogy leülj a tévé elé és olyan "műsort" nézz, amiben 10 percenkét mossák az agyadat ezekkel a szarokkal? Ki mondta, hogy önként vezess be 130 "csatornát" a lakásodba és ezeken naponta több órán át vezes be önként a szart a nappalidba?

Még fizess is ezért? Fizess, hogy a szart beömlesszék a lakásodba?

Ki mondta Neked, hogy Neked ez kell?

Ki a hibás, ha elhitted neki? Aki hazudott Neked, vagy Te, aki nem vetted észre a hazugságait és a hátsó szándékokat?

Ismétlem, a "Te" szóba magamat is beleértem!
Szóval elhitették velünk, hogy nekünk mindez a sok szar kell, közben ez nem igaz?

Az igazság az, hogy tökéletesen megvagyunk ezek nélkül is, ahogyan megvoltunk évtizedekig.

Nem mondom, hogy minden, ami új az ördögtől való, de azt mindenképpen tartom, hogy Neked (és nekem) kell eldönteni, mi az, amire TÉNYLEG szükséged (szükségünk) van.

Mert ha olyasmikkel vesszük körül magunkat, amikre nincs szükségünk, azt úgy hívják, hogy pazarlás.

És az a legdurvább az egészben, hogy nem a sajátodat pazarlod el, hanem a másét.

A Te pazarlásod (meg az én pazarlásom) miatt nem jut másnak. 

Miközben az biztosan igaz, hogy ez a bolygó, amelyik ismeretes még így is, hogy "A Föld", tökéletesen alkalmas arra, hogy a rajta élő összes embert jólétben eltartsa.

A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy nekik több jár. Illetve ez még nem is nagy baj. A baj akkor van, amikor egyes emberek azt gondolják, hogy ami jár, azt joguk is van elvenni. Akár másik emberektől.

A baj akkor van, amikor elhitetik Veled (és velem is), hogy nem tehetünk róla, ha emiatt máshol nyomor van.

Amikor nem veszed észre, hogy a túlzott igényeid (igényeink) miatt van környezetszennyezés, emelkedik a hőmérséklet, sivatagosodnak el területek, és nem lesz ivóvíz.

Amikor elhitetik Veled (és velem), hogy a népvándorlás nem függ össze ezzel.

Hogy nem azért jönnek emberek, mert ahol eddig éltek, ott már nem lehet élni. A baj akkor, amikor nem látod meg, hogy ezek a dolgok összefüggnek.

Igaz, sokan meglovagolják ezeket a folyamatokat és a maguk hasznára manipulálnak, de csak azért tudják ezt megtenni, mert van mit meglovagolni.

Ha őszinte lennél legalább magaddal és gondolkodnál néha, akkor nem lehetne Téged manipulálni. Nem lehetne becsapni.

Már csak egy kérdés van ide a végére és szokás szerint ez a legfontosabb: mit tehetsz Te (és mit tehetek én)?

A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Egyetlen szó: mértékletesség.

Hidd el, nem kell nekünk az új kocsi, nem kell nekünk a nagyobb tévé, nem kell még egy cipő, táska, kabát!

Egy dolog kell: megtalálni azt, ami igazán boldogít.

És abban egészen biztos vagyok, hogy nem egy (vagy több) tárgy lesz az.

Le kell lassítani és akkor nem csesszük szét ezt a bolygót. Ha lassítunk, akkor mások is utolérhetnek.

Talán még nem késő.

De ehhez látni kell az összefüggéseket!

Látni kell, hogy Te tehetsz róla!

Meg én is, sajnos...

Hinta

Ma reggel a feleségemmel érdekes dolgokról beszélgettünk.

Azoknak, akik nem ismernek minket csak annyit, hogy a feleségemnek olyan munkája van, amit szerintem az emberek 1%-a képes elvégezni, a maradék 99% pedig sírva menekülne tőle. Halmozottan hátrányos helyzetű és különböző mértékben értelmi fogyatékos gyerekekkel dolgozik, lassan 20 éve.

A munkája engem annyiban érint, hogy néha kiszakad belőle a fájdalom és ilyenkor mesél. Mert sok fájdalom van egy ilyen munkában még annak is, aki egyébként hivatásának tekinti.

Ezen történetek alapján írtam feljebb, hogy szerintem nagyon kevesen vannak azok, akik ezt bírják. Főleg 20 évig. Én biztosan nem bírnám.
Mesélhetnék ezekről a sztorikról is, de nem akarok. Nem ezért kezdtem bele a történetbe.

A ma reggeli beszélgetés lényege annyi volt, hogy mekkora igénye van az embernek a mozgásra és hogy számos olyan mozdulat van, ami nekünk, az ép és egészséges embereknek természetes.

Ilyen például a ringatás vagy a hintázás.
Érdekes megfigyelni, hogy ha egy pici gyereket adsz valakinek a kezébe, ösztönösen ringatni kezdi. Nem tudjuk megmagyarázni, honnan jön, de jön. Legyél fiatal, öreg, férfi vagy nő, ösztönösen ringatni fogod a kezedbe adott csecsemőt.
Nem akarok tudományos lenni és főleg azért nem, mert nem értek a témához eléggé, de mint naív megfigyelő, mindig is csodálattal töltött el az, ahogyan a nyűgös gyerek pár perc alatt megnyugszik a ringatástól. Legyen az az emberi kar, legyen az a bölcső, a babakocsi vagy a játszótéri hinta, szeretünk ringatózni.
Mondják, hogy ilyenkor az ember az anyaméhben érzi magát és lehet ebben valami...
Gyerekek órákat elvannak a játszótéren, csak legyen hinta. Számos költőt, festőt ihletett meg már ez az egyszerű szerkezet, ami nem csak a magasba, de a születésünk előtti boldogságba is repíthet minket. És még az sem számít igazán, hány évesek vagyunk...

