Önsorsrontók

Hallottam valahol ezt a kifejezést és valahogy sosem éreztem annyira élesen a jelentését, mint az elmúlt napokban. Mesélek.

Szóval a történet úgy kezdődik, hogy valamikor a nyolcvanas évek végén, amikor kollégista voltam, egyszer az orrom előtt gurult ki a vonat a székesfehérvári vasútállomásról. Éppen lekéstem és idegességemben felültem a 36-os buszra és kivitettem magamat a város határába, ahol a jobb kezem hüvelykujját feltartva pár perc múlva fel is vettek. Aztán Veszprémnél megint. Így aztán némi gyaloglás után hamarabb hazaértem, mint ha vonattal mentem volna. Ezt onnan tudom, hogy kiszállva az utolsó stoppomból, még éppen át tudtam menni a vasúti kereszteződésen, mielőtt lezárt volna a sorompó és visszanézve felismertem a vonatot, ami otthagyott Szfváron.

Innentől kezdve én a teljes középiskolai tanulmányaimat végigstoppoltam, ha éppen nem esett az eső vagy nem volt méteres hó.
Aztán ezt a főiskolán is folytattam, az Osztyepenkónál elég sokszor ugrottam be a bokrokba a rendőrök elől, mert az autópályán gyalogos nem tartózkodhat. És bizony nem egyszer gyalogoltam végig körgyűrűket városok körül, mert senki nem vett fel, mindenki csak mutogatott, hogy ő csak idáig megy...

Summa summarum, akkoriban megfogadtam, hogy ha egyszer autóm lesz, akkor én is felveszek majd stopposokat. És ez így is van. Ha egyedül vagyok a kocsiban akkor mindig és mindenkit, ha mások is utaznak velem, akkor az ő beleegyezésükkel, akár az egy szabad helyre is felveszek valakit.
És a mai történetem majdnem itt indul, de mégsem.
Ugyanis nagyjából egy éve Nagymaroson vettem fel egy velem egykora jóembert, aki pont Szobig jött. Hamarosan kiderült, hogy ********* a szakmája (nem írom ki, mert még ráismerne valaki és azt nem akarom. Ha magára ismer, az persze nem baj...) és mivel szimpatikus srácnak tűnt, cseréltünk is telefonszámot és becs szóra szándékomban volt, hogy a ház körüli munkákat - amik a szakmájába vágnak - majd vele csináltatom meg. Annak ellenére, hogy volt benne pár bár üzemi nyomás.

Hazaérve úgy fél óra múlva csörög a telefonom. A jóember a vonal másik végén. Aszongya nekem, hogy nem nézném-e meg a kocsiban, mert valahol kiesett a pénze? Én barom meg gyanútlanul és lelkiismeretesen átforgatom az autót, de a pénznek semmi nyoma. Erre ő, hogy ez nagy baj, mert a gyerekének a gyógyszerére kellene és most mi lesz? A következő mondatban meg, hogy nem-e tudnék-e kölcsön-e adni-e egy tízest, istenbizonymegadja.
Itt tettem le a telefont, nem nagyon hívott azóta sem.
Mint később kiderült (helyiektől megtudtam), nincs is gyereke, illetve elvált és nem ő neveli. Így a kunyerálás valószínűleg magának kellett volna mégpedig piára és soha nem kaptam volna vissza a pénzt. (Mondjuk pont ezért nem adok soha, csak úgy, ha tutira visszakapom, de ez egy másik történet. Mindenesetre eddig még mindig visszakaptam...)

De nem is ez a lényeg.

Most érkeztünk el a mai történetemhez, ami valójában vasárnapi.

Mivel egy-két ilyen seggfej nem tudja eltántorítani a terézanyai énemet, Esztergom felé autózva szlovák területen megint felvettem egy stoppost. Három perc alatt kiderült, hogy vannak Szobon rokonai, hogy festő és hogy szívesen lefest bármit nálunk is. És istenbizony megint úgy voltam vele, hogy nemsokára festeni kell és hogy milyen jó, hogy éppen ezt az embert vettem fel. Annak ellenére, hogy volt benne is néhány bár üzemi nyomás.

Ekkor jött az a mondat, aminek már az elejéből tudtam, hogyan fog végződni. Mert amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy "Nem akarok pofátlan lenni", azt valami pofátlansággal fogják befejezni. Nos, ez a jóember is - legyen a neve mondjuk Feri - úgy folytatta, hogy nem-e tudnék-e kölcsönadni egy ötöst.
Itt ki is tehettem volna az autóból, de nem tettem. Sőt, még én éreztem magamat genyának, amiért szegény emberen nem segítek. Dehát ők pont erre alapoznak, így az egész úton mesélt a nyomorult életéről, hogy most halt meg az apja és hogy mennyire hiányzik, meghogy Szlovákiában milyen nehéz megélni és a gyerekeknek az iskolakezdés... Megsajnáltam, de vagyok annyira kemény, hogy ezt nem mutattam ki. Nem adtam neki.
Persze több dolgot sem értek. Egyrészt hogyan adja majd meg? Kiáll az út szélére, hátha megint arra jövök?
Aztán nem értem azt sem, hogy egy magyar rendszámú autóban ülve miből gondolja, hogy van nálam 5 euro? Magyarországon ugyanis a forint a fizetőeszköz.
Azt sem értem, hogy 5 euróért (1500 HUF) adja el az ember a becsületét és járatja le magát?

Persze az a szerencse, hogy én ezeket a dolgokat nem értem, mert ez azt jelenti, hogy messze állnak tőlem. És ez jól is van így.

De - és ez a lényeg - az a szomorú ebben a két, egymástól látszólag független történetben, hogy ezek az emberek úgy rombolják le a saját sorsukat, hogy közben észre sem veszik. Mindkét esetben komoly mennyiségű munkához juthattak volna a házunk körül, mert én bizony akármilyen is valaki, azt nagyra értékelem, ha dolgozni akar és tud. Még azt is elnéztem volna nekik, ha kicsit lassabban, vagy félrészegen dolgoztak volna. Az esélyegyenlőség, helyesebben a második esély elve miatt ezeket én bevállalom.

És az elvégzett munkájukat ki is fizettem volna becsülettel.

De ez nekik nem jó. Ehelyett elmegy mellettük nagyjából 100 autó, mire én felveszem őket. Nemhogy értékelnék, hogy vannak még rendes emberek a világban, nemhogy örülnének a szerencséjüknek.

Inkább a gyorsan szerezhető haszon reményében ilyen pitiáner módon bepróbálkoznak. Az egyik tízezer, a másik ezerötszáz forintért adja el a sorsát.

Az ő szemszögükből persze az élet szemét és nekik semmi sem sikerül. Kénytelenek stoppal járni és nincs pénzük kajára, piára, akármire.

De azt nem látja meg egyik sem, hogy miként rombolják ők maguk a sorsukat.

Mert kéremszépen, mindenkinek vannak nehéz helyzetek az életében. A helyzeteket nem mi választjuk meg. Amit megválaszthatunk az, hogy miként reagálunk ezekre a nehéz helyzetekre.

"Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"

Én azt gondolom, hogy ezek az emberek nemhogy nem állnak ki balsorsuk ellen, hanem ők maguk okozzák önnön balsorsukat és még a jósorsukat is képesek lerontani.

Aki pedig így viselkedik, az talán meg is érdemli, ha olyan sorsra jut, amilyenre...

Cirkuszjegyet ajándékba - avagy nem is baj, ha a gyerek rosszul tanul

Több kollégám is meséli, hogy a gyereke a jó bizonyítványért cserébe ingyenes cirkuszjegyet kapott ajándékba az iskolától.

