Slovakia chips

Tegnap beszéltem anyukámmal és azt kérdezte tőlem, hogy letiltottam-e a blogjaimról, mert mostanában nem látja a bejegyzéseimet.

Nem tiltottam le senkit, mostanában nem írtam semmit.

Pótolom. Annál is inkább, mert az egyik fényképem kapcsán érdekes beszélgetés alakult ki a Facebookon, ami talán másokat is érdekelhet. Tehát:

Van ez a vasárnapi zárva tartás, meg a csipsz-adó. Mármint Magyarországon. Ennek kapcsán szeretnék egy kis eszmefuttatást elengedni.
Szóval mi ugyebár a szlovák határ mentén lakunk. Az Ipoly légvonalban néhány száz méter, az Ipolyon átvezető vasúti (és gyalogos-bringás) híd pontosan 1 kilométerre van a házunktól. Tudom, mert szoktam arra futni és pont a hídnál csipog a GPS az első kilométerről. A hídon áthaladva Helemba falu 2500 méterre van, 2800 méterre pedig az első Coop üzlet, amely vasárnap is nyitva van.

Az üzletben nagyjából minden élelmiszer (potraviny) kapható. Ha tehát nekünk bevásárolni szottyan kedvünk vasárnap, idáig kell elkerekezni. Ez nagyjából 15 perc bringával, kényelmes tempóban.

Ha már elmegy az ember, a kocsmában 200 HUF egy korsó IGAZI Zlaty Bazant (nem kőbányai) és amíg megiszom, hoznak nekem egy tálca falusi tojást 18 forintért darabját...
Ha tehát sörözni támad kedvem, a kertek alatt elmehetek tojásért. ;)

De gyakran csináljuk azt, hogy vasárnap, ami pihenőnap nekem és a feleségemnek is, nem állunk neki főzögetni, hanem beülünk a kocsiba és elugrunk Párkányba (Sturovo). Ott van egy halakra specializálódott étterem, ahol ketten 4000 forintból megebédelünk üdítőkkel együtt úgy, hogy az étel felét se tudjuk megenni, ezért haza is szoktuk vinni és este még meg is vacsorázunk belőle. Amellett, hogy olcsó, itt van a világ legjobb harcsapörköltje (nem paprikás, pörkölt).

Az étterem a Párkányt Esztergommal összekötő hídtól 300 méterre van, ha Esztergom felől jössz, akkor balra:

https://goo.gl/maps/k2jHK

És ha már ott vagyunk, akkor bevásárolunk a jednotában (diszkont), többnyire a Tempóban, de néha a Billában (onnan még nem vonult ki).
A számokról (és ezen indult a beszélgetés):

Egy 2 literes Kofola 1,06 szokott lenni, de amikor akciós, 0,69-ért is ki lehet fogni. Azaz 2 liter nem cukros (steviás) üdítőt szoktunk venni 216 forintért, ami ráadásul még kalóriamentes is (és részben ennek köszönhetem a fogyásomat). Azaz 108 forintért veszünk egy liter kólához hasonló, de egészségesebb üdítőt. Magyarországon a Tesco online áruházában 329 HUF az 1,75-ös Coca Cola, azaz egy liter 188 forintra jön ki. Ha találsz valahol 2,25-ös kiszerelést, akkor literjét megkapod 186 forintért is. Online. Gondolom, ha a boltba bemész, ott nem ennyi. Ezt persze nem tudom biztosan, mert lassan egy éve nem voltam Tescoban, de azt konkrétan tudom, hogy 2013.01.01. óta nem vettem kólát (fogadásból, amit eddig tartok).

És mi van a chips, vagy magyarosan csipsz dolgával?

Ahogy nézem, a Tesco online áruházában a 150 grammos Chio Chips most akciósan 399 HUF, amúgy 529. Nos, Szlovákiában nem vásárolunk Chio Chipset, mert a Slovakia Chips (szerintünk)jobb. És 1,06 Euró a 160 grammos sós (solené), ami átszámítva 331 HUF. Most, amikor erős az Euró. Tehát 100 gramm Chio akciósan 266 HUF, 100 gramm Slovakia chips normál áron 206 HUF.

Na nem mintha olyan sok csipszet ennénk...

Az egyéb élelmiszerek áráról sok fogalmam nincs, a kis feleségem az, aki számológéppel a kezében mászkál és leemel ezt-azt a polcokról. Ő pedig tudja, hogy idehaza hol-mi-mennyi. Fejből. Így aztán úgy 15.000 forintnak megfelelő ezt-azt szoktunk összevásárolni. A kedvezmények ugyan nem annyira látványosak, mint az üdítők és a csipsz esetében, de azt azért bizton merem állítani, hogy aki tudja, mit érdemes és mit nem, az tud átlagosan 30%-kal olcsóbban vásárolni.

És hogy hogyan is működik az úniós árképzés? Nos, a jó euró miatt a szlovákiaiak (direkt nem írok szlovákokat, mert többnyire magyarok) átjönnek Esztergomba vásárolni. Emiatt a szlovák boltok pangnának, így eszetlen árleszállítások vannak néha. Ennek meg mi örülünk, akiknek az erős euró miatt nem mindig érné meg átmenni Párkányba. Összességében azért megéri, mert ha összeadom, hogy egy ilyen fordulóval mennyit spórolunk, akkor az jön ki, hogy amit ketten megeszünk a halas étteremben, nameg a gázolaj az autóba, az ingyen volt.

És nem mellesleg a vasárnapi zárvatartás és a csipszadó számunkra értelmezhetetlen.
És ez így nagyon is jól van.

Lehet így is, avagy az AB Aegon napos oldala

Volt nekem - sajnos - pár ügyem az AB Aegonnal és ezek miatt eléggé negatív véleményem alakult ki róluk. Tudni kell, hogy jellemzően az a hozzáállásom, hogy ha valamivel nem vagyok elégedett, azt kendőzetlenül és elég részletesen tudatni szoktam a felelőssel - legyen az valós vagy jogi személyiség - megadva ezzel a lehetőséget, hogy javítson.
Nos, az AB Aegonnak anno megírtam, hogy a kötelező biztosításommal ők hibáztak és mégis én szívtam. Konkrétan hetekig autóztam úgy, hogy nem volt érvényes felelősségbiztosításom, pedig csoportos beszedési megbízást adtam pont azért, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Valami hiba folytán nem tudták levonni az éves összeget, erről nem értesítettek, hanem felmondták a szolgáltatást. Az utánamászkálás és az újrakötés persze nekem került pénzembe és ezt eléggé sérelmeztem is. Erre nem nagyon reagáltak. Illetve csúnyán leráztak.