Számos hintás élményünk halmozódik fel az életünk során és alig találni valakit, aki nem szeretett vagy szeret hintázni. Ha a gyerekkorunkra gondolunk, abban biztosan lesz hinta. Aki szerencsés, annak több is.
Persze amikor felnőttek leszünk elvárják tőlünk, hogy egyes gyerekes szokásainkat kinőjük, így aztán suttyomban hintázunk. Az irodaszékkel, a kerti hintán... a lényeg, hogy ne legyen gyanús.
Határozottan kijelentem azt, hogy az a felnőtt, aki valami vélt vagy valós elvárás miatt nem mer megtenni olyasmiket, amikre vágyik... nos, az nyomorult, de legalábbis nyomorultul érzi magát.
Számos hinta van az országban és a környező országokban, amelyeket egyszerűen látni kell! Egyrészt azért, mert aki nem próbálta ki ezeket, az nem is élt még igazán, másrészt pedig azért, mert eszetlen túlszabályozásoknak köszönhetően szépen lassan eltűnnek. Mert a félelemgépezet dolgozik és lassan eltűnik minden, ami a szuperbiztonságos elképzelésekbe nem illik bele.
Hintázni igenis jó, még akkor is, ha néha vannak kisebb balesetek. A hintázás javítja az egyensúlyérzéket, jó hatással van a kisebb gyerekek idegi fejlődésére és úgy magában is élvezet.
Szóval ezen bejegyzésemnek az a célja, hogy felkérjetek benneteket - az ismerőseimet -,  hogy ha valahol klafa hintát találtok, akkor osszátok meg velem!
Milyen hintákat szeretnék? Tökmindegy, csak Neked tetsszen!
Lehet ez hajóhinta, felnőtteknek való hinta, libikóka, körhinta, bármi!
Én ezeket térképi linkkel ide fogom tenni a bejegyzés végére és így más is rájuk találhat majd. Remélem, hogy lesz egy nagy hintaadatbázisunk szépen lassan.
Mit várok tőletek?
1. Térképi linket, amin megmutatjátok, hol van a hinta. Tökéletes például a Google Maps link, de lehet Google Utcakép link is, ha azon még látszik is a hinta.
2. Pár szót arról, hogy miért szuper az a hinta.
3. Ha van kedvetek, akkor saját fényképet is róla, de ezt lehet helyettesíteni Google Utcakép linkkel is.
Ezennel el is kezdem a sort:
0001. Hajóhinta, Szete (Kubáňovo), Szlovákia.
A magyar határtól pár kilométerre, Esztergomból például 20 percnyi autózásra találtunk egy szuper, de egyre jobban leromló hajóhintát. Sajnos, Magyarországon már az összes hajóhintát leszerelték, merthogy "veszélyesek", így ha a gyerekednek meg akarod mutatni, milyen is hajóhintázni, akkor ez a szetei hinta közel van. A hely előnye, hogy nincs tömeg, a gyereked nyugodtan hintázhat akár órákat is kedvére. Itt találod és így néz ki:
https://goo.gl/maps/MfJDm4FbVW12

0002. Ti jöttök...

Amikor azt mondod, "fogyatékos"...

Hadd osszak meg veled először egy videót. Ez egy középfokú jelnyelvi tanfolyamon használt oktatóvideó, amelyben elég lassan jelel nekünk (tanulóknak) Edu, hogy megértsük. Íme:

Miután megnézted a videót (nem nagyon értettél belőle semmit, tudom), nézd meg, milyen hosszú volt! Jól látod: 3 perc 44 másodperc. Nos, ebben a három perc és negyvennégy másodpercben Edu szépen lassan, hogy mi is értsük, többek közt az alábbiakat jelelte el (a csillagok közötti részt):
********************************

Már régen szerettem volna (álmodoztam róla) magamnak egy kamerát venni, de pech, 300.000 Ft-ba kerül, és ez így nekem drága. A szüleim (apukám és anyukám) észrevették, hogy szeretek foglalkozni felvételekkel, vágással, csakhogy éppen nincsen hozzá kamerám. Pech. Apukám szólt, hogy ne bánkódjak, menjünk el vásárolni együtt. Igen, de hová? Kamerát venni? Az arcom sugárzott a boldogságtól! Mentünk együtt. Nézegettük a boltban a kamerákat. 320.0000 Ft-ért volt -ez drága. Mondtam apukámnak, hogy láttam az interneten 300.000 Ft-ért is. Oké, együtt elmentünk jó messzire az Extreme Digital-hoz. Narancssárga a bolt logója.  Szép látvány. Sok ember volt a boltban. Körülnéztünk, megtaláltuk a megfelelő kamerát. Mondtam, hogy ez lenne az. Apukám részletfizetéssel szerette volna megvenni. Először a hitelszolgáltatáshoz mentünk, kivártuk a sorunkat. Amikor sorra kerültünk, apukám elmondta az ügyintézőnek, hogy mit szeretnénk, (kamera kamatmentes részletfizetéssel, 10 hónapos futamidőre, stb.) majd tolmácsoltam oda-vissza. Hány hónap, milyen havi részletek, satöbbi. Néha nem értettem, amit mondott az ügyintéző, akkor papírra leírta, és így magyaráztam el neki. Apukámnak tetszett a feltétel, így beleegyezett. Az az előírás, hogy meg kellett várni a banktól a választ. Kiderült, hogy nem kapunk hitelt. Csalódott voltam. Az ügyintéző szólt, hogy jöjjünk vissza másnap, hátha sikerül újra. Hazamentünk. Otthon apukám csendben volt, nem szólt semmit. Másnap újra elmentünk a boltba, azzal a reménnyel, hátha sikerül. Az ügyintéző újból beírt mindent a gépbe, és elküldte az adatokat a banknak. Vártunk. Jött a válasz, hogy sajnos nem kaptuk meg a hitelt. Mindegy, hazamentünk. Később, úgy 2-3 hónap múlva sétáltam és a bevásárlóközpont mellett mentem el. Bementem és nézelődtem, közben eszembe jutott, hogy mi történt a hitelügyintézés során. Nézegettem az informatikai készülékeket, laptopot, stb. Kíváncsi voltam, hogymeg van-e az a kamera, amit szerettem volna magamnak. Megvolt! Ugyanaz a márkanév, ugyanaz a típusszám, és az ár is. Ugyanúgy lehetett kölcsönt felvenni rá. Írtam egy SMS-t az apukámnak, hogy jöjjön, mert van egy kamera, amit lehet részletre venni. Jött is apukám, és a hitelügyintézőnek leadtuk az igazolásokat (munkáltatói). Felvette az adatokat, beírta a gépbe, majd vártunk. Jött a válasz, hogy sikerült, megvan a kölcsön, hurrá! Aláírtuk a megfelelő papírokat és meg is vehettük a kamerát. Ezen is túljutottunk!