Hogy milyen rendesek ezek az iskolák! Tényleg értékelni kell a gesztust és valószínűleg azért látok megint mögé valami rosszat, mert egyrészt nincs gyerekem - jelen esetben ennek kifejezetten örülök, de erről majd később -, másrészt azért, mert Magyarországon vagyunk és így szinte biztos, hogy mutyi van a dologban, harmadrészt meg azért, mert úgy utálom a cirkuszt, ahogy van. Ez utóbbi egyébként egy tiszta érzés bennem, semmi vegyes érzelem nem keveredik közé.
De nézzük szépen sorjában!

1. A gyerek kitűnő, ráadásul számos tantárgyból dícsérettel. Ezért aztán kap egy cirkuszjegyet ajándékba. Mit csinálsz? Nem fogsz elmenni? Dehogynem! Nem okozhatsz a gyereknek lelki törést azzal, hogy megdícsérték, Te meg ezt anulálod azzal, hogy nem váltod ki a jutalmát. Sakk, matt!

Nade akkor hogy legyen? Tegyük fel, hogy Ti egy átlagos magyar család vagytok, azaz anya-apa-kétgyerek. Ebből ugyebár az egyik gyerek kapott cirkuszjegyet, az ő jegyét nem kell megvenni. Egyedül nem engedjük el, és hát amúgy sem vagyunk annyira bunkók, hogy ne örülnénk a gyerekkel együtt. Tehát menjünk el családilag! Na, a fővárosi nagycirkusz (direkt írom kisbetűvel, mert aki magát nagynak nevezi, az eleve nem lehet nagy és mint írtam is, utálom mint a bűnt...) weboldalán meg lehet kukkantani a jegyárakat. Ha nem akarsz a zenekar mellé, a színpad hátuljára ülni, akkor a minimum 3100 forint lesz anya jegye, még 3100 apáé és ha a másik gyerek nem volt kitűnő és nem kapott "jutalmat", akkor neki is kell vegyél 2500-ért. Eddig 8700 forintnál tartunk. Ha meg akarod adni a módját és eccerélünk alapon a legjobb jegyet veszed meg (amivel mellesleg a gyerek tényleg lát is valamit az előadásból és nem a kakasülőn kucorog 30 méterre a színpadtól), akkor a jutalom 4500+4500+3100= 12100 azaz tizenkétezer-egyszáz forintodba' lesz. Ha elhozod a nagyszülőket is, vagy ha több gyereked van, ezeket add hozzá szépen.

Még nem etté' pattogatott kukoricát vagy perecet, nem ittá' kólát és nem menté' el a Városligetig. Ha Budapesten élsz, valszeg van bérleted, de vidékiként bármelyik pályaudvarról minimum egy-egy átszállójegy kell fejenként oda-vissza, azaz 530x2x4= 4240 HUF oda-vissza az utazás 4 főnek. Ha vidékről jössz fel pestre, ehhez add még hozzá a MÁV vagy Volán jegyek árát. Azaz még csak elmentél a cirkuszig, megvetted a jegyeket a többieknek és máris 25-30 ezresed bánja. Ismétlem, még nem ettél pattogatott kukoricát vagy perecet. Ezeket nem javaslom a helyszínen vásárolni, mert aranyárban mérik őket!
Szóval az, hogy a gyerek kapott jutalmat, ennyiben van a családodnak.
2. Hogy mutyi van a dologban az több dologból is látszik. Egyszer abból, hogy nem minden iskola adott ilyen jegyeket, tehát az egész ismeretségen múlt. Azaz, aki haver, annak jutott, aki meg nem, az szerencsés. Az iskola persze jól járt, mert neki nem került pénzébe a jegy (mert nagy összegben le merem fogadni, hogy az fnc a naccirkussz adta ingyen), és mégis adott jutalmat az eminenseinek. Aztán hogy mutyi van a dologban az abból is látszik, hogy egy 2500 forintos ajándék miatt te további 10000 azaz tíz-ezer forintot költesz náluk és itt már meg is értetted, miért adták a jegyet "ingyen". Nem szívjóságból volt, ugye érzed?
3. És talán ez a legfontosabb: miért kell ilyen fondorlatokhoz folyamodni, hogy valaki betévedjen a "nagy" cirkuszba? Talán azért, mert olyan jó a műsor, hogy visszajárnak az emberek? Vagy inkább azért, mert ha vagy olyan hülye és a gyerek (feleség, barátok, iskola) unszolására beadod a derekadat, akkor is csak egyszer lehet ilyenre bepalizni és soha többet nem mész nem csak ennek az intézménynek, de semmi köralakú sátornak sem a közelébe.
Mert mi van a cirkuszban?
3.1. Bohócok. Igen, aki semminek nem jó, abból lesz a bohóc. Számos gyerek fél tőlük, de a legjobb esetben is szimplán nem viccesek, hanem szánalmasak, erőltetettek. A kedvencem az, amikor a bohóc a Te károdra viccelődik. És még csak le se csaphatod, mert hogy is nézne ki, hogy az agresszív apuka lekevert egy oltárit a szegény bohócnak. A bohócság csúcspontja számomra pedig az volt, amikor pont ebben a "nagy" cirkuszban két ilyen balfék semmirekellő behozott egy kígyót, jól körbemutogatták, majd amikor senki ne számított rá, kidobták a közönség közé... azt a kötéldarabot, amire közben "viccből" kicserélték a kígyót. Az volt a szerencséjük, hogy nem az én nyakam köré keveredett a madzag, mert egyrészt azzal folytottam volna meg mindkettőt, másrészt meg olyan pert akasztok a cirkusz nyakába, amiből azóta is jól élnék. A szerencsétlen nő, akit eltaláltak - azt hitte, hogy az igazi kígyót dobták ki - fél percig sikítozott, mire meggyőzték, hogy az nem kígyó, hanem egy darab kötél. Hogy közben becsúszott a bugyiba is valami, az biztos. Vicces mi?

3.2. Artisták, légtornászok. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a cirkuszban élőben megy minden. Legalábbis addig, amíg le nem esik valaki és ki nem töri a nyakát. Én magam semminél nem vágyom jobban arra, hogy élőben végignézzek egy ilyen balesetet, sőt ennél is jobban vágyom arra, hogy a kiskorú gyerekem végignézzen egy ilyet és egy életre szóló traumát szedjen össze vele.

 Persze vannak artisták, akik labdákat meg mindenféléket dobálnak (és leejtik természetesen), nameg vannak a guminők, akik mindenféle kitekert pózokban mutogatják magukat. Ezt mondjuk az apukák szokták élvezni, az anyukák kevésbé. De legalább kiderül, hogy rendben van-e a szekszuális élet a családban, mert ahol anya megsértődik, amikor apa nyála csorog, ott van ám baj. De hány ilyet látni...

3.3. Állatok és állatidomárok. Mit gondoltok, hogyan érik el azt, hogy az állat - legyen az macska, nagymacska, kutya, medve, elefánt, vagyakármi - azt csinálja, amit az idomár akar? Jutalomfalatokkal? Ugyan már királyfi! Hány éves vagy? Még hiszel a mesékben? Hát elárulom, hogy VERÉSSEL. Elég belenézni az állat szemébe és láthatod, hogy retteg.

