2015: gyere, gyere, gyere!

Immár hagyomány nálam, hogy így év végén visszanézek és persze előre is nézek kicsit. Mi a célom ezekkel az "évértékelő beszédekkel"? Általában annyi, amennyi a bloggolásommal is: magamnak összefoglalni a fejemben kavargó gondolatokat. Mert az ugye világos, hogy a blogjaimat magamnak írom. Persze, ha olvasva Neked is tetszik, esetleg benned is megmozgat valamit egy-egy írásom, azzal nincs semmi baj.

Namegperszenyílván, ha valami hülyeséget le találnék írni és szólsz, hogy az nem egészen úgy van, attól pedig okosabb is leszek.

Jöjjenek most a 2014-2015-ös hülyeségeim.

Az évem jól kezdődött, mert hosszú vágyakozás után enyém lett egy viszikli. Határozott terveim voltak és vannak vele, ezek egy része meg is valósult. Az életem átalakítását vártam és várom ettől a dobozos bringától, amely részben meg is történt. Az autót helyi viszonylatban már nem használom és remélem, hogy ez a változás csak fokozódni fog 2015-ben.

Március óta MÁV Startklub tag vagyok és bár ez a MÁV még mindig nem az a MÁV, amire vágynánk, nekünk bejött a vonatozás. Így, hogy végigcsináltunk minden évszakot már látom, hogy a vonattal való közlekedés egy nagyon jól tartható életforma. Imádom azt az időt, amit a vonaton ülve magamra fordíthatok. Imádok kibámulni az ablakon és a "randa" tájban gyönyörködni, ami itt a Dunakanyarban körbevesz minket. És imádom, hogy bárhová elutazhatok ingyen, mert a Start Klub Kártyámmal az ország teljes területére ingyenes az utazás. Az a baj, hogy nem használom ki eléggé, de ez 2015-ben másképp lesz.

És még mindig bicikli: imádom az összecsukhatós bringámat. Imádom, hogy bár Budapesten dolgozom, 2014-ben kétszer ültem tömegközlekedésen. Imádom, hogy ki tudom kerülni az összes szívást, ami a budapesti közlekedésben van és nekem a fővárosból csak a szép oldala jut. A bringán kellett már javítgatni ezt-azt, de teszi a dolgát és eddig kétszeresen hozta be az árát. 

Azaz úgy spórolt nekem, hogy soha nem késtem el sehonnan. Ingyen szállítom a vonaton és 2014-ben nagyjából 50-szer vettem hasznát annak, hogy össze lehet csukni. Úgyhogy továbbra is vele fogok járni dolgozni, még télen is, amikor a hobbibringások szépen eltűnnek az utakról.

És az utolsó bringás változás: nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a fekvőbringára, amely semmihez nem hasonlítható élményt nyújt. A hosszú túrákon sincs fenék-derék-csukló-vállprobléma, a bringázásból csak a pozitív dolgok, köztük leginkább a suhanás marad. 2015-ben még több rekuzás lesz és egy kicsit feljavítgatom a bringát, mert a váltója nem az igazi. Akik olvassák a csodabringás blogomat (ide kattintva érhető el), majd látják a fejleményeket.

2014-ben kicsit kevesebb evezés volt. Főként azért, mert a nyáron nagy munkában voltunk és így alig jutott idő és főleg energia az evezésre. 2015-ben ez másképp lesz. Két nagy tervem van. Az egyik egy Győr-Szob dunai túra, mert a szigetköz nagyon érdekel. A másik egy Szob-Budapest túra, esetleg a Csepel-sziget megkerülésével egybekötve. És e mellet természetesen számos rövidebb túrácska a környéken. A Dunát és az Ipolyt továbbra is imádom és a sportos életmódváltásomhoz - később írok róla - hozzátartozik az evezés is. Úgyhogy 2012-ben a kajakozós blogomban is érdemes lesz olvasgatni (ide kattintva érhető el).

Ha már ígértem: sport. 2014 legnagyobb eredménye számomra, hogy sikerült elkezdenem futni. A siker az, hogy a 42 éves testem bírja. Főként a lábam volt kérdéses, hiszen a jobb lábamban nagyon nagy törésem (négyszeres) volt 10 éve és emiatt a bal lábam is kikészült kicsit. De szerencsém volt az orvosommal, hiszen jól megcsavarozott és szerencsém volt a futással, mert sikerült egy olyan ritmust elkapnom, amivel fejlődök is, de nem tesz tönkre.

2014-ben eljutottam odáig, hogy 14 kilométert is le tudok már futni, ráadásul hegymenet is lehet benne. A tempóm még nem az igazi, de szépen lassan elkezdek majd gyorsítani. 2015-ben egy félmaraton a cél, de ha megy az első, akkor azért negyedévente kellene futni egyet-egyet. Az első nagy eredményem a NATO futás volt, ahol 10 kilométeren indultam és nem kellett feladjam. Nem vett fel a záróbusz és voltak, akik mögöttem futottak be, így utolsó sem lettem. Az időm azóta 10 percet javult 10 kilométeren, ami szép eredmény.