******************************

A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy a jeleket számos olyan gesztussal és idiómával árnyalta, amit leírni nem nagyon lehet, de aki tudja a jelnyelvet, az érti ezeket. Azaz a leírt szövegnél sokkal hosszabb (kétszer ilyen hosszú) szöveget lehetne begépelni, ha mindent pontosan szeretnénk szavakkal érzékeltetni. De nekünk most legyen elég ez a hevenyészett fordítás! 

Nos, ha van kedved, akkor most fogj egy stoppert és mérd le, hogy a saját tempódban mennyi idő alatt tudod ezt a szöveget felolvasni úgy, hogy akinek felolvastad, az értse! Azaz ne hadarj!

Nekem három perc negyven másodpercre jött ki. Majdnem annyira, mint amennyi idő alatt Edu eljelelte.

Ha ezt nem nekünk, tanulóknak jelelte volna el, simán lenyomja 2 perc alatt. Csak miattunk ilyen szájbarágós és lassú.

Azaz, ha ő egy ennyire részletes szöveget el akar jelelni, neki 2 perc kell hozzá és ha ezt mi el akarjuk mesélni szavakkal, akkor minimum 3 percbe telik. De ekkor már hadarunk rendesen és egy csomó információ le is marad.

Mit akarok ezzel?

Amikor a hallgatóimnak tanítom a megváltozott képességű munkavállalókkal kapcsolatos munkavédelmi feladatokat, én gondosan figyelek arra, hogy véletlenül se mondjak "fogyatékost". Amikor a hallgatók a feleletükben mégis a fogyatékos szót használják, én bizony kijavítom őket.

Amikor a tévében, újságban, egyéb közbeszédben a siketekről van szó, szintén előszeretettel használják velük kapcsolatban a "fogyatékos" kifejezést, sőt államilag kiadott vizsgafeladatban is találkoztam már ezzel. Hát szép, nem mondom...
Tovább megyek: maga a törvény címe, amely elvileg az esélyegyenlőségről szól, így hangzik: "1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról." Gratulálok hozzá a jogalkotónak!

Véleményem szerint a siketek és az egyéb "más képességű" személyek esélyegyenlősége ott kezdődne, ha nem tekintenénk rájuk úgy, mint "fogyatékosra". Nem kevesebbek nálunk, semmi nem fogyott el, semmi nem volt és nem lett kevesebb bennük! És nem is tekinthetünk rájuk úgy, mint kevesebbre. Sok tekintetben ugyanis többek nálunk...

Igaz, sok tekintetben mások, de a MÁSSÁG ÉRTÉK!

Olyan érték, amit be lehet váltani, kamatoztatni lehet. Olyan érték, amely hozzátesz egy társadalomhoz.

Tőled (barátom, aki olvasod a blogjaimat) annyit kérek, hogy amikor egy másmilyen embert látsz, mint amilyen Te vagy (teszem azt: az illető például siket), akkor jusson eszedbe ez a videó!

Jusson eszedbe, hogy miközben azt hiszed, hogy nehezebben kommunikálnak, az igazság pont az ellenkezője!

Valójában ugyanis gyorsabban, árnyaltabban, tökéletesebben értik meg egymást, mint mi. És hidd el, hogy Téged is tökéletesebben megértenek, mint gondolnád! Ők ugyanis leolvassák az arcodról az érzelmeidet, látják a számodra láthatatlan gesztusokat, testbeszédet és ezt hozzáteszik a szádról olvasott szavakhoz.

Ezért se gondolj rájuk úgy, mint fogyatékosokra!
Ide a végére beszúrok egy olyan videót, amiben Karcsi jelel és nem nagyon lassít a kedvünkért. Tessék kapaszkodni!

A pedagógustüntetés margójára

Életem során számos iskolába jártam. Még el sem végeztem az általános iskolát, már túl voltam 6 különböző épületen. Sokat költöztünk, na! A sok költözésnek köszönhetően nekem már a legfogékonyabb életkoromban is számos tanítóval és tanárral (együtt ezentúl: pedagógus) volt dolgom.

Nem szépítem, mert voltak köztük átlagosak és voltak köztük rosszak is, de a lényeg, hogy akadtak páran, akik jól csinálták azt, amit ma úgy hívunk, hogy pedagógia. Ők voltak azok, akik vezettek engem, a gyermeket. Úgy is mondhatnám, hogy nekik köszönhetően lettem az, aki vagyok. Személyiségem lényeges elemeinek kialakításában ők vettek részt és amit elrontottak, az bizony úgy is maradt.

Buktam én meg majdnem egy vacak iskolában matematikából ötödikben egy olyan tanár úrnál, aki minden órán megalázott, aztán nyertem én matematika versenyt egy jó matektanár szárnyai alatt egy jó iskolában, majd költözés után egy rossz matektanár majdnem egy életre megnyomorított. Hogyan lehetséges az, hogy valaki ötödikben bukdácsol, hatodikban színötös matematikából, majd hetedikben éppen csak hármas? Lehetséges volt. Igaz, kellett hozzá az is, hogy egy szimpatikus tanár néni (akinek a nevét már csak azért sem írom le, mert nem szeretnék Horger Antalt csinálni belőle) a magatartásom miatt 3 darab egyest írjon be matematikából. Adhatott volna szaktanári intőt, sőt akár igazgatóit is (igazgató-helyettes is volt ugyanis), mert ezek sehová nem számítottak volna. De nem! Ő hetedikben, amikor a továbbtanuláshoz minden jegy számít, beírt nekem 3 darab egyest azért, mert a tanórán az én táskámban rejtettük el a magnót. Annyi volt a bűnöm, hogy csak nekem volt akkora táskám, amiben elfért az Europa Star (Videoton gyártmányú kazettás magnó). A történetnek azt a címet is adhatnám, hogy „Miért nem vettek fel a veszprémi vegyipariba”.

Ugyanezen tanárnő azt javasolta a szüleimnek, hogy adjanak szakmunkásképzőbe, mert a szakközepet vagy gimnáziumot nem fogom bírni. Szerencsémre szenzációs szüleim voltak és vannak, akik mindig is bíztak bennem és már csak azért is gimnáziumba adtak (mégpedig erősbe), amit aztán minimális tanulás mellett el is végeztem stabilan négyes átlag környékén. És azt már csak innen, 2016-ból teszem hozzá, hogy a mai napon 3 diplomám van, mindhárom reál (mérnöki) és a végigjárt két főiskola és egy egyetem évei alatt egyszer pótvizsgáztam, bár igazán soha nem tanultam keményen. Beszélek nyelveket, közülük az angolt jól és bár lassan kétszer 4 éves leszek, még mindig tanulok. Folyamatosan és többnyire könnyen. Ennyit a szakmunkásképzőről, kedves tanárnő!