Az állatidomítós számokat látva nekem ahhoz támadt kedvem, hogy ostorral ugráltassam a szadista idomárokat addig, amíg meg nem látom ugyanazt a félelmet a szemükben, amit az állataik szemében látok. A tanuláson kívüli időben persze olyan ketrecbe zárni őket, amilyenbe ők bezárják az állataikat. Persze lehet azt hazudni, hogy vannak modern módszerek, de verés nélkül egészen biztosan nincs "látványos" produkció. Az idomítós számok tehát számomra nem csodásak, hanem szánalmasak. Hogy az állatvédők hogy hagyhatják ezeket, azt persze nem értem.

3.4. Bűvészek. Na, a bűvészeket szeretem. Rajtuk legalább lehet röhögni, mert többnyire elcseszik a mutatványt. A "nagy" cirkuszban egy nagyon ismert magyar bűvésznőt láttam (annyira ismert, hogy egy találgatással kitalálod, kiről van szó, Anikó napon ünnepli a névnapját), aki - becsület szavamra - MIN-DEN trükköt elcseszett. Azóta tudom legalább, hogy azok a trükkök hogyan vannak, ha nem cseszik el őket. De hogy a gyerekemet megfosszam az illúziótól és ő is lássa a bénázásukat? És még fizessek is érte? Köszi, de nem! Hadd higgye az a gyerek, hogy van varázslat a világban...

3.5. Kifelejtettem valakit?

******

Nem tudom, sikerült-e megállnom káromkodás nélkül, de nagyon nehezemre esett...

Szóval bőven elég, ha egyszer a gyereked cirkuszjegyet kap ajándékba, onnantól nem is annyira fogod bánni, ha nem tanul olyan jól.
És mivel konstruktív vagyok, javasolnék is valamitt: ha a gyereked ilyen jutalmat kap, azt add olyannak, akire haragszol és a gyerekednek meg vegyél valamit a fentebb felsorolt pénzekből (vagy azok töredékéből), aminek tényleg örül! Hogy mit? Te ismered a gyerekedet, Te tudod...

Hepaj

Azt hiszem, hogy még soha nem írtam le a véleményemet erről a témáról, úgyhogy most itt az ideje, hogy egy kicsit összefoglaljam, mi a bajom azokkal, akik nem foglalkoznak másokkal, hanem kedvükre hepajoznak.
Mi is a baj? Nos, ahol sok ember együtt él, ott óhatatlanul előfordul, hogy ezek az emberek zavarják egymást. Minél többen élnek együtt, annál valószínűbben. El is tudom fogadni ezt, de ha egyszer nem tudom majd elfogadni, akkor kiköltözök a pusztába.
Éppen ezért soha nem szóltam és soha nem is fogok szólni senkinek olyan dolgokért, amelyek az együttélés velejárói. Példákat is írhatnék, de nem akarom húzni ezzel az időt.
Amit viszont nem tudok elfogadni az az, ha valaki tudatosan csinál olyasmit, amivel a másikat zavarja és tudja jól, hogy mi a helyzet, csak letojja.
Ilyen dolog például a hangos zene hallgatás.
Én magam szeretem, helyesebben imádom a zenét. Folyamatosan szól is, de SOHA az életben nem fog az előfordulni, hogy az én zeném másokat zavarjon. Hogy én olyan hangerővel hallgassak zenét, amit másnak el kell viselnie, miközben nem kíváncsi rá.
A nyarat például végigdolgoztuk a ház körül és igen jól esett volna, ha a munka monotonitását, egyhangúságát valami muzsika eloszlatja. De tekintettel a szomszédaimra, eszembe sem jutott, hogy mondjuk kitegyek két hangfalat az udvarra és azokon keresztül bömböltessem a zenét.
Miért?
Mert egyszerűen bunkóság. Lehetne ezt részletezni, de a lényeg ennyi.
Azt gondolom, hogy a fejben lévő sötétség egyik legnyilvánvalóbb jele az, amikor valaki nincs tekintettel a másikra. Amikor nem tudja beleélni magát a másik helyzetébe és nem fogja fel, hogy amit csinál, az másoknak rossz.
Ennél már csak az a nagyobb bunkóság, ha valakinek még szólnak is és ennek ellenére csinálja azt, amit csinál.
Az intelligens ember is hibázik, de belátja a hibáit. Volt is rá példa - csak hogy a témánál maradjak -, hogy valakinek szóltam, elnézést kért és azóta nem csinálja azt, ami engem zavart. Mert intelligens és nem bunkó. Van úgy, hogy egyszerűen nem gondolnánk, hogy az a dolog a másikat zavarhatja. Ilyenkor van ez ember szája, amivel szólni tud. Így működik ez kulturált emberek között.
Nem akarok politizálni, de van néhány igazság abban a sok blablában, amit politikusaink összehordanak. Ilyen igazságnak és egyben egyik fő alapelvemnek tartom azt, hogy nem csinálnék semmi olyat másnak, amit nem szeretnék, hogy mások csináljanak velem, vagy okozzanak nekem. (Ezt például Orbán Viktor mondta az egyik beszédében és igaza van.)
Azaz például bármennyire is szeretem a zenét, mivel én magam sem szeretném, ha valaki bömböltetné és azt nekem naphosszat hallgatnom kellene, ezért én magam sem állok neki bömböltetni, hogy azt másoknak naphosszat hallgatni kelljen.
Aztán hiába is lenne jó vasárnap nekiállni valamit megcsinálni a ház körül - hétköznap és sokszor szombaton is dolgozom -, eszembe sem jutna, hogy vasárnap nekiálljak és fúrjak-faragjak a ház körül, zavarva ezzel mások pihenését. Inkább húzódik a munka fél évig, mivel én sem szeretném, ha a vasárnapomat valaki szétfaragná-fúrná. Nagyon extrém esetekben - halaszthatatlan munkáknál - minimum, hogy megkérdezem azok véleményét, akiket a dolog zavarhat és csak akkor kezdek neki, ha mindenki beleegyezik.
Egyébként ez az alapelv egy nagyon könnyen követhető alapelv, de persze nem elég önmagában. Hiszen könnyen előfordulhat olyasmi, hogy valami engem nem zavar, de a másikat meg igen. Ilyenkor ha az illető szól, akkor elnézést kérek és befejezem azt, ami őt zavarja. És legközelebb pedig nem fogom csinálni. Ezen kiegészítő mentén tovább haladva nem sértődök meg azon, ha szólnak nekem valamiért, hanem kifejezetten hálás vagyok érte.
Persze ez a két kis tételecske csak akkor működik, ha a környezetemben élők ugyanilyen, vagy hasonló alapelvek mentén élnek.
Ugyanis ha van csak egyetlen másként gondolkodó a szomszédodban, már megdől az egész rendszer. Ilyenkor ugyanis az van, hogy az ember szól, és nemhogy elnézést kérnek és változtatnak, hanem megsértődnek és minden marad csak azért is ugyanúgy. Sőt, rátesznek még egy lapáttal.
Aztán amikor valaki, aki nem hasonlít hozzám - azaz nem vállalja fel a véleményét nyíltan, hanem mondjuk sunyi -, és nem a rendbontónak szól hanem a rendőrségnek, azonnal én leszek a gyanúsított. Mármint abban, hogy biztosan én hívtam ki a rendőrséget.
Logikát persze nem kell elvárni ebben a szituációban, hiszen pont azért viselkedik így valaki, mert például logikusan sem képes gondolkodni.
A logikusan gondolkodónak egyértelmű, hogy aki szól, az nem fog rendőrt hívni és fordítva. Aki rendőrt hívott, az egészen biztosan nem hívta fel előzőleg magára a figyelmet azzal, hogy szólt. Hanem szépen sunyi módon kihívja a zsarukat és a függöny mögül nézi, amint intézkednek. Csak meg kell nézni, hol mozog a függöny...
Szóval a hepajozásnak többnyire az az oka, hogy aki csinálja az kisebb számban nem tudja, hogy azzal másokat zavar, nagyobb számban viszont tudja, csak nem foglalkozik vele.
A kedvencem az, amikor magyarázatot talál rá, jellemzően logikai hibákat elkövetve.
Az első ilyen magyarázat az, hogy "Más is csinálja." A dolog igaz, mert valóban más is csinálja. De ilyen alapon mások is gyilkolnak például, aztán mégsem lesz mindenkiből gyilkos, ugyebár.
Igaz, hogy kisebb gyilkossággal azért felér ám az is, amikor nem megöljük a másikat, csak elvesszük tőle az életét. Például amikor nem hagyjuk, hogy két idős ember nyugodtan éljen. Vagy amikor nem hagyjuk pihenni azt, aki minden nap hajnalban elmegy dolgozni és megkeresi azt a pénzt, amiből aztán a segélyeket is kifizetik. Nem egyszer pont annak, aki hepajozik, mivel más dolga nincs.
A másik kedvenc magyarázatom az hogy "Ennyit igazán ki lehet bírni". Amikor mondjuk fesztivál van a szomszéd utcában és az a duma, hogy ennyit igazán ki lehet bírni. Ilyenkor az illető nem veszi figyelembe, hogy az a pár nap, vagy az az egy hét NEKI annyi. Akik ott élnek, azoknak lehet, hogy a következő hétvégén megint csak "pár napot kell kibírni", aztán a következő hétvégén megint csak pár napot, és így megy ez egész évben. Budapesten például minden hétvégére jutott valami amitől nem lehetett pihenni és egy tíz emeletes társas házban "csak pár percig tart" alapon mindig fúr éppen valaki. Csak ki kell bírni.
Nálunk vidéken persze jobb a helyzet, de azért volt ám olyan hónap, amikor minden hétvégére esett valami fesztivál, amit "csak ki kellett bírni". Abban a hónapban hétköznap hullára melóztuk magunkat, aztán hétvégén sem tudtunk aludni. Szerintem van a pokolnak egy ilyen bugyra, ahol így kínozzák a bűnösöket és cak remélem, hogy azokkal van tele, akik így viselkedtek életükben...
Soha nem fogom megérteni és elfogadni azt, hogy egy zenés rendezvényen miért kell például olyan hangerő, hogy a 6, azaz hat kilométerrel arrébb lévő városban, zárt ablakok mellett se lehessen aludni. Hajnali négykor...
Soha nem fogom megérteni és elfogadni azt sem, hogy 22.30-kor miért nem lehet becsengetni, amikor hazaérkeztem és miért kell ehelyett bőgetni a motort vagy nyomni az autó dudáját...
Soha nem fogom megérteni azt sem, hogy miért kell kirakni az udvarra a hangfalakat és bömböltetni a zenét egész nap...
Azért nem értem ezeket, mert én magam soha nem csinálnék ilyet.
És hogy a viselkedésemmel és véleményemmel nem vagyok egyedül azt az is bizonyítja, hogy van például 400 méterre tőlünk egy jó kis hely, ahol a tulajdonos számos eseményt szervez, köztük zenés eseményeket is szép számmal és mégis tudja úgy intézni a dolgokat, hogy tudunk tőle aludni. Pedig nyomhatná ő is úgy, hogy rezeg belé az ablak, de nem teszi. Miért nem? Mert kulturált ember.