Nagy célom volt elfutni Márianosztrára (és persze haza is), ez is megvolt. Ez már 14 kilométer. És fő célom, hogy a télen se hagyjam abba a futást és ha nem is az őszi intenzitással (heti 5 futással), de egy szinten tartó edzéstervvel elérni azt, hogy tavasszal ne kelljen újrakezdenem mindent. És persze az is a célom, hogy a nagy nehezen leadott kilók ne jöjjenek vissza. Ha nem írtam volna még, már stabilan tartom a 90 kiló körüli testtömegemet.

Persze 2015-ben mindenképpen a cél a 84 kiló. Ha ez sikerül tavaszra, vagy a nyár elejére, akkor az időeredményeim is javulni fognak, így a félmaraton lefutása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az étkezési szokásaimon fogok még változtatni, mert csak ezzel lehetne fogynom vagy 5 kilót. Persze a kilók nem nagyon érdekelnek, sokkal inkább fontos a testtömegem átrendezése, azaz a több izom, kevesebb zsír. Valami már történik, mert eddig 4 lyukat kellett fúrjak a derékszíjamra, annyira össze kell húzni mostanság. Még vagy 4 lyuk és készen is vagyunk. Annak nagyon örülök, hogy a ruhák lötyögnek rajtam.

A sport mellett egyéb életviteli változások is történtek és történnek is majd. Hála istennek, kevesebbet kell tanítsak mostanság, így több időm jut az életre. Amúgy is terveztem, hogy kicsit visszaveszek a tempóból, de az élet nagyon kegyes hozzám, mert megoldotta helyettem a kérdést. Így az egyik iskolában már csak a jelenleg futó tanfolyamokat viszem végig, aztán viszontnemlátásra! A felszabaduló időmben tanulni fogok. De ami a lényeg: nem lesznek foglaltak a szombatjaim, így tényleg lesz időm élni is kicsit.

A legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy a munkámat imádom és meg is tudok belőle élni. Imádom a főnökeimet, imádom a kollégáimat és imádom, hogy hasznos dolgot csinálok, amitől az embereknek jobb (biztonságosabb) lesz az élete. Szerencsés vagyok, hogy az országban zajló változások egyenlőre nem érintették negatívan az életemet és remélem ez azért van, mert mindent megtettem, hogy így legyen. Imádom, hogy a munkám mellett jut energiám a tanításra is és hogy hívnak is tanítani. És imádom, hogy még a másodállásaim mellett is jut időm sok mindenre.

A 2014-es év legjobb döntése az volt, hogy beiratkoztam a jelnyelvi tanfolyamra. Nagyon szeretem még akkor is, ha hétfőnként éjfélre érek haza. 2015-ben már január 5-én folytatom is a következő szinttel és ha tőlem függ, nem is állok meg a legfelsőbb szintekig. Remélem, hogy lesz elég tehetségem és szorgalmam hozzá. A jelnyelvvel határozott céljaim vannak, amelyekről majd írok még. Jelenleg annyi a lényeg, hogy élvezem és rádöbbentem, hogy imádok tanulni. Főleg olyasmit, ami megy is. (Még ha bénácska vagyok is, egyelőre...)

2014-ben nagyon sok inspiráló emberrel találkoztam, akiktől nagy lökést kaptam a céljaim eléréséhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig hoz a közelembe olyan embereket, akiktől tanulhatok. Akikből összerakhatom magamat. Hálás vagyok a barátaimért, akikre 2014-ben nem volt sok időm. 2015-ben több időt fogok rátok fordítani, ez az egyik legfőbb célom jövőre.

És végül a mocskos anyagiak. Nem gondolom, hogy az életben a legfontosabbak lennének a tárgyak, amik körülvesznek minket. Inkább azt gondolom, hogy az a fontos, amit ezek a tárgyak hozzátesznek - vagy éppen elvesznek - az életünkből. Az egyik ilyen tárgy az autónk, amely az elszállt svájci frank miatt 3 éve teljesen megnyomorít minket. Egy ideig úgy tűnt, hogy sosem jön el 2015, de a dolgok jelen állása szerint nemsokára befizetem az utolsó részletet az autóból. Ha ez megtörténik, az életünk kicsit könnyebb lesz.

Nem tudom, hogyan lehetne leírni azt, amit a bank velünk tett? Persze lehetne ragozni, lehetne mesélgetni, de azt hiszem nagyon röviden meg tudom fogalmazni a lényeget: "Rohadjon meg!". Ha 2015. elején letudjuk az autó kölcsönét, soha többet engem nem fog senki rávenni semmi ilyesmire. Csak olyan autóm lesz mostantól, amit tényleg megengedhetek magamnak. Az a szerencsém, hogy a kocsink viszonylag jó állapotban van és arra, amire mi használni akarjuk, tökéletesen meg fog felelni. Úgyhogy nekünk ez a kocsink lesz egészen addig, amíg szét nem esik...