Utálhatnám hát a pedagógusokat, de én nem utálom őket. Ez az írásom nem az ilyen rémes pedagógusokról szól, hanem pont azokról, akik hittek bennem és volt türelmük hozzám. Akik sorsfordítók voltak az életemben. Mert ők is voltak ám páran. Köztük például az utolsó általános iskolai osztályfőnököm, aki egy ajtóval arrébb azt javasolta a szüleimnek, hogy nyugodtan adjanak gimnáziumba, mert meg fogom állni a helyemet. Neki lett igaza. Neki köszönhetem, hogy olyan iskolába járhattam, ahol széles látókörű, nyitott és érdeklődő embert faragtak belőlem. Minden más ezekből következik.

A gimnáziumi évek alatt számos szenzációs tanárom volt, és bár matematikából hármasnál, fizikából kettesnél jobb osztályzataim soha nem voltak, ezekre alapozottan két reál főiskolát és egy reál egyetemet végeztem el és a mai napig eligazodom a fizika és a matematika világában. Nem nagy dolog, de nekem soha nem lesz a súly kilogramm (mert az a tömeg mértékegysége), soha nem fogok semmit kihangsúlyozni (mert ez ige a „ki” igekötővel nem létezik), de soha nem mondok olyant sem, hogy CD lemez, DVD lemez esetleg bacon szalonna. A gimnáziumban elsősorban arra neveltek, hogy legyek igényes mindenben, amit csinálok és igazából nem is nagyon érzem jól magamat, ha nem így teszek.

Aztán jöttek szenzációs főiskolai és egyetemi tanárok, akik közül megint nem szeretnék senkit külön kiemelni, de mindannyiukra egyformán jellemző, hogy megfogtak és ott tartottak magukkal, amikor az egyébként nyughatatlan természetem ment volna. Tehetség kellett ehhez és nekik megvolt. Legalábbis a legtöbbjüknek.

Belőlük áll össze mindaz, amit ma tudok. Nem sok ez, de nekem elég. Elég ahhoz, hogy legyen a világnak egy olyan része, amiben eligazodom, amiben otthonosan érzem magamat. Ahol boldog vagyok. Ezt a helyet úgy hívják, hogy az életem. A tanáraimnak köszönhetem a képességet, hogy többnyire megértem azt, ami körülöttem történik és többnyire megfelelően tudok reagálni. Hogy nem csak sodródom, hanem kormányozok is az életben. Ha a szüleimtől kaptam lelkem hajóját, akkor a tanáraim adták hozzá a vitorlát, az evezőket és a kormányt. Nekik köszönhetem, hogy amit igazán akarok, azt el tudom érni. Nekik köszönhetem, hogy ott vagyok, ahová való vagyok, arra tartok, amerre mennem kell és olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Nagyon sok embert ismerek, akik nem ennyire szerencsések. Nálam sokkal tehetségesebb embereket is, akik elkallódtak. Akiknek a szüleik eleve nem adtak hajót, akiknek nem jutott sem vitorla, sem evező és a kormányt sem adta senki a kezükbe. Akik csak sodródnak és többnyire idegen vizekre vetődnek, ahol nekik nem jó. Akik elvesztek és esélyük sincs megtalálni az utat, megtalálni magukat. Vannak köztük olyanok is, akikből közben szülők lettek és a saját életük mellett lassan, de biztosan teszik tönkre a gyerekeik életét is. Nekik ki segít? Ki mutat irányt? Ki ad esélyt? 

Én szerencsés vagyok. Én szeretettel gondolok vissza a tanáraimra és hálás vagyok nekik, amiért ebbe az irányba tereltek. Nekem jó tanáraim voltak, de ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Közben eltelt néhány év és a magyar oktatás olyan lett, mint egy zenekar, amelytől nem csak elvették a hangszereket, de a kottákba belefirkáltak és a karmester botfülű. Vannak még tehetséges zenészek, akik kotta és hangszer nélkül, fittyet hányva a sorra elbukó karmestereknek próbálnak még muzsikálni, de az Ő kezeiket meg gúzsba kötözték.

Hogy segítsenek így? Hogy vezessenek így?

És ha ez így marad, akkor a világ szépen lassan megtelik kallódó, az életét megélni és élvezni képtelen, buta, megkeseredett, neveletlen bunkókkal.

És az a világ nem lesz jó azoknak sem, akik amúgy rendben vannak magukkal. Az a világ nem lesz jó nekünk sem.

Ezért kell kiállni a tanárok mellett és tudatni velük, hogy mi IGENIS SZERETJÜK, TISZTELJÜK, MEGBECSÜLJÜK ŐKET és nem értünk egyet azzal, ahogy velük a mi nevünkben és általunk feljogosítva bánnak.

Ha ez a kiállás abban nyilvánul meg, hogy krétát viszünk az iskolába, akkor úgy. Ha abban, hogy kifestjük az iskolát, akkor úgy.

És ha abban, hogy támogatjuk Őket amikor tüntetnek, akkor úgy!

Önsorsrontók

Hallottam valahol ezt a kifejezést és valahogy sosem éreztem annyira élesen a jelentését, mint az elmúlt napokban. Mesélek.

Szóval a történet úgy kezdődik, hogy valamikor a nyolcvanas évek végén, amikor kollégista voltam, egyszer az orrom előtt gurult ki a vonat a székesfehérvári vasútállomásról. Éppen lekéstem és idegességemben felültem a 36-os buszra és kivitettem magamat a város határába, ahol a jobb kezem hüvelykujját feltartva pár perc múlva fel is vettek. Aztán Veszprémnél megint. Így aztán némi gyaloglás után hamarabb hazaértem, mint ha vonattal mentem volna. Ezt onnan tudom, hogy kiszállva az utolsó stoppomból, még éppen át tudtam menni a vasúti kereszteződésen, mielőtt lezárt volna a sorompó és visszanézve felismertem a vonatot, ami otthagyott Szfváron.