Összegezve tehát:
1. Nem csinálok másokkal olyasmit, amit nem szeretném, ha mások velem csinálnának;
2. Ha valami zavar, akkor kulturált hangnemben szólok;

3. Ha szólnak, valamiért, akkor meghallgatom és megpróbálunk kitalálni valami mindenkinek megfelelő megoldást.

És akkor nem lesz hepaj, helyette élhető, nyugodt élete lesz mindenkinek.
Ilyen egyszerű.

Kamra

Akik jártak már nálunk azok tudják, hogy nem a bejárati ajtón keresztül járunk be a házba. A bejárati ajtó az utcára nyílik, használata kényelmetlen. Ehelyett a féltető felől, az udvarunkról szoktunk bejárni, itt esőben, napsütésben is védetten zárhat-nyithat az ember. Ez így kényelmes.

Így viszont az előszobánk bejárati ajtóig terjedő része holt terület volt mindig is. Persze megpróbáltuk kihasználni, sokáig a bringákat tároltuk itt, aztán szépen lassan elkezdte átvenni a kamra funkcióját. Főleg azért működött ez, mert amúgy is ez a ház leghidegebb pontja, az északi-északkeleti oldalon van.

Ha már a kamra jelleg kialakult, jött az ötlet, hogy miért is ne lehetne belőle egy igazi kamra?

Mi kell ehhez? Elsősorban egy térhatároló, hogy aki belép hozzánk, ne egyből a kuplerájjal találkozzon. Nameg polcok, amikre lehet pakolni.

A térhatárolóra első ötlet egy egyszerű függöny volt, de tudtam magamról, ha így megcsinálom, akkor így is fog maradni örökre. Így ezt hamar elvetettem és jött az ajtó és a fal ötlete. Ehhez mi kell? Egy ajtó, gipszkarton és tehetség...

Ajtót és gipszkartont lehet venni, tehetség meg van, túl sok is. Így nekiálltam.

Az első mozzanat, hogy szedjük le a lambériát, mert ahhoz nem lehet rögzíteni.

Nem egy nagy dolog lebontani a lambériát, annál nagyobb dolog eltüntetni az ezer likat, amivel a falhoz volt fogatva. Pár óra alatt azért készen lettünk vele. Ha már a falról leszedtem, gondoltam leszedem a plafonról is. Itt ért az első meglepetés, inkább mutatom képen:

Jól tetszik látni, hogy a lambériázás előtt nem vakolták be a parapetet alulról. Így a plafont is állhattam neki begipszkartonozni. Persze előtte beállítottuk az ajtótokot és a hozzá kapcsolódó szerkezeteket. Ezeket a plafonhoz és a padlóhoz kell csavarozni.

Utána jöhetett az ajtó mellett megmaradt kicsi falacska. Kicsi falacska maradt, mert direkt akkora ajtót választottam, amekkorán később egy esetleges hűtőgép (fagyasztó) is befér.

Aztán mehetett rá a gipszkarton, ehhez lehetett hozzákartonozni a plafont. 

A sarkokat speciális üvegszálas ragasztóval erősítettem meg, hogy a fuga ne hulljon ki később sem. Egész jól sikerült minden.

Mivel a fal eredetileg narancs volt, elég sokszor rá kellett menni a fehérrel, mire tényleg fehér lett. A Polifarbe egy jó festék, csak szólok...

Mivel a kamra teljes bepolcozásra kerül, előtte az ezentúl funkció nélküli ajtót rendbe kellett rakni. Belülről nem nagyon fog látszani, így olajfestéket kapott. Kívülről látszani fog, ezért levakartam az olajfestéket és lelazúroztam. Szép (rusztikus) lett, megérte szívni (a port) vele.

Az ajtó így kész lett, lehetett nekiállni a bepolcozásnak. Aranyáron persze lehetett volna venni kész polcrendszert, de valahogy nem volt kedvem eldobni 50-70 ezrest erre. Így az utca végén a tüzépen vettem 5x5-ös stafnikat, ezekből lettek a létra elemek. 