Én ilyenkor nem szoktam tovább balhézni, hanem megszakítok minden kapcsolatot a nekem csalódást okozó céggel. Így aztán szépen lassan, de biztosan minden biztosításunkat meg is szüntettem náluk, ezek között volt két nagyértékű életbiztosítás is.

Ha nekik megért nagyjából 7000 forintot - ennyi volt a vitatott összeg, ami miatt megorroltam rájuk - az az ő dolguk. Azt hiszem ez alatt a pár év alatt tőlem és a feleségemtől már milliós értékben estek el befizetésektől, de ha nekik nem kell a pénzünk, mi nem erőltetjük...

Szóval az év elején arra lettem figyelmes, hogy először valami 6000 forint körüli visszautalás jött az Aegontól, aztán meg megpróbáltak levonni 5000 forint körüli összeget valami biztosításra. Tudtommal nekünk az Ab Aegonnál semilyen biztosításunk nincs, de itt kezdtem el gyanakodni azon, hogy esetleg mégis lehet vami, amiről nem tudok. Egy kis telefonálgatás után kiderült, hogy bár 2012. novemberében kiköltöztünk a budapesti lakásból, a lakásbiztosítást valószínűleg elfelejtettem lemondani. Mivel vagy harmincféle levonás jön havonta, fel sem tűnt, hogy az AB Aegon levonogat tőlem. Természetesen ez is csoportos pénzbeszedési megbizás volt...

Na, első lépésként az OTP-ben letiltattam a csoportos beszedést, majd írtam egy szívhez szóló levelet Sopronba a Hógabona térre (Aegon székház), hogy legyenek kedvesek visszaadni a pénzemet, amit egy olyan lakás biztosítására szedtek be, amiben lassan 3 éve nem lakunk. Tehát nincs semmilyen kockázat.

Bevallom, nem sok jóra számítottam...

Ennek ellenére nagyjából egy hete kaptunk egy levelet, miszerint én hibáztam - ez részben igaz is - és nem mondtam le a biztosítást, de ennek ellenére méltányossági alapon megvizsgálták az ügyet és úgy döntöttek, hogy visszautalják a pénzt, levonva az időközben tett visszafizetéseket.

És a pénz a mai napon meg is jött.

Így aztán azt gondolom, hogy ha megírtam a rosszat anno az Aegonról, akkor az a korrekt, ha megírom most a jót is.

Ez ugyanis egy korrekt húzás volt és emiatt most pozitívan csalódtam az AB Aegon biztosítóban.

Van ilyen is!

Úgyhogy hajrá AB Aegon!

Ja, és köszönöm szépen!

Fuss!

A feleségem azt szokta mondani, hogy én mindenbe belekapok, aztán egy darabig nagy hévvel csinálom és rövid idő után meg teljesen meg is feledkezem róla.

Vitatkoznék vele, ha nem lenne igaza. De igaza van...

Én ilyen vagyok. Érdekelnek a dolgok és bizony ha az ember próbálkozik, akkor előfordul, hogy néhány próbálkozása kudarcba fullad. Ha az ember sokat próbálkozik, akkor bizony sok próbálkozása fullad kudarcba.

De - és ez a lényeg - arra jöttem rá, hogy az életem attól jó, hogy próbálkozom. Attól jó, hogy keresek és a sok keresgélés közben találok is.

Olyan dolgokat találtam keresgélés közben, amiktől én jól érzem magamat a bőrömben.

Tehettem volna azt, hogy elüldögélek a fenekemen és mindent elfogadok úgy, ahogy van, de ez nekem nem megy. Pedig sokan élnek ám így, de nem is jutnak sokra. Persze nem mondom azt, hogy ez vagy az a jó viselkedés, de én beleőrülnék abba, ha bele kellene törődnöm olyasmikbe, amikkel nem vagyok elégedett.

Néha azért unom ám a "hiányzó hős" szerepét, és néha még baleknek is érzem magamat, ha másoknak kaparom ki a gesztenyét. De inkább érzem magamat néha baleknak, minthogy az életem végén majd úgy nézzek vissza, hogy "Ezt sem tettem meg, meg azt sem tettem meg...".

Hossza felvezetés után csak rátérek arra, miért is kezdtem el futni.

Előre leszögezem, hogy nem vagyok sportoló és soha nem is leszek. A futáshoz például kifejezetten nincs tehetségem. Értem ez alatt, hogy sokan, sokkal kevesebb erőfeszítésből sokkal többet érnek el. De ez engem soha nem érdekelt és soha nem is fog érdekelni. Én ha cselekszem, akkor a cselekvés öröméért teszem azt.

És ha keresek, akkor azt keresem, hogy mi okoz örömet. A sportot is így fogom fel. Soha nem érdekeltek azok a sportok, amelyekben az embernek nincs öröme. Soha nem élveztem például a küzdősportokat, mert soha nem okozott örömet, ha jól megvertek, vagy ha én jól megvertem valakit. Soha nem élveztem a csapatjátékokat sem, mert sem az nem szórakoztat, ha én jó vagyok és a játékommal felhúzom a csapat játékát, azt meg szinte el sem tudtam viselni, ha rossz vagyok és miattam kap ki a csapat. Legyen az bármilyen csapat...

A bringázás például azért tetszett meg anno, mert szintén egy nagyon sok örömet adó sport/tevékenység és sokféle módon lehet csinálni. A bringázást nem is fogom abbahagyni soha. Az egész telet bringán töltöttem és ez akkor is nagy dolog, ha ez a tél sem volt igazán zord. Nem mellesleg szólok, hogy ha ilyen teleink lesznek, érdemes másnak is kipróbálni a téli bringázást, mert kifejezetten enyhe idők járnak Magyarországon. Így ami akár öt éve még igaz volt, az ma már nem az. Télen például nincs hó (idén vagy 5 napig volt összesen), nincs hideg (idén alig volt 0 alatt a hőmérséklet) és így bringázni nem akkora szívás, mint volt például a kilencvenes években.

És a bringázásban tényleg az a lényeg, hogy a saját stílusodnak és tempódnak megfelelően tudod művelni.

Én például inkább közlekedésnek tekintem és szabadidős tevékenységnek. És nagyon sok közösségi vonatkozása van, mert együtt bringázni például nagyon jól lehet. 

A futás az egy más műfaj.

Aki fut, az csak magának fut. Persze lehet együtt is futni, de sokkal nehezebb alkalmazkodni a másik tempójához. Az egyiknek túl gyors, a másiknak túl lassú  a közös tempó. Így aztán az ember többnyire egyedül fut.