Innentől kezdve én a teljes középiskolai tanulmányaimat végigstoppoltam, ha éppen nem esett az eső vagy nem volt méteres hó.
Aztán ezt a főiskolán is folytattam, az Osztyepenkónál elég sokszor ugrottam be a bokrokba a rendőrök elől, mert az autópályán gyalogos nem tartózkodhat. És bizony nem egyszer gyalogoltam végig körgyűrűket városok körül, mert senki nem vett fel, mindenki csak mutogatott, hogy ő csak idáig megy...

Summa summarum, akkoriban megfogadtam, hogy ha egyszer autóm lesz, akkor én is felveszek majd stopposokat. És ez így is van. Ha egyedül vagyok a kocsiban akkor mindig és mindenkit, ha mások is utaznak velem, akkor az ő beleegyezésükkel, akár az egy szabad helyre is felveszek valakit.
És a mai történetem majdnem itt indul, de mégsem.
Ugyanis nagyjából egy éve Nagymaroson vettem fel egy velem egykora jóembert, aki pont Szobig jött. Hamarosan kiderült, hogy ********* a szakmája (nem írom ki, mert még ráismerne valaki és azt nem akarom. Ha magára ismer, az persze nem baj...) és mivel szimpatikus srácnak tűnt, cseréltünk is telefonszámot és becs szóra szándékomban volt, hogy a ház körüli munkákat - amik a szakmájába vágnak - majd vele csináltatom meg. Annak ellenére, hogy volt benne pár bár üzemi nyomás.

Hazaérve úgy fél óra múlva csörög a telefonom. A jóember a vonal másik végén. Aszongya nekem, hogy nem nézném-e meg a kocsiban, mert valahol kiesett a pénze? Én barom meg gyanútlanul és lelkiismeretesen átforgatom az autót, de a pénznek semmi nyoma. Erre ő, hogy ez nagy baj, mert a gyerekének a gyógyszerére kellene és most mi lesz? A következő mondatban meg, hogy nem-e tudnék-e kölcsön-e adni-e egy tízest, istenbizonymegadja.
Itt tettem le a telefont, nem nagyon hívott azóta sem.
Mint később kiderült (helyiektől megtudtam), nincs is gyereke, illetve elvált és nem ő neveli. Így a kunyerálás valószínűleg magának kellett volna mégpedig piára és soha nem kaptam volna vissza a pénzt. (Mondjuk pont ezért nem adok soha, csak úgy, ha tutira visszakapom, de ez egy másik történet. Mindenesetre eddig még mindig visszakaptam...)

De nem is ez a lényeg.

Most érkeztünk el a mai történetemhez, ami valójában vasárnapi.

Mivel egy-két ilyen seggfej nem tudja eltántorítani a terézanyai énemet, Esztergom felé autózva szlovák területen megint felvettem egy stoppost. Három perc alatt kiderült, hogy vannak Szobon rokonai, hogy festő és hogy szívesen lefest bármit nálunk is. És istenbizony megint úgy voltam vele, hogy nemsokára festeni kell és hogy milyen jó, hogy éppen ezt az embert vettem fel. Annak ellenére, hogy volt benne is néhány bár üzemi nyomás.

Ekkor jött az a mondat, aminek már az elejéből tudtam, hogyan fog végződni. Mert amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy "Nem akarok pofátlan lenni", azt valami pofátlansággal fogják befejezni. Nos, ez a jóember is - legyen a neve mondjuk Feri - úgy folytatta, hogy nem-e tudnék-e kölcsönadni egy ötöst.
Itt ki is tehettem volna az autóból, de nem tettem. Sőt, még én éreztem magamat genyának, amiért szegény emberen nem segítek. Dehát ők pont erre alapoznak, így az egész úton mesélt a nyomorult életéről, hogy most halt meg az apja és hogy mennyire hiányzik, meghogy Szlovákiában milyen nehéz megélni és a gyerekeknek az iskolakezdés... Megsajnáltam, de vagyok annyira kemény, hogy ezt nem mutattam ki. Nem adtam neki.
Persze több dolgot sem értek. Egyrészt hogyan adja majd meg? Kiáll az út szélére, hátha megint arra jövök?
Aztán nem értem azt sem, hogy egy magyar rendszámú autóban ülve miből gondolja, hogy van nálam 5 euro? Magyarországon ugyanis a forint a fizetőeszköz.
Azt sem értem, hogy 5 euróért (1500 HUF) adja el az ember a becsületét és járatja le magát?

Persze az a szerencse, hogy én ezeket a dolgokat nem értem, mert ez azt jelenti, hogy messze állnak tőlem. És ez jól is van így.

De - és ez a lényeg - az a szomorú ebben a két, egymástól látszólag független történetben, hogy ezek az emberek úgy rombolják le a saját sorsukat, hogy közben észre sem veszik. Mindkét esetben komoly mennyiségű munkához juthattak volna a házunk körül, mert én bizony akármilyen is valaki, azt nagyra értékelem, ha dolgozni akar és tud. Még azt is elnéztem volna nekik, ha kicsit lassabban, vagy félrészegen dolgoztak volna. Az esélyegyenlőség, helyesebben a második esély elve miatt ezeket én bevállalom.

És az elvégzett munkájukat ki is fizettem volna becsülettel.

De ez nekik nem jó. Ehelyett elmegy mellettük nagyjából 100 autó, mire én felveszem őket. Nemhogy értékelnék, hogy vannak még rendes emberek a világban, nemhogy örülnének a szerencséjüknek.

Inkább a gyorsan szerezhető haszon reményében ilyen pitiáner módon bepróbálkoznak. Az egyik tízezer, a másik ezerötszáz forintért adja el a sorsát.

Az ő szemszögükből persze az élet szemét és nekik semmi sem sikerül. Kénytelenek stoppal járni és nincs pénzük kajára, piára, akármire.

De azt nem látja meg egyik sem, hogy miként rombolják ők maguk a sorsukat.

Mert kéremszépen, mindenkinek vannak nehéz helyzetek az életében. A helyzeteket nem mi választjuk meg. Amit megválaszthatunk az, hogy miként reagálunk ezekre a nehéz helyzetekre.

"Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"

Én azt gondolom, hogy ezek az emberek nemhogy nem állnak ki balsorsuk ellen, hanem ők maguk okozzák önnön balsorsukat és még a jósorsukat is képesek lerontani.

Aki pedig így viselkedik, az talán meg is érdemli, ha olyan sorsra jut, amilyenre...