A piszkos anyagiakhoz tartozik a ház is. 2014-ben nyáron sikerült levakarnom a fehér festéket a kapuról, a kerítésről és az oszlopokról, emellett sikerült a féltetőbe egy átvilágító ablakot tennem és le is lambériáztuk alulról. Így ami nagyon zavart, az már kész van. Mostantól azt az alapelvet követjük, hogy ami működik, az úgy is marad. 2015-ben ablakokat cserélünk és még a pár fehér elemet lecsiszolom és lefestem. Ennyi elég is lesz.

2015-re sem kívánok többet magunknak, minthogy ne legyen rosszabb, mint 2014. volt. Maradjon meg a szeretet, ami a szűkebb és tágabb családunkban körülvesz minket! Maradjanak meg a barátok, akikre legyen kicsit több időnk! Maradjanak meg a macskáink, akiket egyre jobban imádunk!

Azt kívánom, hogy amikor majd 2015. szilvesztere előtt visszanézek a 2015-ös évre, legyek legalább ennyire elégedett vele!

És ezt kívánom Nektek is!

Úgyhogy 2015: gyere, gyere, gyere!!!!

Hoppá, ez elszaladt - avagy a második év Szobon

Szépen csendben elmúlt a Szobra költözésünk második évfordulója. 2012. november 17-én, szombaton költöztünk ki, akkor változott meg az életünk. Tavaly - az első évfordulón - írtam egy blogbejegyzést (ide kattintva elolvashatod) arról, hogyan telt az első év, így idén a másodikon is illenék.

Nos, legyen.

Az elmúlt évben történtek lényeges változások, amelyek a szobi életünket eléggé befolyásolják. Az első és talán legfontosabb dolog, hogy volt merszünk, időnk és energiánk a féltetőt kicsit megtuningolni. Aki bátor, csak az álljon neki ilyesminek! Az alap problémám az volt, hogy ez a féltető fehérre volt lekenve - egyetemben a kapuval és a kerítéssel - és ez nekünk nagyon nem tetszett.

A másik - és leglényegesebb dolog -, hogy alulról látszottak a cserepek és amikor megsütötte ezeket a nap, csak úgy ontották a meleget.

Aztán az is nagyon zavart, hogy a féltető teljesen leárnyékolja a házat és a délelőtt folyamán az ebből az irányból sütő nap fényéből semmi nem érkezik meg a nappali-étkező-előszobába. És ha már hozzányúlok a féltetőhöz, akkor ezeket a gondokat oldjuk meg egy huszáros vágással!

Az első lépésben a házhoz közel eső végnél 3 osztást a tetőből átvilágítósra cseréltünk, így a sötét féltető alatti térből - barlangból - egy világos, kellemes hely lett. Annyira világos csak, amennyire kell. Mivel csak egy méter szélességben polikarbonátoztam be, a fény bejön, de a nap nem tűz be. Imádható hely lett.

A tetőn a cserepeket az innen kikerülő cserepekből kipótolgattuk, így sikerült kiszedni az idegen és ezért nem megfelelően illeszkedő tetőfedő elemeket. Amíg nem lesz pénzünk új cserépre, ez is jó lesz. Csak nagy esők során ázik be kicsit, de ezt is megoldottam.

A tetőt alulról belambériáztam, de mielőtt a lambéria felkerült volna, alulról feszesen lefóliáztam. Így ha be is csöpög víz, az szépen lefolyik és a tető végénél kifolyik. Így aztán a folyamatosan beázogatós féltetőből egy szuper kis helyiség lett, ahol jó lenni.

Majd amikor cseréljük a cserepeket, felülről is befóliázzuk és teszünk be hőszigetelést, de már most is nagyon szuper, hogy a szél nem hordja be az esőt és reményeink szerint majd a havat sem fogja.

Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a fehérre mázolt oszlopokat és a kerítést meg a kaput lecsiszoltam és szépen lepácoltuk mahagónira. A kapu és a kerítés belsejét is beborítottuk lambériával, így a házból kilépve nem az ipari hangulat fogad minket, hanem egy meleg, barátságos kis fedett udvar.

A szomszéd felől lévő deszkákat nem bántottam, ugyanis ezek jövőre cserére kerülnek. Mivel onnan a nap nem tud betűzni, ide áttetsző, de nem átlátszó polikarbonátot teszek és így a már világosabb, de még mindig sötét részek is ki fognak világosodni. A felszabaduló lécekből lefedem a padlást felülről, ahol nyarunk 40 négyzetméternyi és vagy 20 köbméternyi rakodóteret. Most a padlás kihasználatlan, mert felülről nincs burkolat. Ez persze a hőszigetelést is rontja, bár a tetőből kiszedett szigetelést mind a padláson fektettük le, így  most 40 centi szigetelés van legfelül.

Sajnos idén nem tudtam megcsinálni a hátsó fészert, de nem adtam fel az ötletet. A ház mögé szeretnék egy féltetőt, ahová sok minden beférne (hajók, bringák, szerszámok, kacatok) és így a ház mellett lévő féltetőnk teljesen felszabadulna és ezalatt lehetne élni nyaranta. Minden esetre a ház sarkánál, ahol kicsit bevert az eső, csináltam egy kis tetőcskét és ezzel nagyot javult a helyzet e téren is.