Aki egyedül fut, az csak magával versenyez. Én egyébként sokkal többre értékelem azt, ha valaki magához képest jó, mintha másokhoz képest jó ugyan, de önmagát alulmúlja.

A futásban az a jó, hogy legyőzheted önmagad. Én meg saját magamnak nem vagyok egy nagy ellenfél... ;)

Soha nem érdekelt, hogy ki-hány perces ezreket tud. Én is csak azért mérem az időimet, hogy magamhoz képest lássam a tendenciát.

A futásban még az a jó, hogy ha csinálod, fejlődsz. Ha nem csinálod, visszaesel. A futás egyszerű sportág. És olcsó is. Bár ha elszáll az ember, futócuccra is el lehet költeni tízezreket, de valójában ahhoz, hogy megmozdulj, egy elfogadható minőségű cipőn kívül nem nagyon kell semmi. Aztán ha magad számára kiderül, hogy neked ez tetszik, úgyis veszel majd magadnak jobb cuccokat és szép apránként meglesz a futótárad.

Addig meg nem kell semmi, csak akarat.

Nem mondom, hogy nekem akaratból túl sok lenne, de az akarat is egy olyan dolog, amit lehet fejleszteni. Lehet edzeni és az edzés eredményeként egyszercsak acélos akaratod lehet.

Amikor érzed, hogy fáj, hogy a tested tiltakozik, akkor csak az akaratod az, ami továbbvisz.

És ha van a sportban akaraterőd, akkor lesz az életben is. Azaz a sport - és ezen belül a futás - jellemformáló dolog.

Az én jellememen meg van mit formálni...

Így majdnem 43 évesen kellett rádöbbennem arra, hogy nem vagyok elég erős. A testem sem az, de a lelkelm még kevésbé.

És aki gyenge, azt legyűrik. Nem konkrét személyek, nem konkrét körülmények, hanem AZ ÉLET.

És mivel a futás erősíti a jellemet, segít felülkerekedni a téged legyűrni törekvő erőkön.

A 2014-2015-ös télnek lassan vége és én egész télen futottam. Nem érdekelt, hogy hány fok van, hogy esik az eső vagy a hó. Nem érdekelt, hogy milyen dolgom lesz még aznap. Nem számoltam össze, de átlagban hetente 2-3-szor mindig szaladtam és így a vége felé már a heti 20 kilométer masszívan megvolt. Persze ezek csak számok és nem is szeretném, ha dicsekvésnek tűnne, de tény, hogy sikerült magamban átállítani valami kapcsolót futós üzemmódba és azt hiszem, hogy mostmár nem is fogom soha lekapcsolni.

Mert futni jó.

Az idei télen nem voltam beteg. Néha éreztem ugyan, hogy fájogat a torkom, vagy például ráz a hideg, de valahogy mindig sikerült kipörgetni magamból a betegséget. Mégpedig úgy, hogy közben körülöttem szinte mindenkit elkapott, ha csak egy-két napra is.

Úgyhogy a futás arra is jó, hogy ne legyen esélye az infulenzának vagy egyéb baktériumoknak elkapni.

Aztán sokan mondják azt is, hogy fogytam, amit én is észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán a minap előkerült az egyik régi derékszíjam, amin jól látható, hogy ősszel melyik lukba kellett még befűzni a nyelvét. Nos, megdöbbentem, hogy a derekam kerülete vagy 10 centivel lett kevesebb.

Bár még mindig kövér vagyok, de ez mindenképpen eredmény, ami csak a futásnak köszönhetek. A nadrágom mérete 40-ről 38-ra, majd 38-ról 36-osra csökkent, de lesz ez még 34-es és 32-es is...

Szóval amellett, hogy magát a futást és a futással eltöltött időt is élvezem, nagyon élvezem a mellékhatásait is.

Nagyon remélem, hogy sikerül tovább folytatnom és a lábaim nem fogják feladni a szolgálatot.

Egészen biztosan fogok még írni erről is.

Szóval ahogy a címben írtam: fuss!

Mert futni jó...

A macskákról

Jó lenne, ha bölcs lennék és az életről olyan örök érvényű igazságokat tudnék mondani, amik millióknak jelentenének megoldást régóta megoldatlan problémáikra.

De nem vagyok bölcs, így bölcsességeket nem fogok mondani.

A véleményemet viszont elmondom. Ezúttal a macskákról.

Ma olvastam - nem először életemben és gondolom, nem is utoljára -, hogy a macskáink kihasználnak minket és valójában ki nem állhatnak és utálnak. És hogy csak arra kellünk nekik, hogy legyen, aki eteti őket. És a szokásos baromságok...

Az az illető, aki a cikket összeállította, azaz mindenféle "angol tudós kísérleteire" alapozva magyarra fordított valami cikket az internetről, bele sem gondolt abba, hogy mennyire megsérti azokat az embereket, akik macskások. Köztük engem is.

Olyan dolog ez, mintha az ember szerelmes lenne egy csinos nőbe (nők meg egy jóképű pasiba) és valaki a képébe vágná, hogy egészen biztosan nem szeret és csak kihasznál és hülyének néz.

Ez sértő a csinos nőkre nézve és a jóképű pasikra nézve is, de leginkább arra nézve sértő, akinek a képébe vágják.

Volt sok csinos barátnőm és volt közöttük nem egy, aki nem szeretett és kihasznált. De ettől még nem minden csinos nő ilyen. Vannak nagyon rendes csinos nők, akik ugyanúgy szeretnek, mint a kevésbé csinosak. Az már csak rajtunk múlik, hogy elhisszük-e magunknak, hogy minket is szerethet egy csinos nő. Ha jobban belegondolunk, a dolog nem is a csinos nőről szól, hanem rólunk magunkról. Az önértékelésünkről és az önbizalmunkról.
Akárhogy is van és az életben akárhányszor is csapnak be minket, nem lehet úgy nekiindulni a következő kapcsolatnak, hogy biztosan kudarc lesz és nem szabad csak azért elkerülni a csinos nőket, mert az élet egyszer összehozott minket egy szemétládával. És ez igaz a jóképű pasikra is. Aki ezt teszi, maga nyomorítja meg magát egy életre.

Elkalandoztam. Szóval a macskák:

Nagyon sok macskát ismertem életemben és nagyon sok utálatos dög volt közöttük. Persze nagyon sok aranyos macskát is ismertem, de ezek közül egyik sem volt az enyém.