Persze ez sem ment porolás és zörgés nélkül. Külön köszönet a szuper szomszédaimnak, akik kibírták ezt a két hetet! Nem lehetett könnyű még úgy sem, hogy igyekeztem reggel és este nem zörögni, a zajos melókat betenni délelőtt 10 után és este 6 elé. Ezzel együtt szuper dolog, hogy senki nem jött át reklamálni. (Pesten az első napon lett volna vagy egy tucat látogatóm. Ez itt nem Pest...)

A polcokat az egyik szomszédomtól kapott 2 centi vastag pozdorjalemezből vágtam ki, ehhez vettem a Tescoban egy körfűrészt potom pénzért és meglepően jól teljesített. Egy ujjamat sem vágtam le. A polcvágások után mindent lelazúroztam ugyanolyan mahagónira, amilyenre lassan az összes fa elem van festve a házban. Szépek lettek, összeállítva így mutatnak:

A végső számvetés az, hogy ha elmentem volna inkább tanítani és a pénzből fogadok egy szakembert, akkor könnyebben meglett volna és még az is lehet, hogy szebb is lenne. 

Fontos megjegyeznem azt is, hogy bár egyes számban írom a blogot, de a munkában nagy része volt a feleségemnek, aki mindenben segített. Festett, csiszolt, főzött, kenegette a vállamat. Nélküle nem sikerült volna, jó csapat vagyunk együtt.

Sokat segített Józsi szomszédom is, aki ötleteket és szerszámokat is adott és sokszor segített helyreemelni ezt-azt. Szerencsém van, hogy szuper emberekkel vagyok körbevéve.

Szóval lehetett volna ezt másként, könnyebben is, de most valahogy úgy éreztem, hogy én szeretnék valamit csinálni a semmiből. Olyan ritkán adatik meg az embernek ez az élmény. Az alkotás élménye. Az elmúlt két hetünk tehát eléggé nagy munkával telt, meleg is volt, por is volt. De végeredményben nem bántam meg, hogy így döntöttem. Jó érzés ránézni és azt hiszem, ez a lényeg...

Slovakia chips

Tegnap beszéltem anyukámmal és azt kérdezte tőlem, hogy letiltottam-e a blogjaimról, mert mostanában nem látja a bejegyzéseimet.

Nem tiltottam le senkit, mostanában nem írtam semmit.

Pótolom. Annál is inkább, mert az egyik fényképem kapcsán érdekes beszélgetés alakult ki a Facebookon, ami talán másokat is érdekelhet. Tehát:

Van ez a vasárnapi zárva tartás, meg a csipsz-adó. Mármint Magyarországon. Ennek kapcsán szeretnék egy kis eszmefuttatást elengedni.
Szóval mi ugyebár a szlovák határ mentén lakunk. Az Ipoly légvonalban néhány száz méter, az Ipolyon átvezető vasúti (és gyalogos-bringás) híd pontosan 1 kilométerre van a házunktól. Tudom, mert szoktam arra futni és pont a hídnál csipog a GPS az első kilométerről. A hídon áthaladva Helemba falu 2500 méterre van, 2800 méterre pedig az első Coop üzlet, amely vasárnap is nyitva van.

Az üzletben nagyjából minden élelmiszer (potraviny) kapható. Ha tehát nekünk bevásárolni szottyan kedvünk vasárnap, idáig kell elkerekezni. Ez nagyjából 15 perc bringával, kényelmes tempóban.

Ha már elmegy az ember, a kocsmában 200 HUF egy korsó IGAZI Zlaty Bazant (nem kőbányai) és amíg megiszom, hoznak nekem egy tálca falusi tojást 18 forintért darabját...
Ha tehát sörözni támad kedvem, a kertek alatt elmehetek tojásért. ;)

De gyakran csináljuk azt, hogy vasárnap, ami pihenőnap nekem és a feleségemnek is, nem állunk neki főzögetni, hanem beülünk a kocsiba és elugrunk Párkányba (Sturovo). Ott van egy halakra specializálódott étterem, ahol ketten 4000 forintból megebédelünk üdítőkkel együtt úgy, hogy az étel felét se tudjuk megenni, ezért haza is szoktuk vinni és este még meg is vacsorázunk belőle. Amellett, hogy olcsó, itt van a világ legjobb harcsapörköltje (nem paprikás, pörkölt).

Az étterem a Párkányt Esztergommal összekötő hídtól 300 méterre van, ha Esztergom felől jössz, akkor balra:

https://goo.gl/maps/k2jHK

És ha már ott vagyunk, akkor bevásárolunk a jednotában (diszkont), többnyire a Tempóban, de néha a Billában (onnan még nem vonult ki).
A számokról (és ezen indult a beszélgetés):

Egy 2 literes Kofola 1,06 szokott lenni, de amikor akciós, 0,69-ért is ki lehet fogni. Azaz 2 liter nem cukros (steviás) üdítőt szoktunk venni 216 forintért, ami ráadásul még kalóriamentes is (és részben ennek köszönhetem a fogyásomat). Azaz 108 forintért veszünk egy liter kólához hasonló, de egészségesebb üdítőt. Magyarországon a Tesco online áruházában 329 HUF az 1,75-ös Coca Cola, azaz egy liter 188 forintra jön ki. Ha találsz valahol 2,25-ös kiszerelést, akkor literjét megkapod 186 forintért is. Online. Gondolom, ha a boltba bemész, ott nem ennyi. Ezt persze nem tudom biztosan, mert lassan egy éve nem voltam Tescoban, de azt konkrétan tudom, hogy 2013.01.01. óta nem vettem kólát (fogadásból, amit eddig tartok).

És mi van a chips, vagy magyarosan csipsz dolgával?

Ahogy nézem, a Tesco online áruházában a 150 grammos Chio Chips most akciósan 399 HUF, amúgy 529. Nos, Szlovákiában nem vásárolunk Chio Chipset, mert a Slovakia Chips (szerintünk)jobb. És 1,06 Euró a 160 grammos sós (solené), ami átszámítva 331 HUF. Most, amikor erős az Euró. Tehát 100 gramm Chio akciósan 266 HUF, 100 gramm Slovakia chips normál áron 206 HUF.

Na nem mintha olyan sok csipszet ennénk...

Az egyéb élelmiszerek áráról sok fogalmam nincs, a kis feleségem az, aki számológéppel a kezében mászkál és leemel ezt-azt a polcokról. Ő pedig tudja, hogy idehaza hol-mi-mennyi. Fejből. Így aztán úgy 15.000 forintnak megfelelő ezt-azt szoktunk összevásárolni. A kedvezmények ugyan nem annyira látványosak, mint az üdítők és a csipsz esetében, de azt azért bizton merem állítani, hogy aki tudja, mit érdemes és mit nem, az tud átlagosan 30%-kal olcsóbban vásárolni.

És hogy hogyan is működik az úniós árképzés? Nos, a jó euró miatt a szlovákiaiak (direkt nem írok szlovákokat, mert többnyire magyarok) átjönnek Esztergomba vásárolni. Emiatt a szlovák boltok pangnának, így eszetlen árleszállítások vannak néha. Ennek meg mi örülünk, akiknek az erős euró miatt nem mindig érné meg átmenni Párkányba. Összességében azért megéri, mert ha összeadom, hogy egy ilyen fordulóval mennyit spórolunk, akkor az jön ki, hogy amit ketten megeszünk a halas étteremben, nameg a gázolaj az autóba, az ingyen volt.

És nem mellesleg a vasárnapi zárvatartás és a csipszadó számunkra értelmezhetetlen.
És ez így nagyon is jól van.