Cirkuszjegyet ajándékba - avagy nem is baj, ha a gyerek rosszul tanul

Több kollégám is meséli, hogy a gyereke a jó bizonyítványért cserébe ingyenes cirkuszjegyet kapott ajándékba az iskolától.

Hogy milyen rendesek ezek az iskolák! Tényleg értékelni kell a gesztust és valószínűleg azért látok megint mögé valami rosszat, mert egyrészt nincs gyerekem - jelen esetben ennek kifejezetten örülök, de erről majd később -, másrészt azért, mert Magyarországon vagyunk és így szinte biztos, hogy mutyi van a dologban, harmadrészt meg azért, mert úgy utálom a cirkuszt, ahogy van. Ez utóbbi egyébként egy tiszta érzés bennem, semmi vegyes érzelem nem keveredik közé.
De nézzük szépen sorjában!

1. A gyerek kitűnő, ráadásul számos tantárgyból dícsérettel. Ezért aztán kap egy cirkuszjegyet ajándékba. Mit csinálsz? Nem fogsz elmenni? Dehogynem! Nem okozhatsz a gyereknek lelki törést azzal, hogy megdícsérték, Te meg ezt anulálod azzal, hogy nem váltod ki a jutalmát. Sakk, matt!

Nade akkor hogy legyen? Tegyük fel, hogy Ti egy átlagos magyar család vagytok, azaz anya-apa-kétgyerek. Ebből ugyebár az egyik gyerek kapott cirkuszjegyet, az ő jegyét nem kell megvenni. Egyedül nem engedjük el, és hát amúgy sem vagyunk annyira bunkók, hogy ne örülnénk a gyerekkel együtt. Tehát menjünk el családilag! Na, a fővárosi nagycirkusz (direkt írom kisbetűvel, mert aki magát nagynak nevezi, az eleve nem lehet nagy és mint írtam is, utálom mint a bűnt...) weboldalán meg lehet kukkantani a jegyárakat. Ha nem akarsz a zenekar mellé, a színpad hátuljára ülni, akkor a minimum 3100 forint lesz anya jegye, még 3100 apáé és ha a másik gyerek nem volt kitűnő és nem kapott "jutalmat", akkor neki is kell vegyél 2500-ért. Eddig 8700 forintnál tartunk. Ha meg akarod adni a módját és eccerélünk alapon a legjobb jegyet veszed meg (amivel mellesleg a gyerek tényleg lát is valamit az előadásból és nem a kakasülőn kucorog 30 méterre a színpadtól), akkor a jutalom 4500+4500+3100= 12100 azaz tizenkétezer-egyszáz forintodba' lesz. Ha elhozod a nagyszülőket is, vagy ha több gyereked van, ezeket add hozzá szépen.

Még nem etté' pattogatott kukoricát vagy perecet, nem ittá' kólát és nem menté' el a Városligetig. Ha Budapesten élsz, valszeg van bérleted, de vidékiként bármelyik pályaudvarról minimum egy-egy átszállójegy kell fejenként oda-vissza, azaz 530x2x4= 4240 HUF oda-vissza az utazás 4 főnek. Ha vidékről jössz fel pestre, ehhez add még hozzá a MÁV vagy Volán jegyek árát. Azaz még csak elmentél a cirkuszig, megvetted a jegyeket a többieknek és máris 25-30 ezresed bánja. Ismétlem, még nem ettél pattogatott kukoricát vagy perecet. Ezeket nem javaslom a helyszínen vásárolni, mert aranyárban mérik őket!
Szóval az, hogy a gyerek kapott jutalmat, ennyiben van a családodnak.
2. Hogy mutyi van a dologban az több dologból is látszik. Egyszer abból, hogy nem minden iskola adott ilyen jegyeket, tehát az egész ismeretségen múlt. Azaz, aki haver, annak jutott, aki meg nem, az szerencsés. Az iskola persze jól járt, mert neki nem került pénzébe a jegy (mert nagy összegben le merem fogadni, hogy az fnc a naccirkussz adta ingyen), és mégis adott jutalmat az eminenseinek. Aztán hogy mutyi van a dologban az abból is látszik, hogy egy 2500 forintos ajándék miatt te további 10000 azaz tíz-ezer forintot költesz náluk és itt már meg is értetted, miért adták a jegyet "ingyen". Nem szívjóságból volt, ugye érzed?
3. És talán ez a legfontosabb: miért kell ilyen fondorlatokhoz folyamodni, hogy valaki betévedjen a "nagy" cirkuszba? Talán azért, mert olyan jó a műsor, hogy visszajárnak az emberek? Vagy inkább azért, mert ha vagy olyan hülye és a gyerek (feleség, barátok, iskola) unszolására beadod a derekadat, akkor is csak egyszer lehet ilyenre bepalizni és soha többet nem mész nem csak ennek az intézménynek, de semmi köralakú sátornak sem a közelébe.
Mert mi van a cirkuszban?
3.1. Bohócok. Igen, aki semminek nem jó, abból lesz a bohóc. Számos gyerek fél tőlük, de a legjobb esetben is szimplán nem viccesek, hanem szánalmasak, erőltetettek. A kedvencem az, amikor a bohóc a Te károdra viccelődik. És még csak le se csaphatod, mert hogy is nézne ki, hogy az agresszív apuka lekevert egy oltárit a szegény bohócnak. A bohócság csúcspontja számomra pedig az volt, amikor pont ebben a "nagy" cirkuszban két ilyen balfék semmirekellő behozott egy kígyót, jól körbemutogatták, majd amikor senki ne számított rá, kidobták a közönség közé... azt a kötéldarabot, amire közben "viccből" kicserélték a kígyót. Az volt a szerencséjük, hogy nem az én nyakam köré keveredett a madzag, mert egyrészt azzal folytottam volna meg mindkettőt, másrészt meg olyan pert akasztok a cirkusz nyakába, amiből azóta is jól élnék. A szerencsétlen nő, akit eltaláltak - azt hitte, hogy az igazi kígyót dobták ki - fél percig sikítozott, mire meggyőzték, hogy az nem kígyó, hanem egy darab kötél. Hogy közben becsúszott a bugyiba is valami, az biztos. Vicces mi?

3.2. Artisták, légtornászok. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a cirkuszban élőben megy minden. Legalábbis addig, amíg le nem esik valaki és ki nem töri a nyakát. Én magam semminél nem vágyom jobban arra, hogy élőben végignézzek egy ilyen balesetet, sőt ennél is jobban vágyom arra, hogy a kiskorú gyerekem végignézzen egy ilyet és egy életre szóló traumát szedjen össze vele.