Most viszont van macskánk, mégpedig három. Íme a két fiúcska:

És íme a lányka (éppen az én kedvenc fotelomat birtokolja):

És közülük nem mindegyikre mondhatom rá azt, hogy az enyém. Sőt, Tibi nevű fiú macskánk kifejezetten a feleségem macskája, köztük van valami olyan kapcsolat, ami köztem és Tibi között soha nem lesz meg.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Kumpa, a lány cicánk az enyém. Ő az én macskám és közte és köztem pedig olyan kapcsolat van, ami nekem más macskával soha nem volt még és Kumpának sincs más emberrel. Az a szeretet, ami köztünk van egyedi és csak kettőnkre jellemző.

Azon alapul, hogy én tudomásul vettem, hogy Ő nem kutya és hogy vannak rigolyái. Ahogyan nekem is. De a kettőnk között lévő szeretet pont azért szenzációs, mert nem érti más, csak Ő és én.

És ez a szeretet akkor is igazi, ha vannak benne felhősebb napok, amikor vagy Ő, vagy én, vagy egyikőnk sem vágyik a másik nyaggatására. De ettől még igazi szeretet ez, amiben nem kételkedhet senki sem.
A macskák szabad lelkek. Ha egy macska hozzád kötődik, akkor azt szabad akaratából teszi. Nem azért, mert behódolt és nem azért, mert adsz neki enni. Pont a macskák azok, akik vígan elboldogulnának nélküled, nincs rád szükségük. Ha mégis veled vannak az csak azért van, mert szeretnek veled lenni. És mivel nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, miért szeretnek téged. Beszéd helyett viszont minden lehetséges módon tudatják ezt veled és ha te nem érted, az a te hibád.
A kutyák szeretete ettől nem kevesebb, csak más. A kutya szeretete sokkal inkább hasonlít a testvéri, gyermeki, szülői szeretetre. Ők akkor is szeretnek, ha nem érdemled meg. A testvér, a szülő, a gyermek már csak ilyen.
De egy macska szeretetéért meg kell dolgozni. A macskák szeretete inkább szerelem.
Ilyen egyszerű ez.

Álmok

Tegnap este 8 óra környékén volt éppen 10 éve, hogy eltörtem a lábamat korcsolyázás közben a Városligeti Műjégpályán.

Még aznap éjjel megműtöttek és egy 36 centis orvosi fémet toltak be a lábszárcsontomba térdtől bokáig, hogy a háromszoros orsós törést valahogy összefogassák. (Szerencsére anno elküldtem a röntgen fotókat Georgio barátomnak, így megvannak annak ellenére, hogy a vasak kioperálásakor a Honvéd Kórházban elhagyták azokat. Ezeken a fotókon jól látszik a törés és a vas is.)

Az Uzsokiban az orvos egy fiatal doki volt, aki nagyon lelkiismeretes munkát végzett és nem mellesleg tökéleteset. Persze így is elfaragcsáltak rajtam vagy 4 órát, de megérte.

A műtét éjszakáján nem sokat aludtam, mert egyrészt fájt mindenem, másrészt majdnem megfagytam az Uzsoki kórház kórtermében, ahol 12-ed magammal feküdtem, én éppen az ablak alatt. Ott volt csak hely. Persze feküdhettem volna az erkélyen is, mert ott is feküdt valaki. De tényleg, konkrétan a beüvegezett erkélyen, ahol szerintem lehetett olyan 15 Celsius fok.

Aznap éjjel volt szép termés, az én négyszeres törésem (műtét közben még egy helyen sikerült eltörni a bsarkamat is) semmi nem volt ahhoz képest, hogy többek levágott végtagokkal kerültek be. Volt nyögés és jajgatás, így a hajnal ébren talált. A műtött lábamat takargattam, hogy az ablak alatt befújó széltől le ne fagyjon...

Délelőtt jöttek látogatni többen is a barátok közül, így akkor sem nagyon pihentem. Késő délután aztán elcsendesült minden, kaptam fájdalomcsillapítót is és elszenderedtem.

Ekkor álmodtam először a futásról. Álmomban szaladtam és ez az álom többször visszatért, amíg lábadoztam odahaza.

Érdekes az emberi agy, mert amíg tudtam volna, nem akartam futni soha. Amikor összecsavarozva feküdtem, akkor akartam csak. És az álmok olyan élethűek voltak, hogy szinte megzavarodtam beléjük.

Akkor fogadtam meg, hogy ha rendbe jön a lábam, futni fogok.

Járni még alig bírtam, de bringázni már elkezdtem és talán ennek köszönhető, hogy nem sorvadtak el az izmok és nem álltak be az ízületeim sem.

De futni sehogy sem sikerült.

Volt egy próbálkozásom már jó egy évvel később, de ekkor még benn volt a vas és éreztem a csavarokat minden lépésnél. 2008-ban aztán kivetettem a vasat még épp időben, mert a műtétkor már sokat szenvedett vele a doki. Kezdte a testem teljesen bedolgozni és ha várok még egy évet, talán ki sem tudták volna venni.

A kórházból már emlékszem, hogy futócipőben mentem haza, gyalog. Az volt a legkényelmesebb cipőm és elég közel laktunk.

A futás, konkrétan a hosszabb távok persze nem nagyon jöttek össze, mert a bal térdem - azaz nem a törött lábamé, hanem a másik - rendetlenkedett. Még arra is volt gyanú, hogy porcleválásom van, pedig csak simán megerőltettem. Akárhogy is volt, abba kellett hagyjam, ha nem akartam komolyabb bajokat.

Úgyhogy 2014-ben sokkal óvatosabban álltam neki futkorászni és talán ez volt a helyes taktika. Már mennek a hosszabb távok is és a lábaim tökéletesen bírják. Idén félmaratont szeretnék futni (21 kilométer) legalább egyszer és jövőre cél a maraton (42 kilométer).

Persze addig még sok cipőt el kell koptassak és sokat kell kínozzam magamat. Teszem is a dolgomat a magam tempójával és nem nagyon törődök senkivel és semmivel.

Futok.

Tegnap a törés évfordulóján estig tanítottam, így nem nagyon volt alkalmam megünnepelni a dolgot, így arra gondoltam, hogy ma, az álmok kezdetének 10. évfordulóján teszem ezt meg.

Mivel? Hát futással, természetesen...

Íme a mai futásom, tisztelegve az álmok előtt:

http://connect.garmin.com/modern/activity/669456406

Mire tanított meg a törés?

Nos, arra mindenképpen, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Ugyanolyan esendő vagyok, mint az összes többi ember és vigyáznom kell magamra.