A nyár a sok munka miatt kicsit szomorúra sikerült. Nem tudtunk elmenni a barátokkal a Balatonra egy hétre, pedig nagyon számítottam rá. Sem az időnk, sem az anyagiak nem engedték ezt meg nekem. Ugyanígy időhiány miatt kicsit kevesebb hajózás is volt idén, de majd bepótoljuk jövőre. Mindent bepótolunk.

A ház előtt a vízművek a nyáron szétcseszerintette a nagy gonddal ápolt kertecskét, és még csak elnézést sem kértek, amikor reklamáltam. Persze erőt vettem magamon, rózsákat ültettem és múlt pénteken kikerült egy naspolya fa is. A rózsákból illat és szépség, a naspolyafából pedig némi hangszigetelés fog származni tavasszal. A kertészetben azt ígérték, hogy a fa 4-5 méteresre nő meg és nagyon terebélyes lesz és már jövőre teremni fog. A füvet kell még kicsit rendbe tennem, mert azt intézték el leginkább a DMRV Zrt barbárjai.

A bicikliparkunk bővült három bringával is. A tavasszal egy dobozos - cargo - biciklire tettem szert, amellyel mindenféle szállítási gondunk megoldódott. Az autó azóta alig mozdul.

A nyár végén sikerült venni egy fekvőbringát is, amelyen lesznek még javítani valók, de ezeket a szép féltető alatt, árnyékban kényelmesen meg tudom majd tenni.

A feleségem születésnapjára kapott egy nagyon kényelmes bringát, amelyen sok javítani való lesz, de állok elébe. Reményeim szerint ezzel a bringával - amely majdnem fekvő - szívesebben jön majd el bringázni, hiszen nem fog fájni sem a dereka, sem a karjai, sem a feneke. Az én fekvőbringám már beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hihetetlen távolságokat lehet vele megtenni minden fájdalom nélkül. Jó döntés volt.

Elég sokat vívtam a MÁV-val azon, hogy a vonatokon a kerékpárkocsikat lespórolják és így soxor utazhatok a peronon, meg erre-arra. Így végül - nemszívettokmeg alapon - vettem egy összecsukható bringát. Ezzel mindenhová felférek és mostanság letojom, hogy van-e a vonaton bringakocsi...

És a lényeg a végére: felfedeztem, hogy Szobon isteni futó helyek vannak. Így az ősz kezdete óta rendszeresen futok. Ebben nagyon sokan segítenek nekem, biztatnak, dorgálnak, tanácsokat adnak, amiért én tényleg hálás vagyok nekik. Néha már futóversenyekre is elmegyek.

Eljutottam oda, hogy hét napból ötön, de van olyan is, hogy haton van valami futkorászás. Ennek következtében fogytam eddig tíz kilót és akarok még fogyni négyet-ötöt. A futáshoz már kicsi lett Szob, mert a legnagyobb körön is csak 10 kilométer, így mostanság gyakran elfutok Zebegénybe. Hamarosan meglesz Márianosztra oda-vissza (15 kilométer és jó kis szintkülönbség), a tavasszal pedig meglesz Nagymaros oda-vissza (25 kilométer), ha megcsinálják a jelenleg feltúrt bringautat Zebegénytől Marosig. A mozgásaimat a Garmin Connect oldalon megnézheted, nyilvánosak. Ide kell ehhez kattintani.

Mindent összevetve tehát az életünk ebben az évben is pozitív irányokba változott és remélem, hogy ez a tendencia fenn is marad. Sikerült egészségesebb egyensúlyt találni a munka és a pihenés között, bár az így felszabadult időt kicsit megette a ház és a körülötte végzendő munkák. Azért sokkal többet vagyok idehaza és sokkal több időm jut a szabadon választott gyakorlatokra.

Persze történtek rossz dolgok is (háromnapos narkósfesztivál a Malomvölgyben, amitől nem aludtunk egy szemhunyást sem), és néhány tervünket el kellett halasztani. De a mérleg még mindig egyértelműen pozitív. A negatív élményeimről nem fogok írni, mert nem szeretném azokat évek múlva is visszaolvasgatni.
Szob továbbra is egy nagyon jó hely, imádható.

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.

Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):

Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.

Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.

Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.

Én egyébként el sem várom tőle.

Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.

Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:

1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?

2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...

3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?

Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.

Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!

Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...

A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.

Tudsz még követni?

Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 

A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 

Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.

Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...

Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.

Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.

Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.

Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 

Sokszor veszteség az sok veszteség.

Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.

Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.

Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.

Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...

Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?

A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.

Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.

Ezt ki fogja kifizetni nekem?

Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.

Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!

(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!

A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.

Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.

Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.

Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.

Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.

De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.

Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...

Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.

És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.

És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.

Illetve lehet, hogy mégsem!

Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

Boldog nyolcas

Egy ideje, azaz nagyjából a nyár vége óta aktívabban mozgok, nem eszem össze-vissza és elkezdtem odafigyelni minderre. A mai reggel lélektani határa az, hogy NYOLCASSAL KEZDŐDIK A TÖMEGEM...