 Persze vannak artisták, akik labdákat meg mindenféléket dobálnak (és leejtik természetesen), nameg vannak a guminők, akik mindenféle kitekert pózokban mutogatják magukat. Ezt mondjuk az apukák szokták élvezni, az anyukák kevésbé. De legalább kiderül, hogy rendben van-e a szekszuális élet a családban, mert ahol anya megsértődik, amikor apa nyála csorog, ott van ám baj. De hány ilyet látni...

3.3. Állatok és állatidomárok. Mit gondoltok, hogyan érik el azt, hogy az állat - legyen az macska, nagymacska, kutya, medve, elefánt, vagyakármi - azt csinálja, amit az idomár akar? Jutalomfalatokkal? Ugyan már királyfi! Hány éves vagy? Még hiszel a mesékben? Hát elárulom, hogy VERÉSSEL. Elég belenézni az állat szemébe és láthatod, hogy retteg.

Az állatidomítós számokat látva nekem ahhoz támadt kedvem, hogy ostorral ugráltassam a szadista idomárokat addig, amíg meg nem látom ugyanazt a félelmet a szemükben, amit az állataik szemében látok. A tanuláson kívüli időben persze olyan ketrecbe zárni őket, amilyenbe ők bezárják az állataikat. Persze lehet azt hazudni, hogy vannak modern módszerek, de verés nélkül egészen biztosan nincs "látványos" produkció. Az idomítós számok tehát számomra nem csodásak, hanem szánalmasak. Hogy az állatvédők hogy hagyhatják ezeket, azt persze nem értem.

3.4. Bűvészek. Na, a bűvészeket szeretem. Rajtuk legalább lehet röhögni, mert többnyire elcseszik a mutatványt. A "nagy" cirkuszban egy nagyon ismert magyar bűvésznőt láttam (annyira ismert, hogy egy találgatással kitalálod, kiről van szó, Anikó napon ünnepli a névnapját), aki - becsület szavamra - MIN-DEN trükköt elcseszett. Azóta tudom legalább, hogy azok a trükkök hogyan vannak, ha nem cseszik el őket. De hogy a gyerekemet megfosszam az illúziótól és ő is lássa a bénázásukat? És még fizessek is érte? Köszi, de nem! Hadd higgye az a gyerek, hogy van varázslat a világban...

3.5. Kifelejtettem valakit?

******

Nem tudom, sikerült-e megállnom káromkodás nélkül, de nagyon nehezemre esett...

Szóval bőven elég, ha egyszer a gyereked cirkuszjegyet kap ajándékba, onnantól nem is annyira fogod bánni, ha nem tanul olyan jól.
És mivel konstruktív vagyok, javasolnék is valamitt: ha a gyereked ilyen jutalmat kap, azt add olyannak, akire haragszol és a gyerekednek meg vegyél valamit a fentebb felsorolt pénzekből (vagy azok töredékéből), aminek tényleg örül! Hogy mit? Te ismered a gyerekedet, Te tudod...