Korábban nagy baleseteket úsztam meg karcolások nélkül (leestem nagyon magasról, estem biciklivel hegyről lefelé száguldva és fordultam fejen át autóval, mégpedig azonnal egy négyszeres bukfencet). Mindig megúsztam és kezdtem úgy érezni, hogy burokban születtem.

De senki sem születik burokban. Nekem csak annyi szerencsém van, hogy vigyáznak rám odafentről és ezért hálás is vagyok.

Arra is megtanított a lábtörésem, hogy az életem minden nyomorom ellenére csodálatos és hogy szerencsés ember vagyok, amiért olyan emberek vesznek körül, akik az elmúlt tíz évben is mellettem álltak és állnak. A bajban is.

Szerencsés vagyok azért is, hogy soha még nem kellett feladnom az álmaimat és ezt a szokásomat meg is tartom már erre a kis időre, amíg még itt vagyok a Föld nevű bolygón.

Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de az elmúlt tíz év megtanított arra, hogy semmi sem lehetetlen.

Mert ami igazán fontos, azt el tudjuk érni. Ami nem fontos, azt nem fogjuk soha. A döntés a miénk: mit tartunk fontosnak az életben?

Az a legszerencsésebb, aki erre a kérdésre felelni tud, mert neki már nincs más dolga, minthogy elinduljon az úton a céljai felé.

És ha a racionális gondolkodás mellett néha hallgatunk az álmainkra is, abból nagy baj nem lehet.

Márai Sándor fogalmazta meg a legjobban ezt is, íme:

"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."

Számomra az álmaim azok, amelyek fülsiketítően figyelmeztetni szoktak arra, ha melléje élek az életemnek.

Vannak éjszakák, amikor megébredve a hosszú ideje megoldatlan gondjaimra olyan világos megoldást látok, hogy az már szinte nevetséges.

És nem egyszer álmodtam olyat, amit aztán ébren megvalósítva visszatett a saját életembe. Életemben eddig mindig jól tettem, ha hallgattam az álmaimra, úgyhogy ezt a szokásomat is meg fogom tartani.

Mert nem akarok sután, örökké mellé élni az életemnek.

2015: gyere, gyere, gyere!

Immár hagyomány nálam, hogy így év végén visszanézek és persze előre is nézek kicsit. Mi a célom ezekkel az "évértékelő beszédekkel"? Általában annyi, amennyi a bloggolásommal is: magamnak összefoglalni a fejemben kavargó gondolatokat. Mert az ugye világos, hogy a blogjaimat magamnak írom. Persze, ha olvasva Neked is tetszik, esetleg benned is megmozgat valamit egy-egy írásom, azzal nincs semmi baj.

Namegperszenyílván, ha valami hülyeséget le találnék írni és szólsz, hogy az nem egészen úgy van, attól pedig okosabb is leszek.

Jöjjenek most a 2014-2015-ös hülyeségeim.

Az évem jól kezdődött, mert hosszú vágyakozás után enyém lett egy viszikli. Határozott terveim voltak és vannak vele, ezek egy része meg is valósult. Az életem átalakítását vártam és várom ettől a dobozos bringától, amely részben meg is történt. Az autót helyi viszonylatban már nem használom és remélem, hogy ez a változás csak fokozódni fog 2015-ben.

Március óta MÁV Startklub tag vagyok és bár ez a MÁV még mindig nem az a MÁV, amire vágynánk, nekünk bejött a vonatozás. Így, hogy végigcsináltunk minden évszakot már látom, hogy a vonattal való közlekedés egy nagyon jól tartható életforma. Imádom azt az időt, amit a vonaton ülve magamra fordíthatok. Imádok kibámulni az ablakon és a "randa" tájban gyönyörködni, ami itt a Dunakanyarban körbevesz minket. És imádom, hogy bárhová elutazhatok ingyen, mert a Start Klub Kártyámmal az ország teljes területére ingyenes az utazás. Az a baj, hogy nem használom ki eléggé, de ez 2015-ben másképp lesz.

És még mindig bicikli: imádom az összecsukhatós bringámat. Imádom, hogy bár Budapesten dolgozom, 2014-ben kétszer ültem tömegközlekedésen. Imádom, hogy ki tudom kerülni az összes szívást, ami a budapesti közlekedésben van és nekem a fővárosból csak a szép oldala jut. A bringán kellett már javítgatni ezt-azt, de teszi a dolgát és eddig kétszeresen hozta be az árát. 

Azaz úgy spórolt nekem, hogy soha nem késtem el sehonnan. Ingyen szállítom a vonaton és 2014-ben nagyjából 50-szer vettem hasznát annak, hogy össze lehet csukni. Úgyhogy továbbra is vele fogok járni dolgozni, még télen is, amikor a hobbibringások szépen eltűnnek az utakról.

És az utolsó bringás változás: nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a fekvőbringára, amely semmihez nem hasonlítható élményt nyújt. A hosszú túrákon sincs fenék-derék-csukló-vállprobléma, a bringázásból csak a pozitív dolgok, köztük leginkább a suhanás marad. 2015-ben még több rekuzás lesz és egy kicsit feljavítgatom a bringát, mert a váltója nem az igazi. Akik olvassák a csodabringás blogomat (ide kattintva érhető el), majd látják a fejleményeket.

2014-ben kicsit kevesebb evezés volt. Főként azért, mert a nyáron nagy munkában voltunk és így alig jutott idő és főleg energia az evezésre. 2015-ben ez másképp lesz. Két nagy tervem van. Az egyik egy Győr-Szob dunai túra, mert a szigetköz nagyon érdekel. A másik egy Szob-Budapest túra, esetleg a Csepel-sziget megkerülésével egybekötve. És e mellet természetesen számos rövidebb túrácska a környéken. A Dunát és az Ipolyt továbbra is imádom és a sportos életmódváltásomhoz - később írok róla - hozzátartozik az evezés is. Úgyhogy 2012-ben a kajakozós blogomban is érdemes lesz olvasgatni (ide kattintva érhető el).

Ha már ígértem: sport. 2014 legnagyobb eredménye számomra, hogy sikerült elkezdenem futni. A siker az, hogy a 42 éves testem bírja. Főként a lábam volt kérdéses, hiszen a jobb lábamban nagyon nagy törésem (négyszeres) volt 10 éve és emiatt a bal lábam is kikészült kicsit. De szerencsém volt az orvosommal, hiszen jól megcsavarozott és szerencsém volt a futással, mert sikerült egy olyan ritmust elkapnom, amivel fejlődök is, de nem tesz tönkre.