Tudom, hogy a nap folyamán, amikor majd megreggelizem, megebédelek és ilyesmi, újra kilencven fölé megy, de akkor is izgalmas, hogy szépen lassan, de megy lefelé ez a szám.

Persze nem is a tömeg - vagy ahogyan legtöbben mondják: a súly - a lényeg, hanem az, hogy nagyon jól, sokkal jobban érzem magamat mostanság. Nincsenek fejfájások, nincsenek álmatlan éjszakák. A tükörből szépen lassan az a srác kezd visszanézni rám, akire nagyon régről emlékszem. Utoljára a kilencvenes években voltam nyolcvan valahány kiló, az ezredfordulót mér bőven kilencven felett éltem meg és a csúcspont talán 2001. környékén volt, amikor a százast is átléptem.

A ruháim mérete folyamatosan növekedett és hiába viccelődtem azon, hogy "100 kiló alatt nincs férfi, csak gyerek", azért nem éreztem ám jól magamat. Bár abból, hogy nem tettem ellene, talán az is következett, hogy nem is zavart túlságosan. Akkor meg most mi történt? Nem tudom...

Az, hogy hogyan nézek ki, talán most sem zavar túlságosan. Az viszont, hogy hogy érzem magamat, már inkább. Abból lett elegem, hogy néhány nagyobb lépés után már zihálni kezdtem és az zavart, hogy pár száz méternél többet lefutni egyben nem is voltam képes. Igaz, hogy a munkám főleg irodai és így ahhoz nem kell igazán fitt állapot, de akkor is: egy negyven éves férfi azért ennyire nem ereszthet le...

2013-ban volt egy gyenge próbálkozásom, de természetesen kudarcba fulladt, mert nem olvastam utána és csak úgy össze-vissza kezdtem futogatni. A hibák? Egyrészt nem mértem a pulzusomat és megerőltető tartományban futottam, ahol a szívet terheltem, de a zsír nem fogyott. Másrészt túl rövideket futottam és a szervezetem nem is kezdett el dolgozni, mire befejeztem. Így idén ősszel utánaolvastam, megfogadtam a barátaim tanácsát és tudományosan kezdtem neki.

Ha csak lehet, minimum egy órát futok, de hetente egyszer mindenképpen.

Ha csak lehet, minimum hetente kétszer (de inkább háromszor) futok, ebből egy hosszú és két rövid távot.

Nem nassolok. Naponta egy sütemény engedélyezett az ebédhez, de az is csak egy kisebb (mignon, gesztenyeszív, ilyesmi).

Továbbra sem iszom cukrozott üdítőket és ha nagyon nem bírom, van idehaza steviás Kofola. Nulla kalóriás...

Nyomon követem mit és mennyit eszem, erre használom a My Fitness Pal alkalmazást a telefonomon. Állati jó.

Vettem egy normális mérleget, amely pontos és emellett jegyzeteli a kilókat. Tudom követni, hogyan alakul a testtömegem.

És átváltottam egy profi fitnesz alkalmazásra, a Garmin Connectre, amelyen mindent látok, ami testmozgás terén történt velem.

Szóval ma reggelre 89,8 kilogramm a testtömegem. A célom rövid távon a 84 kilogramm, ez talán meg is lesz. Középtávú célom, hogy végig bírjam a telet futással és ne kelljen megint mindent az elejéről kezdeni tavasszal. Még középtávú cél, hogy 6 perc körülire hozzam az ezer métereimet és ha ez megvan, egy félmaratont megfutni tavasszal, mondjuk április környékén.

Hosszú távú célom, hogy fenntartsam ezt az életformát és soha többet ne süllyedjek bele a tespedésbe. És ha ez sikerül, akkor menni fog a maraton is, persze csak majd 2016-ban, vagy 2017-ben.

Természetesen mindenről beszámolok és ezzel nem a dicsekvés a célom, hanem az örömömet szeretném megosztani veletek. Esetleg inspirálni benneteket, ahogyan engemet inspiráltak azok, akiknek - is - köszönhetően eddig eljutottam.

Hajrá!

Az önzőség korszakának vége

Mindenkinek vannak az életében korszakok, amelyek arra és csak arra az életkorára jellemzőek. Az én életemben is megvoltak és megvannak ezek és sokszor nagyon nehéz döntéseket kell meghozni ahhoz, hogy egy számunkra nem kívánatos korszakot lezárjunk. A mai napon meghoztam egy ilyen döntést.

Az önzőség korszaka nálam abban nyilvánult meg, hogy sokszor nem foglalkozva senkivel csak magamra gondoltam. Bizonyára most azt gondoljátok magatokban, hogy ilyen dolgai mindenkinek vannak és ez igaz is, de nem mindegy, hogy miben nyilvánulnak ezek meg. Az én önzésem egyik legjobb példája az volt, amikor motoroztam. Na, ezt fejeztem most be. Örökre.