Lehet így is, avagy az AB Aegon napos oldala

Volt nekem - sajnos - pár ügyem az AB Aegonnal és ezek miatt eléggé negatív véleményem alakult ki róluk. Tudni kell, hogy jellemzően az a hozzáállásom, hogy ha valamivel nem vagyok elégedett, azt kendőzetlenül és elég részletesen tudatni szoktam a felelőssel - legyen az valós vagy jogi személyiség - megadva ezzel a lehetőséget, hogy javítson.
Nos, az AB Aegonnak anno megírtam, hogy a kötelező biztosításommal ők hibáztak és mégis én szívtam. Konkrétan hetekig autóztam úgy, hogy nem volt érvényes felelősségbiztosításom, pedig csoportos beszedési megbízást adtam pont azért, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Valami hiba folytán nem tudták levonni az éves összeget, erről nem értesítettek, hanem felmondták a szolgáltatást. Az utánamászkálás és az újrakötés persze nekem került pénzembe és ezt eléggé sérelmeztem is. Erre nem nagyon reagáltak. Illetve csúnyán leráztak.

Én ilyenkor nem szoktam tovább balhézni, hanem megszakítok minden kapcsolatot a nekem csalódást okozó céggel. Így aztán szépen lassan, de biztosan minden biztosításunkat meg is szüntettem náluk, ezek között volt két nagyértékű életbiztosítás is.

Ha nekik megért nagyjából 7000 forintot - ennyi volt a vitatott összeg, ami miatt megorroltam rájuk - az az ő dolguk. Azt hiszem ez alatt a pár év alatt tőlem és a feleségemtől már milliós értékben estek el befizetésektől, de ha nekik nem kell a pénzünk, mi nem erőltetjük...

Szóval az év elején arra lettem figyelmes, hogy először valami 6000 forint körüli visszautalás jött az Aegontól, aztán meg megpróbáltak levonni 5000 forint körüli összeget valami biztosításra. Tudtommal nekünk az Ab Aegonnál semilyen biztosításunk nincs, de itt kezdtem el gyanakodni azon, hogy esetleg mégis lehet vami, amiről nem tudok. Egy kis telefonálgatás után kiderült, hogy bár 2012. novemberében kiköltöztünk a budapesti lakásból, a lakásbiztosítást valószínűleg elfelejtettem lemondani. Mivel vagy harmincféle levonás jön havonta, fel sem tűnt, hogy az AB Aegon levonogat tőlem. Természetesen ez is csoportos pénzbeszedési megbizás volt...

Na, első lépésként az OTP-ben letiltattam a csoportos beszedést, majd írtam egy szívhez szóló levelet Sopronba a Hógabona térre (Aegon székház), hogy legyenek kedvesek visszaadni a pénzemet, amit egy olyan lakás biztosítására szedtek be, amiben lassan 3 éve nem lakunk. Tehát nincs semmilyen kockázat.

Bevallom, nem sok jóra számítottam...

Ennek ellenére nagyjából egy hete kaptunk egy levelet, miszerint én hibáztam - ez részben igaz is - és nem mondtam le a biztosítást, de ennek ellenére méltányossági alapon megvizsgálták az ügyet és úgy döntöttek, hogy visszautalják a pénzt, levonva az időközben tett visszafizetéseket.

És a pénz a mai napon meg is jött.

Így aztán azt gondolom, hogy ha megírtam a rosszat anno az Aegonról, akkor az a korrekt, ha megírom most a jót is.

Ez ugyanis egy korrekt húzás volt és emiatt most pozitívan csalódtam az AB Aegon biztosítóban.

Van ilyen is!

Úgyhogy hajrá AB Aegon!

Ja, és köszönöm szépen!

Fuss!

A feleségem azt szokta mondani, hogy én mindenbe belekapok, aztán egy darabig nagy hévvel csinálom és rövid idő után meg teljesen meg is feledkezem róla.

Vitatkoznék vele, ha nem lenne igaza. De igaza van...

Én ilyen vagyok. Érdekelnek a dolgok és bizony ha az ember próbálkozik, akkor előfordul, hogy néhány próbálkozása kudarcba fullad. Ha az ember sokat próbálkozik, akkor bizony sok próbálkozása fullad kudarcba.

De - és ez a lényeg - arra jöttem rá, hogy az életem attól jó, hogy próbálkozom. Attól jó, hogy keresek és a sok keresgélés közben találok is.

Olyan dolgokat találtam keresgélés közben, amiktől én jól érzem magamat a bőrömben.

Tehettem volna azt, hogy elüldögélek a fenekemen és mindent elfogadok úgy, ahogy van, de ez nekem nem megy. Pedig sokan élnek ám így, de nem is jutnak sokra. Persze nem mondom azt, hogy ez vagy az a jó viselkedés, de én beleőrülnék abba, ha bele kellene törődnöm olyasmikbe, amikkel nem vagyok elégedett.

Néha azért unom ám a "hiányzó hős" szerepét, és néha még baleknek is érzem magamat, ha másoknak kaparom ki a gesztenyét. De inkább érzem magamat néha baleknak, minthogy az életem végén majd úgy nézzek vissza, hogy "Ezt sem tettem meg, meg azt sem tettem meg...".

Hossza felvezetés után csak rátérek arra, miért is kezdtem el futni.

Előre leszögezem, hogy nem vagyok sportoló és soha nem is leszek. A futáshoz például kifejezetten nincs tehetségem. Értem ez alatt, hogy sokan, sokkal kevesebb erőfeszítésből sokkal többet érnek el. De ez engem soha nem érdekelt és soha nem is fog érdekelni. Én ha cselekszem, akkor a cselekvés öröméért teszem azt.

És ha keresek, akkor azt keresem, hogy mi okoz örömet. A sportot is így fogom fel. Soha nem érdekeltek azok a sportok, amelyekben az embernek nincs öröme. Soha nem élveztem például a küzdősportokat, mert soha nem okozott örömet, ha jól megvertek, vagy ha én jól megvertem valakit. Soha nem élveztem a csapatjátékokat sem, mert sem az nem szórakoztat, ha én jó vagyok és a játékommal felhúzom a csapat játékát, azt meg szinte el sem tudtam viselni, ha rossz vagyok és miattam kap ki a csapat. Legyen az bármilyen csapat...

A bringázás például azért tetszett meg anno, mert szintén egy nagyon sok örömet adó sport/tevékenység és sokféle módon lehet csinálni. A bringázást nem is fogom abbahagyni soha. Az egész telet bringán töltöttem és ez akkor is nagy dolog, ha ez a tél sem volt igazán zord. Nem mellesleg szólok, hogy ha ilyen teleink lesznek, érdemes másnak is kipróbálni a téli bringázást, mert kifejezetten enyhe idők járnak Magyarországon. Így ami akár öt éve még igaz volt, az ma már nem az. Télen például nincs hó (idén vagy 5 napig volt összesen), nincs hideg (idén alig volt 0 alatt a hőmérséklet) és így bringázni nem akkora szívás, mint volt például a kilencvenes években.

És a bringázásban tényleg az a lényeg, hogy a saját stílusodnak és tempódnak megfelelően tudod művelni.

Én például inkább közlekedésnek tekintem és szabadidős tevékenységnek. És nagyon sok közösségi vonatkozása van, mert együtt bringázni például nagyon jól lehet. 

A futás az egy más műfaj.

Aki fut, az csak magának fut. Persze lehet együtt is futni, de sokkal nehezebb alkalmazkodni a másik tempójához. Az egyiknek túl gyors, a másiknak túl lassú  a közös tempó. Így aztán az ember többnyire egyedül fut.