2014-ben eljutottam odáig, hogy 14 kilométert is le tudok már futni, ráadásul hegymenet is lehet benne. A tempóm még nem az igazi, de szépen lassan elkezdek majd gyorsítani. 2015-ben egy félmaraton a cél, de ha megy az első, akkor azért negyedévente kellene futni egyet-egyet. Az első nagy eredményem a NATO futás volt, ahol 10 kilométeren indultam és nem kellett feladjam. Nem vett fel a záróbusz és voltak, akik mögöttem futottak be, így utolsó sem lettem. Az időm azóta 10 percet javult 10 kilométeren, ami szép eredmény.

Nagy célom volt elfutni Márianosztrára (és persze haza is), ez is megvolt. Ez már 14 kilométer. És fő célom, hogy a télen se hagyjam abba a futást és ha nem is az őszi intenzitással (heti 5 futással), de egy szinten tartó edzéstervvel elérni azt, hogy tavasszal ne kelljen újrakezdenem mindent. És persze az is a célom, hogy a nagy nehezen leadott kilók ne jöjjenek vissza. Ha nem írtam volna még, már stabilan tartom a 90 kiló körüli testtömegemet.

Persze 2015-ben mindenképpen a cél a 84 kiló. Ha ez sikerül tavaszra, vagy a nyár elejére, akkor az időeredményeim is javulni fognak, így a félmaraton lefutása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az étkezési szokásaimon fogok még változtatni, mert csak ezzel lehetne fogynom vagy 5 kilót. Persze a kilók nem nagyon érdekelnek, sokkal inkább fontos a testtömegem átrendezése, azaz a több izom, kevesebb zsír. Valami már történik, mert eddig 4 lyukat kellett fúrjak a derékszíjamra, annyira össze kell húzni mostanság. Még vagy 4 lyuk és készen is vagyunk. Annak nagyon örülök, hogy a ruhák lötyögnek rajtam.

A sport mellett egyéb életviteli változások is történtek és történnek is majd. Hála istennek, kevesebbet kell tanítsak mostanság, így több időm jut az életre. Amúgy is terveztem, hogy kicsit visszaveszek a tempóból, de az élet nagyon kegyes hozzám, mert megoldotta helyettem a kérdést. Így az egyik iskolában már csak a jelenleg futó tanfolyamokat viszem végig, aztán viszontnemlátásra! A felszabaduló időmben tanulni fogok. De ami a lényeg: nem lesznek foglaltak a szombatjaim, így tényleg lesz időm élni is kicsit.

A legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy a munkámat imádom és meg is tudok belőle élni. Imádom a főnökeimet, imádom a kollégáimat és imádom, hogy hasznos dolgot csinálok, amitől az embereknek jobb (biztonságosabb) lesz az élete. Szerencsés vagyok, hogy az országban zajló változások egyenlőre nem érintették negatívan az életemet és remélem ez azért van, mert mindent megtettem, hogy így legyen. Imádom, hogy a munkám mellett jut energiám a tanításra is és hogy hívnak is tanítani. És imádom, hogy még a másodállásaim mellett is jut időm sok mindenre.

A 2014-es év legjobb döntése az volt, hogy beiratkoztam a jelnyelvi tanfolyamra. Nagyon szeretem még akkor is, ha hétfőnként éjfélre érek haza. 2015-ben már január 5-én folytatom is a következő szinttel és ha tőlem függ, nem is állok meg a legfelsőbb szintekig. Remélem, hogy lesz elég tehetségem és szorgalmam hozzá. A jelnyelvvel határozott céljaim vannak, amelyekről majd írok még. Jelenleg annyi a lényeg, hogy élvezem és rádöbbentem, hogy imádok tanulni. Főleg olyasmit, ami megy is. (Még ha bénácska vagyok is, egyelőre...)

2014-ben nagyon sok inspiráló emberrel találkoztam, akiktől nagy lökést kaptam a céljaim eléréséhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig hoz a közelembe olyan embereket, akiktől tanulhatok. Akikből összerakhatom magamat. Hálás vagyok a barátaimért, akikre 2014-ben nem volt sok időm. 2015-ben több időt fogok rátok fordítani, ez az egyik legfőbb célom jövőre.

És végül a mocskos anyagiak. Nem gondolom, hogy az életben a legfontosabbak lennének a tárgyak, amik körülvesznek minket. Inkább azt gondolom, hogy az a fontos, amit ezek a tárgyak hozzátesznek - vagy éppen elvesznek - az életünkből. Az egyik ilyen tárgy az autónk, amely az elszállt svájci frank miatt 3 éve teljesen megnyomorít minket. Egy ideig úgy tűnt, hogy sosem jön el 2015, de a dolgok jelen állása szerint nemsokára befizetem az utolsó részletet az autóból. Ha ez megtörténik, az életünk kicsit könnyebb lesz.

Nem tudom, hogyan lehetne leírni azt, amit a bank velünk tett? Persze lehetne ragozni, lehetne mesélgetni, de azt hiszem nagyon röviden meg tudom fogalmazni a lényeget: "Rohadjon meg!". Ha 2015. elején letudjuk az autó kölcsönét, soha többet engem nem fog senki rávenni semmi ilyesmire. Csak olyan autóm lesz mostantól, amit tényleg megengedhetek magamnak. Az a szerencsém, hogy a kocsink viszonylag jó állapotban van és arra, amire mi használni akarjuk, tökéletesen meg fog felelni. Úgyhogy nekünk ez a kocsink lesz egészen addig, amíg szét nem esik...

A piszkos anyagiakhoz tartozik a ház is. 2014-ben nyáron sikerült levakarnom a fehér festéket a kapuról, a kerítésről és az oszlopokról, emellett sikerült a féltetőbe egy átvilágító ablakot tennem és le is lambériáztuk alulról. Így ami nagyon zavart, az már kész van. Mostantól azt az alapelvet követjük, hogy ami működik, az úgy is marad. 2015-ben ablakokat cserélünk és még a pár fehér elemet lecsiszolom és lefestem. Ennyi elég is lesz.

2015-re sem kívánok többet magunknak, minthogy ne legyen rosszabb, mint 2014. volt. Maradjon meg a szeretet, ami a szűkebb és tágabb családunkban körülvesz minket! Maradjanak meg a barátok, akikre legyen kicsit több időnk! Maradjanak meg a macskáink, akiket egyre jobban imádunk!

Azt kívánom, hogy amikor majd 2015. szilvesztere előtt visszanézek a 2015-ös évre, legyek legalább ennyire elégedett vele!

És ezt kívánom Nektek is!

Úgyhogy 2015: gyere, gyere, gyere!!!!