Volt nekem anno egy ideig még enduróm is, na annál nagyobb baromságot el sem tudok képzelni, mint amikor valaki az erdőben motorozik, szétrúgatva a talajt és beszennyezve a levegőt, zavarva az állatokat. Persze sokan mondják, hogy ők csak engedélyezett utakon motoroznak és nem okoznak kárt, de ez önámítás. Csak azért motorozni, minden cél nélkül, hogy motorozzál, a legönzőbb dolog a világon. Ehhez az önzéshez hozzájön még az is, amikor egyesek mindezt kiherélt kipufogóval teszik és azt élvezik, hogy rezeg az ablak és beindulnak az autóriasztók... Csinálják sokan, de mentségemre mégsem ez szolgál, hanem hogy viszonylag hamar felismertem, hogy ez nem szép dolog és eladtam a Yamahát. Ne érts félre, ha Te csinálod, csináld csak! Én fejeztem be.

Persze sokkal korábbról származik a motorozás iránti mániám. Még gimnazista koromban vettek nekem a szüleim egy Romet Kadett típusú csodát, azzal zúztunk a haverokkal nyaranta. Jó szutyok egy gép volt és minden óra motorozásra két órányi szerelgetés jutott. Mégis szerettem.

Aztán valamikor a kilencvenes években tettem szert a Ponnyra, egy KTM Ponny IV-es robogóra. 1977-es gyártmány volt a szentem, de ennek ellenére soha semmi bajom nem volt vele. Csak tankolni kellett belé és néha felfújni a kerekeket és ez alatt a majdnem 20 év alatt, amíg nálam volt, csak izzót cseréltem a lámpában. Ezen felül csak szépészeti beavatkozásokat igényelt, lefestettem és megbőröztettem az ülést. Nagyon sok szép órát töltöttem el a nyergében, mert akkoriban még nem zavart, hogy ez a tevékenység a legönzőbb dolog a világon. Most viszont már zavar.

A robogó nem csak hangos, de büdös is. Amikor egy ilyen kétütemű gép mögött mész, magad is érezheted azt az ótvaros büdös kipufogószagot, amit hagy maga után. Ha elmegy egy ilyen robogó, még percekig büdös van és érdekes módon, ezeket a szarokat senki nem kötelezi semmilyen műszaki vizsgára, így gyakorlatilag addig közlekedhetsz velük, ameddig szét nem esnek. Ráadásul ezeken még rendszám sincs, így a robogóval közlekedők között (ahogyan a bringával közlekedők között is) van jó néhány faszfej, aki semmilyen KRESZ előírást nem tart be. Átmennek a piroson, mutogatnak, rugdalják az autód oldalát, leüvöltik a fejedet a lámpánál, majd odébbállnak. Megtehetik, mert egyrészt nincs azonosítójuk, ami alapján feljelenthetnéd őket, másrészt csak egy másik motorosnak lenne esélye utolérni és felelősségre vonni őket.

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem minden motoros ilyen, sőt nincs is olyan, hogy "a motoros", hiszen valójában csak emberek vannak, akik motorral közlekednek éppen. Csak hát aki seggfej, az motoron (biciklin, gyalog és autóban) is seggfej. Csak motoron sokkal bűntethetetlenebbül seggfejeskedhet. Azt azért remélem, hogy a normális motorosok (belőlük van a több) kivetik magukból ezeket a seggeket és megnevelik őket. Például a kereszteződésnél utolérve ráb..nak nekik egyet a bukósisakra. Akárhogy is, az szinte törvényszerű, hogy minden ilyen seggfej megtalálja a maga csúcsragadozóját és megkapja előbb-utóbb, amit a viselkedésével kiérdemel.

Velem annyi a helyzet, hogy egyszerűen nem akarok ehhez a jól beazonosítható csoporthoz tartozni és semmilyen közösséget nem vállalok velük. Úgy is mondhatnám, hogy elhatárolódok. Ismétlem, a seggfejektől. Azért, mert ahogy így megöregedtem, már zavar a dolog.

Aztán a minap, amikor bringával suhantam éppen a Duna-parti bringaúton, rádöbbentem arra is, hogy amit én a motorozásból szerettem, az MIND megvan a bringázásban is. Mégpedig úgy, hogy a negatív oldalai nincsenek meg. Ugyanúgy szabad vagy, ugyanúgy tudsz haladni, csak közben nem eregetsz bűzfelhőket és még sportolsz is, ha akarsz. Így aztán valójában nekem a bicikli kell és nem a motor.

Talán ezért volt az, hogy a KTM Ponny egy jó ideje már csak állt a féltető alatt és csak a helyet foglalta. Utoljára több mint egy éve mentem vele, ha leszámítom azokat az alkalmakat, amikor valamiért ki kellett vigyem a féltető alól és ha már kivittem, akkor elindítottam és mentem vele egy kört az utcában. Na, erre fenntartani egy motort felesleges.

Ezért határoztam el azt, hogy eladom. Az elhatározást tett követte és nem is kellett túl sokáig hirdetnem. Ma el is vitték. Nem mondom, hogy túl jó áron, de bukni nem buktam rajta, mert az összes befektetésemet összeszámolva még így is kétszer annyit vettem ki belőle, mint amennyit beletettem.