Aki egyedül fut, az csak magával versenyez. Én egyébként sokkal többre értékelem azt, ha valaki magához képest jó, mintha másokhoz képest jó ugyan, de önmagát alulmúlja.

A futásban az a jó, hogy legyőzheted önmagad. Én meg saját magamnak nem vagyok egy nagy ellenfél... ;)

Soha nem érdekelt, hogy ki-hány perces ezreket tud. Én is csak azért mérem az időimet, hogy magamhoz képest lássam a tendenciát.

A futásban még az a jó, hogy ha csinálod, fejlődsz. Ha nem csinálod, visszaesel. A futás egyszerű sportág. És olcsó is. Bár ha elszáll az ember, futócuccra is el lehet költeni tízezreket, de valójában ahhoz, hogy megmozdulj, egy elfogadható minőségű cipőn kívül nem nagyon kell semmi. Aztán ha magad számára kiderül, hogy neked ez tetszik, úgyis veszel majd magadnak jobb cuccokat és szép apránként meglesz a futótárad.

Addig meg nem kell semmi, csak akarat.

Nem mondom, hogy nekem akaratból túl sok lenne, de az akarat is egy olyan dolog, amit lehet fejleszteni. Lehet edzeni és az edzés eredményeként egyszercsak acélos akaratod lehet.

Amikor érzed, hogy fáj, hogy a tested tiltakozik, akkor csak az akaratod az, ami továbbvisz.

És ha van a sportban akaraterőd, akkor lesz az életben is. Azaz a sport - és ezen belül a futás - jellemformáló dolog.

Az én jellememen meg van mit formálni...

Így majdnem 43 évesen kellett rádöbbennem arra, hogy nem vagyok elég erős. A testem sem az, de a lelkelm még kevésbé.

És aki gyenge, azt legyűrik. Nem konkrét személyek, nem konkrét körülmények, hanem AZ ÉLET.

És mivel a futás erősíti a jellemet, segít felülkerekedni a téged legyűrni törekvő erőkön.

A 2014-2015-ös télnek lassan vége és én egész télen futottam. Nem érdekelt, hogy hány fok van, hogy esik az eső vagy a hó. Nem érdekelt, hogy milyen dolgom lesz még aznap. Nem számoltam össze, de átlagban hetente 2-3-szor mindig szaladtam és így a vége felé már a heti 20 kilométer masszívan megvolt. Persze ezek csak számok és nem is szeretném, ha dicsekvésnek tűnne, de tény, hogy sikerült magamban átállítani valami kapcsolót futós üzemmódba és azt hiszem, hogy mostmár nem is fogom soha lekapcsolni.

Mert futni jó.

Az idei télen nem voltam beteg. Néha éreztem ugyan, hogy fájogat a torkom, vagy például ráz a hideg, de valahogy mindig sikerült kipörgetni magamból a betegséget. Mégpedig úgy, hogy közben körülöttem szinte mindenkit elkapott, ha csak egy-két napra is.

Úgyhogy a futás arra is jó, hogy ne legyen esélye az infulenzának vagy egyéb baktériumoknak elkapni.

Aztán sokan mondják azt is, hogy fogytam, amit én is észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán a minap előkerült az egyik régi derékszíjam, amin jól látható, hogy ősszel melyik lukba kellett még befűzni a nyelvét. Nos, megdöbbentem, hogy a derekam kerülete vagy 10 centivel lett kevesebb.

Bár még mindig kövér vagyok, de ez mindenképpen eredmény, ami csak a futásnak köszönhetek. A nadrágom mérete 40-ről 38-ra, majd 38-ról 36-osra csökkent, de lesz ez még 34-es és 32-es is...

Szóval amellett, hogy magát a futást és a futással eltöltött időt is élvezem, nagyon élvezem a mellékhatásait is.

Nagyon remélem, hogy sikerül tovább folytatnom és a lábaim nem fogják feladni a szolgálatot.

Egészen biztosan fogok még írni erről is.

Szóval ahogy a címben írtam: fuss!

Mert futni jó...

A macskákról

Jó lenne, ha bölcs lennék és az életről olyan örök érvényű igazságokat tudnék mondani, amik millióknak jelentenének megoldást régóta megoldatlan problémáikra.

De nem vagyok bölcs, így bölcsességeket nem fogok mondani.

A véleményemet viszont elmondom. Ezúttal a macskákról.

Ma olvastam - nem először életemben és gondolom, nem is utoljára -, hogy a macskáink kihasználnak minket és valójában ki nem állhatnak és utálnak. És hogy csak arra kellünk nekik, hogy legyen, aki eteti őket. És a szokásos baromságok...

Az az illető, aki a cikket összeállította, azaz mindenféle "angol tudós kísérleteire" alapozva magyarra fordított valami cikket az internetről, bele sem gondolt abba, hogy mennyire megsérti azokat az embereket, akik macskások. Köztük engem is.

Olyan dolog ez, mintha az ember szerelmes lenne egy csinos nőbe (nők meg egy jóképű pasiba) és valaki a képébe vágná, hogy egészen biztosan nem szeret és csak kihasznál és hülyének néz.

Ez sértő a csinos nőkre nézve és a jóképű pasikra nézve is, de leginkább arra nézve sértő, akinek a képébe vágják.

Volt sok csinos barátnőm és volt közöttük nem egy, aki nem szeretett és kihasznált. De ettől még nem minden csinos nő ilyen. Vannak nagyon rendes csinos nők, akik ugyanúgy szeretnek, mint a kevésbé csinosak. Az már csak rajtunk múlik, hogy elhisszük-e magunknak, hogy minket is szerethet egy csinos nő. Ha jobban belegondolunk, a dolog nem is a csinos nőről szól, hanem rólunk magunkról. Az önértékelésünkről és az önbizalmunkról.
Akárhogy is van és az életben akárhányszor is csapnak be minket, nem lehet úgy nekiindulni a következő kapcsolatnak, hogy biztosan kudarc lesz és nem szabad csak azért elkerülni a csinos nőket, mert az élet egyszer összehozott minket egy szemétládával. És ez igaz a jóképű pasikra is. Aki ezt teszi, maga nyomorítja meg magát egy életre.

Elkalandoztam. Szóval a macskák:

Nagyon sok macskát ismertem életemben és nagyon sok utálatos dög volt közöttük. Persze nagyon sok aranyos macskát is ismertem, de ezek közül egyik sem volt az enyém.

Most viszont van macskánk, mégpedig három. Íme a két fiúcska:

És íme a lányka (éppen az én kedvenc fotelomat birtokolja):

És közülük nem mindegyikre mondhatom rá azt, hogy az enyém. Sőt, Tibi nevű fiú macskánk kifejezetten a feleségem macskája, köztük van valami olyan kapcsolat, ami köztem és Tibi között soha nem lesz meg.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Kumpa, a lány cicánk az enyém. Ő az én macskám és közte és köztem pedig olyan kapcsolat van, ami nekem más macskával soha nem volt még és Kumpának sincs más emberrel. Az a szeretet, ami köztünk van egyedi és csak kettőnkre jellemző.

Azon alapul, hogy én tudomásul vettem, hogy Ő nem kutya és hogy vannak rigolyái. Ahogyan nekem is. De a kettőnk között lévő szeretet pont azért szenzációs, mert nem érti más, csak Ő és én.