Hoppá, ez elszaladt - avagy a második év Szobon

Szépen csendben elmúlt a Szobra költözésünk második évfordulója. 2012. november 17-én, szombaton költöztünk ki, akkor változott meg az életünk. Tavaly - az első évfordulón - írtam egy blogbejegyzést (ide kattintva elolvashatod) arról, hogyan telt az első év, így idén a másodikon is illenék.

Nos, legyen.

Az elmúlt évben történtek lényeges változások, amelyek a szobi életünket eléggé befolyásolják. Az első és talán legfontosabb dolog, hogy volt merszünk, időnk és energiánk a féltetőt kicsit megtuningolni. Aki bátor, csak az álljon neki ilyesminek! Az alap problémám az volt, hogy ez a féltető fehérre volt lekenve - egyetemben a kapuval és a kerítéssel - és ez nekünk nagyon nem tetszett.

A másik - és leglényegesebb dolog -, hogy alulról látszottak a cserepek és amikor megsütötte ezeket a nap, csak úgy ontották a meleget.

Aztán az is nagyon zavart, hogy a féltető teljesen leárnyékolja a házat és a délelőtt folyamán az ebből az irányból sütő nap fényéből semmi nem érkezik meg a nappali-étkező-előszobába. És ha már hozzányúlok a féltetőhöz, akkor ezeket a gondokat oldjuk meg egy huszáros vágással!

Az első lépésben a házhoz közel eső végnél 3 osztást a tetőből átvilágítósra cseréltünk, így a sötét féltető alatti térből - barlangból - egy világos, kellemes hely lett. Annyira világos csak, amennyire kell. Mivel csak egy méter szélességben polikarbonátoztam be, a fény bejön, de a nap nem tűz be. Imádható hely lett.

A tetőn a cserepeket az innen kikerülő cserepekből kipótolgattuk, így sikerült kiszedni az idegen és ezért nem megfelelően illeszkedő tetőfedő elemeket. Amíg nem lesz pénzünk új cserépre, ez is jó lesz. Csak nagy esők során ázik be kicsit, de ezt is megoldottam.

A tetőt alulról belambériáztam, de mielőtt a lambéria felkerült volna, alulról feszesen lefóliáztam. Így ha be is csöpög víz, az szépen lefolyik és a tető végénél kifolyik. Így aztán a folyamatosan beázogatós féltetőből egy szuper kis helyiség lett, ahol jó lenni.

Majd amikor cseréljük a cserepeket, felülről is befóliázzuk és teszünk be hőszigetelést, de már most is nagyon szuper, hogy a szél nem hordja be az esőt és reményeink szerint majd a havat sem fogja.

Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a fehérre mázolt oszlopokat és a kerítést meg a kaput lecsiszoltam és szépen lepácoltuk mahagónira. A kapu és a kerítés belsejét is beborítottuk lambériával, így a házból kilépve nem az ipari hangulat fogad minket, hanem egy meleg, barátságos kis fedett udvar.

A szomszéd felől lévő deszkákat nem bántottam, ugyanis ezek jövőre cserére kerülnek. Mivel onnan a nap nem tud betűzni, ide áttetsző, de nem átlátszó polikarbonátot teszek és így a már világosabb, de még mindig sötét részek is ki fognak világosodni. A felszabaduló lécekből lefedem a padlást felülről, ahol nyarunk 40 négyzetméternyi és vagy 20 köbméternyi rakodóteret. Most a padlás kihasználatlan, mert felülről nincs burkolat. Ez persze a hőszigetelést is rontja, bár a tetőből kiszedett szigetelést mind a padláson fektettük le, így  most 40 centi szigetelés van legfelül.

Sajnos idén nem tudtam megcsinálni a hátsó fészert, de nem adtam fel az ötletet. A ház mögé szeretnék egy féltetőt, ahová sok minden beférne (hajók, bringák, szerszámok, kacatok) és így a ház mellett lévő féltetőnk teljesen felszabadulna és ezalatt lehetne élni nyaranta. Minden esetre a ház sarkánál, ahol kicsit bevert az eső, csináltam egy kis tetőcskét és ezzel nagyot javult a helyzet e téren is.

A nyár a sok munka miatt kicsit szomorúra sikerült. Nem tudtunk elmenni a barátokkal a Balatonra egy hétre, pedig nagyon számítottam rá. Sem az időnk, sem az anyagiak nem engedték ezt meg nekem. Ugyanígy időhiány miatt kicsit kevesebb hajózás is volt idén, de majd bepótoljuk jövőre. Mindent bepótolunk.

A ház előtt a vízművek a nyáron szétcseszerintette a nagy gonddal ápolt kertecskét, és még csak elnézést sem kértek, amikor reklamáltam. Persze erőt vettem magamon, rózsákat ültettem és múlt pénteken kikerült egy naspolya fa is. A rózsákból illat és szépség, a naspolyafából pedig némi hangszigetelés fog származni tavasszal. A kertészetben azt ígérték, hogy a fa 4-5 méteresre nő meg és nagyon terebélyes lesz és már jövőre teremni fog. A füvet kell még kicsit rendbe tennem, mert azt intézték el leginkább a DMRV Zrt barbárjai.

A bicikliparkunk bővült három bringával is. A tavasszal egy dobozos - cargo - biciklire tettem szert, amellyel mindenféle szállítási gondunk megoldódott. Az autó azóta alig mozdul.

A nyár végén sikerült venni egy fekvőbringát is, amelyen lesznek még javítani valók, de ezeket a szép féltető alatt, árnyékban kényelmesen meg tudom majd tenni.

A feleségem születésnapjára kapott egy nagyon kényelmes bringát, amelyen sok javítani való lesz, de állok elébe. Reményeim szerint ezzel a bringával - amely majdnem fekvő - szívesebben jön majd el bringázni, hiszen nem fog fájni sem a dereka, sem a karjai, sem a feneke. Az én fekvőbringám már beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hihetetlen távolságokat lehet vele megtenni minden fájdalom nélkül. Jó döntés volt.

Elég sokat vívtam a MÁV-val azon, hogy a vonatokon a kerékpárkocsikat lespórolják és így soxor utazhatok a peronon, meg erre-arra. Így végül - nemszívettokmeg alapon - vettem egy összecsukható bringát. Ezzel mindenhová felférek és mostanság letojom, hogy van-e a vonaton bringakocsi...

És a lényeg a végére: felfedeztem, hogy Szobon isteni futó helyek vannak. Így az ősz kezdete óta rendszeresen futok. Ebben nagyon sokan segítenek nekem, biztatnak, dorgálnak, tanácsokat adnak, amiért én tényleg hálás vagyok nekik. Néha már futóversenyekre is elmegyek.