Így aztán nagy levegőt vettem és odaadtam. Remélem, hogy akié lesz, az jobban bánik majd vele és szeretni fogja. Az érte kapott pénzt pedig a biciklijeimre fogom költeni, mert a bringázás legalább nem önző, hanem egy igazán önzetlen hobbi. És nem a robogót sajnálom, hanem azokat az időket, amiket együtt töltöttünk el. Azok meg úgysem jönnek vissza és saját magamat csapom be, ha egy tárgyhoz, némi vashoz, gumihoz és műanyaghoz kötöm őket. Ehelyett lezárom fejben ezt a korszakot és mostantól úgy viselkedem, ahogy egy magamfajta 42 éves felnőttnek viselkednie kell. Persze nem mondom azt, hogy ezentúl nem lesznek önző dolgaim, de megpróbálom olyan dolgokban kiélni az önzésre való hajlamomat, amelyek nem ártanak másoknak.

Na, így ért véget az én önző korszakom. Ma, 2014. október 12-én 08.43 perckor.

Utol-show

Bizonyára olvastátok, mert több helyen eldicsekedtem vele, hogy lefutottam a NATO futáson a 10 kilométeres távot.

A katonák között én lettem az utolsó.

El kellene ezen most keseredjek?

Nem hinném.

Először is, egy éve ilyenkor még meg akartam dögleni 3-4 kilométertől.

Ez év elején ugyanezt a távot még másfél óra alatt futottam le.

Egy hónapja még 8 kilométert futottam hasonló idő alatt.

Egy hete ugyanezt a távot még 5 perccel hosszab idő alatt futottam le.

Most pedig, gyakorlatilag végig hasogató vádlival futottam ugyanezt az időt. 42 éves vagyok és világ életemben futnom kellett és ezért aztán világ életemben utáltam is.

Most meg - akár hiszed, akár nem - megszerettem.

Olyan agyi állapotba tudok kerülni a futás alatt, amit azoknak, akik futnak nem kell elmagyarázni és azoknak meg, akik nem futnak, nem lehet.

Mostanság, amikor elmegyek futni nem a félelem, hanem az öröm jön elő belőlem. Nem összeszorul a gyomrom, hanem várom.

Úgyhogy nemhogy el lennék keseredve, de olyan doppingot kaptam ettől az eredménytől, amit el sem tudsz képzelni.

A héten már hozom is be Pestre a Saucony cipőmet, amely odahaza úgyis pihen csak, hiszen betonra alkalmatlan. Itt meg van rekortán pálya.

Hetente 3-4 alkalommal fogok futni.

Még télen is!

Kettő rövidet, egy közepeset és egy hosszút.

A rövideket itt, a gumipályán, a közepeset és a hosszút pedig odahaza, a Dunaparton, a Brooks cipőmben. Azt azért vettem, hogy tudjak betonon is futni. Jó is.

És jövőre, valamikor a nyár elején futni fogok egy félmaratont, mégpedig 2 óra alatti szintidővel.

És egy év múlva ilyenkor 50 perc körüli idővel meg fogom ugyanezt a távot futni.

Majd figyelj!

Uff, én beszéltem!

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Mi, mennyi, miért?

Volt egy ilyen műsor. Azért jutott az eszembe, mert a hétvégén két különböző eseményen vettünk részt és a kontraszt nagy volt.

Szombaton az Andrássy-n volt a "Mobilitási hét" záró eseménye, amelyen engem egy dolog érdekelt, mégpedig a Bajcsy felőli végénél lévő Cargo bike-os bemutató. Na, ebben nem is csalódtam, mert milliónyi teherbringa volt kiállítva és még a Hajtás Pajtás által használt, elektromos rásegítéses Bullitt-et is kipróbálhattam. Eszetlen élmény volt.

Itt kellett volna abbahagyni, a csúcson és ahogyan jöttünk, a Bajcsy felé távozni.

De az a baj, hogy az ember mindig jobbat vár és én ökör elindultam az Oktogon felé, hogy megnézzem, mi is ez a rendezvény.

Hogy mi?

Nos, az Octoberfest egy silány utánzata. Vagy inkább a szánalmas szó illik rá jobban.

Az Andrássy kellős közepén felállítva sörpadok és ezeken a sörpadokon ülnek a bepalizott pesti szerencsétlenek és eszik a sült kolbászt meg isszák hozzá a sört.

Kíváncsiságból megnéztem: egy nagyjából 20 centis kolbász 1600 forint... Nos, ehhez hasonló grillkolbászt nálunk a hentesnél egy kilót lehet kapni 1800 forintból, abban éppen 6 pár, azaz 12 darab ilyen kolbász van. Így nagyjából tízszeres áron kapod meg az Andrássyn és míg nálunk a hentesnél friss házikolbászt kapsz ennyiért, az Andrássyn kétes eredetűt, amit olyan zsírban sütöttek ki, amiben aznap már egy tonna ilyen kolbász kisült.

Egyben egyébként hasonlít az Octoberfestre az esemény: itt is órákat kell sorban állni, hogy aztán a méregdrága kolbászt megedd egy sörpadon.