És ez a szeretet akkor is igazi, ha vannak benne felhősebb napok, amikor vagy Ő, vagy én, vagy egyikőnk sem vágyik a másik nyaggatására. De ettől még igazi szeretet ez, amiben nem kételkedhet senki sem.
A macskák szabad lelkek. Ha egy macska hozzád kötődik, akkor azt szabad akaratából teszi. Nem azért, mert behódolt és nem azért, mert adsz neki enni. Pont a macskák azok, akik vígan elboldogulnának nélküled, nincs rád szükségük. Ha mégis veled vannak az csak azért van, mert szeretnek veled lenni. És mivel nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, miért szeretnek téged. Beszéd helyett viszont minden lehetséges módon tudatják ezt veled és ha te nem érted, az a te hibád.
A kutyák szeretete ettől nem kevesebb, csak más. A kutya szeretete sokkal inkább hasonlít a testvéri, gyermeki, szülői szeretetre. Ők akkor is szeretnek, ha nem érdemled meg. A testvér, a szülő, a gyermek már csak ilyen.
De egy macska szeretetéért meg kell dolgozni. A macskák szeretete inkább szerelem.
Ilyen egyszerű ez.

Álmok

Tegnap este 8 óra környékén volt éppen 10 éve, hogy eltörtem a lábamat korcsolyázás közben a Városligeti Műjégpályán.

Még aznap éjjel megműtöttek és egy 36 centis orvosi fémet toltak be a lábszárcsontomba térdtől bokáig, hogy a háromszoros orsós törést valahogy összefogassák. (Szerencsére anno elküldtem a röntgen fotókat Georgio barátomnak, így megvannak annak ellenére, hogy a vasak kioperálásakor a Honvéd Kórházban elhagyták azokat. Ezeken a fotókon jól látszik a törés és a vas is.)

Az Uzsokiban az orvos egy fiatal doki volt, aki nagyon lelkiismeretes munkát végzett és nem mellesleg tökéleteset. Persze így is elfaragcsáltak rajtam vagy 4 órát, de megérte.

A műtét éjszakáján nem sokat aludtam, mert egyrészt fájt mindenem, másrészt majdnem megfagytam az Uzsoki kórház kórtermében, ahol 12-ed magammal feküdtem, én éppen az ablak alatt. Ott volt csak hely. Persze feküdhettem volna az erkélyen is, mert ott is feküdt valaki. De tényleg, konkrétan a beüvegezett erkélyen, ahol szerintem lehetett olyan 15 Celsius fok.

Aznap éjjel volt szép termés, az én négyszeres törésem (műtét közben még egy helyen sikerült eltörni a bsarkamat is) semmi nem volt ahhoz képest, hogy többek levágott végtagokkal kerültek be. Volt nyögés és jajgatás, így a hajnal ébren talált. A műtött lábamat takargattam, hogy az ablak alatt befújó széltől le ne fagyjon...

Délelőtt jöttek látogatni többen is a barátok közül, így akkor sem nagyon pihentem. Késő délután aztán elcsendesült minden, kaptam fájdalomcsillapítót is és elszenderedtem.

Ekkor álmodtam először a futásról. Álmomban szaladtam és ez az álom többször visszatért, amíg lábadoztam odahaza.

Érdekes az emberi agy, mert amíg tudtam volna, nem akartam futni soha. Amikor összecsavarozva feküdtem, akkor akartam csak. És az álmok olyan élethűek voltak, hogy szinte megzavarodtam beléjük.

Akkor fogadtam meg, hogy ha rendbe jön a lábam, futni fogok.

Járni még alig bírtam, de bringázni már elkezdtem és talán ennek köszönhető, hogy nem sorvadtak el az izmok és nem álltak be az ízületeim sem.

De futni sehogy sem sikerült.

Volt egy próbálkozásom már jó egy évvel később, de ekkor még benn volt a vas és éreztem a csavarokat minden lépésnél. 2008-ban aztán kivetettem a vasat még épp időben, mert a műtétkor már sokat szenvedett vele a doki. Kezdte a testem teljesen bedolgozni és ha várok még egy évet, talán ki sem tudták volna venni.

A kórházból már emlékszem, hogy futócipőben mentem haza, gyalog. Az volt a legkényelmesebb cipőm és elég közel laktunk.

A futás, konkrétan a hosszabb távok persze nem nagyon jöttek össze, mert a bal térdem - azaz nem a törött lábamé, hanem a másik - rendetlenkedett. Még arra is volt gyanú, hogy porcleválásom van, pedig csak simán megerőltettem. Akárhogy is volt, abba kellett hagyjam, ha nem akartam komolyabb bajokat.

Úgyhogy 2014-ben sokkal óvatosabban álltam neki futkorászni és talán ez volt a helyes taktika. Már mennek a hosszabb távok is és a lábaim tökéletesen bírják. Idén félmaratont szeretnék futni (21 kilométer) legalább egyszer és jövőre cél a maraton (42 kilométer).

Persze addig még sok cipőt el kell koptassak és sokat kell kínozzam magamat. Teszem is a dolgomat a magam tempójával és nem nagyon törődök senkivel és semmivel.

Futok.

Tegnap a törés évfordulóján estig tanítottam, így nem nagyon volt alkalmam megünnepelni a dolgot, így arra gondoltam, hogy ma, az álmok kezdetének 10. évfordulóján teszem ezt meg.

Mivel? Hát futással, természetesen...

Íme a mai futásom, tisztelegve az álmok előtt:

http://connect.garmin.com/modern/activity/669456406

Mire tanított meg a törés?

Nos, arra mindenképpen, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Ugyanolyan esendő vagyok, mint az összes többi ember és vigyáznom kell magamra.

Korábban nagy baleseteket úsztam meg karcolások nélkül (leestem nagyon magasról, estem biciklivel hegyről lefelé száguldva és fordultam fejen át autóval, mégpedig azonnal egy négyszeres bukfencet). Mindig megúsztam és kezdtem úgy érezni, hogy burokban születtem.

De senki sem születik burokban. Nekem csak annyi szerencsém van, hogy vigyáznak rám odafentről és ezért hálás is vagyok.

Arra is megtanított a lábtörésem, hogy az életem minden nyomorom ellenére csodálatos és hogy szerencsés ember vagyok, amiért olyan emberek vesznek körül, akik az elmúlt tíz évben is mellettem álltak és állnak. A bajban is.

Szerencsés vagyok azért is, hogy soha még nem kellett feladnom az álmaimat és ezt a szokásomat meg is tartom már erre a kis időre, amíg még itt vagyok a Föld nevű bolygón.

Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de az elmúlt tíz év megtanított arra, hogy semmi sem lehetetlen.

Mert ami igazán fontos, azt el tudjuk érni. Ami nem fontos, azt nem fogjuk soha. A döntés a miénk: mit tartunk fontosnak az életben?

Az a legszerencsésebb, aki erre a kérdésre felelni tud, mert neki már nincs más dolga, minthogy elinduljon az úton a céljai felé.

És ha a racionális gondolkodás mellett néha hallgatunk az álmainkra is, abból nagy baj nem lehet.

Márai Sándor fogalmazta meg a legjobban ezt is, íme:

"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."

Számomra az álmaim azok, amelyek fülsiketítően figyelmeztetni szoktak arra, ha melléje élek az életemnek.

Vannak éjszakák, amikor megébredve a hosszú ideje megoldatlan gondjaimra olyan világos megoldást látok, hogy az már szinte nevetséges.

És nem egyszer álmodtam olyat, amit aztán ébren megvalósítva visszatett a saját életembe. Életemben eddig mindig jól tettem, ha hallgattam az álmaimra, úgyhogy ezt a szokásomat is meg fogom tartani.

Mert nem akarok sután, örökké mellé élni az életemnek.