Eljutottam oda, hogy hét napból ötön, de van olyan is, hogy haton van valami futkorászás. Ennek következtében fogytam eddig tíz kilót és akarok még fogyni négyet-ötöt. A futáshoz már kicsi lett Szob, mert a legnagyobb körön is csak 10 kilométer, így mostanság gyakran elfutok Zebegénybe. Hamarosan meglesz Márianosztra oda-vissza (15 kilométer és jó kis szintkülönbség), a tavasszal pedig meglesz Nagymaros oda-vissza (25 kilométer), ha megcsinálják a jelenleg feltúrt bringautat Zebegénytől Marosig. A mozgásaimat a Garmin Connect oldalon megnézheted, nyilvánosak. Ide kell ehhez kattintani.

Mindent összevetve tehát az életünk ebben az évben is pozitív irányokba változott és remélem, hogy ez a tendencia fenn is marad. Sikerült egészségesebb egyensúlyt találni a munka és a pihenés között, bár az így felszabadult időt kicsit megette a ház és a körülötte végzendő munkák. Azért sokkal többet vagyok idehaza és sokkal több időm jut a szabadon választott gyakorlatokra.

Persze történtek rossz dolgok is (háromnapos narkósfesztivál a Malomvölgyben, amitől nem aludtunk egy szemhunyást sem), és néhány tervünket el kellett halasztani. De a mérleg még mindig egyértelműen pozitív. A negatív élményeimről nem fogok írni, mert nem szeretném azokat évek múlva is visszaolvasgatni.
Szob továbbra is egy nagyon jó hely, imádható.

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.

Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):

Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.

Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.

Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.

Én egyébként el sem várom tőle.

Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.

Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:

1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?

2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...

3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?

Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.

Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!

Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...

A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.

Tudsz még követni?

Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 

A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 

Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.

Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...

Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.

Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.

Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.

Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 

Sokszor veszteség az sok veszteség.

Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.

Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.

Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.

Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...

Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?

A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.

Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.

Ezt ki fogja kifizetni nekem?

Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.

Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!

(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!

A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.

Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.

Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.

Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.

Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.

De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.

Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...

Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.

És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.

És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.

Illetve lehet, hogy mégsem!

Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

Boldog nyolcas

Egy ideje, azaz nagyjából a nyár vége óta aktívabban mozgok, nem eszem össze-vissza és elkezdtem odafigyelni minderre. A mai reggel lélektani határa az, hogy NYOLCASSAL KEZDŐDIK A TÖMEGEM...

Tudom, hogy a nap folyamán, amikor majd megreggelizem, megebédelek és ilyesmi, újra kilencven fölé megy, de akkor is izgalmas, hogy szépen lassan, de megy lefelé ez a szám.

Persze nem is a tömeg - vagy ahogyan legtöbben mondják: a súly - a lényeg, hanem az, hogy nagyon jól, sokkal jobban érzem magamat mostanság. Nincsenek fejfájások, nincsenek álmatlan éjszakák. A tükörből szépen lassan az a srác kezd visszanézni rám, akire nagyon régről emlékszem. Utoljára a kilencvenes években voltam nyolcvan valahány kiló, az ezredfordulót mér bőven kilencven felett éltem meg és a csúcspont talán 2001. környékén volt, amikor a százast is átléptem.

A ruháim mérete folyamatosan növekedett és hiába viccelődtem azon, hogy "100 kiló alatt nincs férfi, csak gyerek", azért nem éreztem ám jól magamat. Bár abból, hogy nem tettem ellene, talán az is következett, hogy nem is zavart túlságosan. Akkor meg most mi történt? Nem tudom...

Az, hogy hogyan nézek ki, talán most sem zavar túlságosan. Az viszont, hogy hogy érzem magamat, már inkább. Abból lett elegem, hogy néhány nagyobb lépés után már zihálni kezdtem és az zavart, hogy pár száz méternél többet lefutni egyben nem is voltam képes. Igaz, hogy a munkám főleg irodai és így ahhoz nem kell igazán fitt állapot, de akkor is: egy negyven éves férfi azért ennyire nem ereszthet le...

2013-ban volt egy gyenge próbálkozásom, de természetesen kudarcba fulladt, mert nem olvastam utána és csak úgy össze-vissza kezdtem futogatni. A hibák? Egyrészt nem mértem a pulzusomat és megerőltető tartományban futottam, ahol a szívet terheltem, de a zsír nem fogyott. Másrészt túl rövideket futottam és a szervezetem nem is kezdett el dolgozni, mire befejeztem. Így idén ősszel utánaolvastam, megfogadtam a barátaim tanácsát és tudományosan kezdtem neki.

Ha csak lehet, minimum egy órát futok, de hetente egyszer mindenképpen.

Ha csak lehet, minimum hetente kétszer (de inkább háromszor) futok, ebből egy hosszú és két rövid távot.

Nem nassolok. Naponta egy sütemény engedélyezett az ebédhez, de az is csak egy kisebb (mignon, gesztenyeszív, ilyesmi).

Továbbra sem iszom cukrozott üdítőket és ha nagyon nem bírom, van idehaza steviás Kofola. Nulla kalóriás...

Nyomon követem mit és mennyit eszem, erre használom a My Fitness Pal alkalmazást a telefonomon. Állati jó.

Vettem egy normális mérleget, amely pontos és emellett jegyzeteli a kilókat. Tudom követni, hogyan alakul a testtömegem.

És átváltottam egy profi fitnesz alkalmazásra, a Garmin Connectre, amelyen mindent látok, ami testmozgás terén történt velem.

Szóval ma reggelre 89,8 kilogramm a testtömegem. A célom rövid távon a 84 kilogramm, ez talán meg is lesz. Középtávú célom, hogy végig bírjam a telet futással és ne kelljen megint mindent az elejéről kezdeni tavasszal. Még középtávú cél, hogy 6 perc körülire hozzam az ezer métereimet és ha ez megvan, egy félmaratont megfutni tavasszal, mondjuk április környékén.

Hosszú távú célom, hogy fenntartsam ezt az életformát és soha többet ne süllyedjek bele a tespedésbe. És ha ez sikerül, akkor menni fog a maraton is, persze csak majd 2016-ban, vagy 2017-ben.

Természetesen mindenről beszámolok és ezzel nem a dicsekvés a célom, hanem az örömömet szeretném megosztani veletek. Esetleg inspirálni benneteket, ahogyan engemet inspiráltak azok, akiknek - is - köszönhetően eddig eljutottam.

Hajrá!