Hepaj

Azt hiszem, hogy még soha nem írtam le a véleményemet erről a témáról, úgyhogy most itt az ideje, hogy egy kicsit összefoglaljam, mi a bajom azokkal, akik nem foglalkoznak másokkal, hanem kedvükre hepajoznak.
Mi is a baj? Nos, ahol sok ember együtt él, ott óhatatlanul előfordul, hogy ezek az emberek zavarják egymást. Minél többen élnek együtt, annál valószínűbben. El is tudom fogadni ezt, de ha egyszer nem tudom majd elfogadni, akkor kiköltözök a pusztába.
Éppen ezért soha nem szóltam és soha nem is fogok szólni senkinek olyan dolgokért, amelyek az együttélés velejárói. Példákat is írhatnék, de nem akarom húzni ezzel az időt.
Amit viszont nem tudok elfogadni az az, ha valaki tudatosan csinál olyasmit, amivel a másikat zavarja és tudja jól, hogy mi a helyzet, csak letojja.
Ilyen dolog például a hangos zene hallgatás.
Én magam szeretem, helyesebben imádom a zenét. Folyamatosan szól is, de SOHA az életben nem fog az előfordulni, hogy az én zeném másokat zavarjon. Hogy én olyan hangerővel hallgassak zenét, amit másnak el kell viselnie, miközben nem kíváncsi rá.
A nyarat például végigdolgoztuk a ház körül és igen jól esett volna, ha a munka monotonitását, egyhangúságát valami muzsika eloszlatja. De tekintettel a szomszédaimra, eszembe sem jutott, hogy mondjuk kitegyek két hangfalat az udvarra és azokon keresztül bömböltessem a zenét.
Miért?
Mert egyszerűen bunkóság. Lehetne ezt részletezni, de a lényeg ennyi.
Azt gondolom, hogy a fejben lévő sötétség egyik legnyilvánvalóbb jele az, amikor valaki nincs tekintettel a másikra. Amikor nem tudja beleélni magát a másik helyzetébe és nem fogja fel, hogy amit csinál, az másoknak rossz.
Ennél már csak az a nagyobb bunkóság, ha valakinek még szólnak is és ennek ellenére csinálja azt, amit csinál.
Az intelligens ember is hibázik, de belátja a hibáit. Volt is rá példa - csak hogy a témánál maradjak -, hogy valakinek szóltam, elnézést kért és azóta nem csinálja azt, ami engem zavart. Mert intelligens és nem bunkó. Van úgy, hogy egyszerűen nem gondolnánk, hogy az a dolog a másikat zavarhatja. Ilyenkor van ez ember szája, amivel szólni tud. Így működik ez kulturált emberek között.
Nem akarok politizálni, de van néhány igazság abban a sok blablában, amit politikusaink összehordanak. Ilyen igazságnak és egyben egyik fő alapelvemnek tartom azt, hogy nem csinálnék semmi olyat másnak, amit nem szeretnék, hogy mások csináljanak velem, vagy okozzanak nekem. (Ezt például Orbán Viktor mondta az egyik beszédében és igaza van.)
Azaz például bármennyire is szeretem a zenét, mivel én magam sem szeretném, ha valaki bömböltetné és azt nekem naphosszat hallgatnom kellene, ezért én magam sem állok neki bömböltetni, hogy azt másoknak naphosszat hallgatni kelljen.
Aztán hiába is lenne jó vasárnap nekiállni valamit megcsinálni a ház körül - hétköznap és sokszor szombaton is dolgozom -, eszembe sem jutna, hogy vasárnap nekiálljak és fúrjak-faragjak a ház körül, zavarva ezzel mások pihenését. Inkább húzódik a munka fél évig, mivel én sem szeretném, ha a vasárnapomat valaki szétfaragná-fúrná. Nagyon extrém esetekben - halaszthatatlan munkáknál - minimum, hogy megkérdezem azok véleményét, akiket a dolog zavarhat és csak akkor kezdek neki, ha mindenki beleegyezik.
Egyébként ez az alapelv egy nagyon könnyen követhető alapelv, de persze nem elég önmagában. Hiszen könnyen előfordulhat olyasmi, hogy valami engem nem zavar, de a másikat meg igen. Ilyenkor ha az illető szól, akkor elnézést kérek és befejezem azt, ami őt zavarja. És legközelebb pedig nem fogom csinálni. Ezen kiegészítő mentén tovább haladva nem sértődök meg azon, ha szólnak nekem valamiért, hanem kifejezetten hálás vagyok érte.
Persze ez a két kis tételecske csak akkor működik, ha a környezetemben élők ugyanilyen, vagy hasonló alapelvek mentén élnek.
Ugyanis ha van csak egyetlen másként gondolkodó a szomszédodban, már megdől az egész rendszer. Ilyenkor ugyanis az van, hogy az ember szól, és nemhogy elnézést kérnek és változtatnak, hanem megsértődnek és minden marad csak azért is ugyanúgy. Sőt, rátesznek még egy lapáttal.
Aztán amikor valaki, aki nem hasonlít hozzám - azaz nem vállalja fel a véleményét nyíltan, hanem mondjuk sunyi -, és nem a rendbontónak szól hanem a rendőrségnek, azonnal én leszek a gyanúsított. Mármint abban, hogy biztosan én hívtam ki a rendőrséget.
Logikát persze nem kell elvárni ebben a szituációban, hiszen pont azért viselkedik így valaki, mert például logikusan sem képes gondolkodni.
A logikusan gondolkodónak egyértelmű, hogy aki szól, az nem fog rendőrt hívni és fordítva. Aki rendőrt hívott, az egészen biztosan nem hívta fel előzőleg magára a figyelmet azzal, hogy szólt. Hanem szépen sunyi módon kihívja a zsarukat és a függöny mögül nézi, amint intézkednek. Csak meg kell nézni, hol mozog a függöny...
Szóval a hepajozásnak többnyire az az oka, hogy aki csinálja az kisebb számban nem tudja, hogy azzal másokat zavar, nagyobb számban viszont tudja, csak nem foglalkozik vele.
A kedvencem az, amikor magyarázatot talál rá, jellemzően logikai hibákat elkövetve.
Az első ilyen magyarázat az, hogy "Más is csinálja." A dolog igaz, mert valóban más is csinálja. De ilyen alapon mások is gyilkolnak például, aztán mégsem lesz mindenkiből gyilkos, ugyebár.
Igaz, hogy kisebb gyilkossággal azért felér ám az is, amikor nem megöljük a másikat, csak elvesszük tőle az életét. Például amikor nem hagyjuk, hogy két idős ember nyugodtan éljen. Vagy amikor nem hagyjuk pihenni azt, aki minden nap hajnalban elmegy dolgozni és megkeresi azt a pénzt, amiből aztán a segélyeket is kifizetik. Nem egyszer pont annak, aki hepajozik, mivel más dolga nincs.
A másik kedvenc magyarázatom az hogy "Ennyit igazán ki lehet bírni". Amikor mondjuk fesztivál van a szomszéd utcában és az a duma, hogy ennyit igazán ki lehet bírni. Ilyenkor az illető nem veszi figyelembe, hogy az a pár nap, vagy az az egy hét NEKI annyi. Akik ott élnek, azoknak lehet, hogy a következő hétvégén megint csak "pár napot kell kibírni", aztán a következő hétvégén megint csak pár napot, és így megy ez egész évben. Budapesten például minden hétvégére jutott valami amitől nem lehetett pihenni és egy tíz emeletes társas házban "csak pár percig tart" alapon mindig fúr éppen valaki. Csak ki kell bírni.
Nálunk vidéken persze jobb a helyzet, de azért volt ám olyan hónap, amikor minden hétvégére esett valami fesztivál, amit "csak ki kellett bírni". Abban a hónapban hétköznap hullára melóztuk magunkat, aztán hétvégén sem tudtunk aludni. Szerintem van a pokolnak egy ilyen bugyra, ahol így kínozzák a bűnösöket és cak remélem, hogy azokkal van tele, akik így viselkedtek életükben...
Soha nem fogom megérteni és elfogadni azt, hogy egy zenés rendezvényen miért kell például olyan hangerő, hogy a 6, azaz hat kilométerrel arrébb lévő városban, zárt ablakok mellett se lehessen aludni. Hajnali négykor...
Soha nem fogom megérteni és elfogadni azt sem, hogy 22.30-kor miért nem lehet becsengetni, amikor hazaérkeztem és miért kell ehelyett bőgetni a motort vagy nyomni az autó dudáját...
Soha nem fogom megérteni azt sem, hogy miért kell kirakni az udvarra a hangfalakat és bömböltetni a zenét egész nap...
Azért nem értem ezeket, mert én magam soha nem csinálnék ilyet.
És hogy a viselkedésemmel és véleményemmel nem vagyok egyedül azt az is bizonyítja, hogy van például 400 méterre tőlünk egy jó kis hely, ahol a tulajdonos számos eseményt szervez, köztük zenés eseményeket is szép számmal és mégis tudja úgy intézni a dolgokat, hogy tudunk tőle aludni. Pedig nyomhatná ő is úgy, hogy rezeg belé az ablak, de nem teszi. Miért nem? Mert kulturált ember.

Összegezve tehát:
1. Nem csinálok másokkal olyasmit, amit nem szeretném, ha mások velem csinálnának;
2. Ha valami zavar, akkor kulturált hangnemben szólok;

3. Ha szólnak, valamiért, akkor meghallgatom és megpróbálunk kitalálni valami mindenkinek megfelelő megoldást.

És akkor nem lesz hepaj, helyette élhető, nyugodt élete lesz mindenkinek.
Ilyen egyszerű.