De legalább a többi járókelő látja, hogy Te megengedheted magadnak, hogy 1600-ért egyél egy 20 centis kolbászt. Centije 80 forint, egy nagyobb harapással egy 500-ast be tudsz pusszantani.

Mit mondjak? Gratulálok hozzá!

Természetesen óriási tömeg, a sörtől bódult népek.

"Kenyeret és cirkuszt."

Mindenképpen gratulálok a szervezőknek és mindenkinek, aki elment. Megérte az árát...

Én magam valahogy eljutottam az Oktogonig és onnan már eszünkbe nem jutott továbbmenni a Hősök tere felé. Eleget láttunk.

Inkább szépen bringára ültünk és kikerekeztünk a Nyugatiba, majd hazajöttünk a nyugis kis városkánkba.

Háromszor voltunk tehát ezen az eseményen: először, utoljára és soha többet!

Úgy felhúztam magamat, hogy az összes fotót töröltem a telefonomról, hogy még csak véletlenül se lássam még egyszer. Szerencsémre Kryx barátom azért készített pár fotót, íme egy:

A képen látszik a tömeg, a füst. No comment. Nem nekem való vidék.

*******************

Ma, azaz vasárnap viszont...

Gyerekek!

Minden az ellen szólt, hogy én vasárnap hatkor felkeljek és eltekerjek 40 kilométert, hogy aztán tekerhessek még 40 kilométert és utána még haza is kelljen tekernem 40 kilométert.

Minden amellett szólt, hogy ehelyett az ágyban maradjak és aludjak egy jót.

Szerencsére nem tettem.

7 órakor szépen elindultunk Karvára, amely falucska a Duna szlovákiai oldalán van, szemben Lábatlannal.

Futófesztivál volt itt, maratoni távval és mellette egy jó csomó bringás.

Voltam már jó néhány bringázáson, de ez valahogy mégis más volt. A nevezési díj 5 euró volt, magyaroknak 1600 HUF. 20 centi kolbász... Akik előre neveztek, azoknak ebben benne volt még egy póló is, nekem meg annyira tetszett, hogy a helyszínen nevezve is vettem egyet, 900 forintért. Na, ez emlék, amit szívesen fogok felvenni majd később. Mert még jól is néz ki.

Szuper dolog volt, hogy ott voltak fekvőbringás ismerősök, velük tekertük le a távot szépen kényelmesen a gyönyörű szeptemberi nyárban.

De még mielőtt nekiindultunk, az össze fekvőbringát kipróbáltam és nagyon tetszettek. Még Bandi feleségének a bringája is, amely éppen csak fekvő, de úgy kényelmes, hogy egy normál bringáról átülve is tudod azonnal vezetni. Zseniális!

Ami a lényeg, hogy Karváról Esztergomon keresztül, kényelmes tempóban megérkeztünk Lábatlanba, közben végig beszélgettünk. Régen éreztem magamat ilyen jól. Hihetetlen, hogy a közös érdeklődésű emberek között milyen gyorsan fonódnak barátságok. Nagyon jól tettem, hogy reggel nem az ágyat választottam...

Lábatlanba érkezve természetesen finom meleg ebéd fogadott minket, amely a nevezési díjban benne volt. Ahogyan az emlékérem is, amit a nyakunkba akasztottak és amit én hazaérve már ki is akasztottam a gyűjteményembe. Miután elfogyasztottuk az ebédet, szintén a nevezési díjban foglaltaknak megfelelően át is szállítottak minket komppal Karvára. Azt még nem mondtam, hogy a karvai Duna-korzó milyen szép. Mondja el egy kép:

Tegyük hozzá azt is, hogy a szlovákiai oldalon olyan léptekkel folyik a bringaút-építés, hogy maholnap Pozsonytól Párkányig el lehet majd tekerni vadi új bringaúton és a karvai rész éppen most készül. A Hungaroring megirigyelhetné az aszfalt minőségét, olyan sima. A szívem szakadt meg, amikor el kellett búcsúzni és el kellett indulni hazafelé.

Hazafelé hátszelünk volt, 25 körüli tempóval tekertünk kényelmesen és még arra is volt időnk, hogy vásároljunk egy kis Kofolát, amit én - bár nem Csehszlovákiában voltam gyerek - nagyon szeretek. Persze én a cukormentes változatot iszom, bez cukrem.

Hazaérve megpróbáltam elmesélni a feleségemnek, hogy milyen is volt ez a nap, de nem lehet. Legközelebb el kell jönnie velem.

Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ilyen napokat is ad és ilyen emberekkel ismerkedhetek meg! Remélem, hogy hamarosan újra látjuk egymást!

És az apropó ide a végére? Hogy miért is a cím?

Nos, ha az ember megválaszthatja, hogy az Andrássy úton, retkes padokon ülve, eszetlen nagy tömegben egyen-e meg egy 20 centis kolbászt eszehaccázé', vagy hogy ugyanezért az összegért egy egész napos, profin megszervezett kiránduláson vegyen részt, ebéddel, pólóval, komppal, akkor szerintem az embernek az utóbbit érdemes választania. Mert igenis fontos, hogy mi, mennyi és miért...