2012. július 20., péntek

Divat a harag

Nem leszel népszerű ebben az országban, ha bárkit nem utálsz, akit utálni kellene. Manapság ugyanis ez a divat.
Divat a harag.

Én elfogadom, hogy számos cigány tett azért, hogy a cigányságot olyannak lássuk, amilyennek látjuk. Elfogadom, hogy számos meleg viselkedik undorítóan. Elfogadom, hogy az előítéleteknek van alapja. Ha nem lenne, nem léteznének...

Az előítélettel nekem csak egy bajom van, mégpedig az, hogy NINCS OLYAN, hogy "A" cigányság, "A" melegek, "AZ" arabok.
"A" különböző népcsoportok EGYÉNEKBŐL állnak. Van köztük ilyen is, meg olyan is. Ahogy a magyarok között is. Olyan sincs ugyanis, hogy "A" magyarság. Mondom ezt úgy, hogy hazafinak tartom magamat és meghalnék a hazámért...
A határozott névelőket azért tesszük egy-egy népcsoport neve elé és azért próbáljuk meg beletuszkolni embertársainkat skatulyákba, mert a világ bonyolult és sokkal könnyebb úgy, ha egyszerűbben látjuk.
Az a bajom, hogy ezeket az egyszerűsítéseket LUSTASÁGBÓL (amely persze származhat fáradtságból is) alkalmazza az ember, vagy BUTASÁGBÓL (amelyről pedig soxor nem tehet az illető). És ez igaz rám is, mert soxor vagyok én magam is lusta (fáradt) átgondolni egy témát és előfordul az is, hogy tájékozatlanságból, félrevezetettségből fakadóan beszélek vagy írok baromságokat valamiről. A lustaságot és butaságot tessék tehát ebben az írásomban így értelmezni és ne sértődjön meg senki. Nem sértegetni akarlak benneteket...
Ha valaki cigányozni, zsidózni, vagy buzizni kezd, az vagy LUSTA vagy BUTA ahhoz, hogy egyenként ítéljen meg embereket. Általánosítani ugyanis egyszerűbb, az agy törekszik arra, hogy egyszerűsítsen és kevesebb energiával megoldjon dolgokat. Ha hagyod, ezt teszi az agyad Veled...
Amikor mónikasón (direkt kisbetűvel) nevelkedett faszkalapok teszik ezt, azt könnyebben elfogadom. Ennyi eszük van, még azt is elfogadom, hogy többnyire nem tehetnek róla. A környezetüknek, a lehetőségeiknek köszönhetik azt, hogy ennyire korlátoltak. Amiről viszont tehetnek és amiben hibásak, ha meg sem PRÓBÁLNAK kitörni a korlátaik közül. Ha nagyon jól érzik magukat az egyszerű kis világukban és alapvető összefüggéseket nem látnak meg. Ha maguknak köszönhetik tehát a nyomorukat, ha megérdemlik. Az persze aggasztó, hogy egyre többen vannak és lassan sikk bunkónak lenni. De ha az embernek nincsen rájuk energiája, akkor viszonylag jól védekezhet a primitív emberek ellen. Kerülni kell a társaságukat. Egyszerűen nem mégy oda, ahol "EZEK" vannak. Az "EZEK" szót direkt használom és tartom azt a véleményemet, hogy attól nem értelmes lény valaki, hogy tud beszélni. Szóval ki kell kerülni "EZEKET" és kész.
Persze ha erőt érzel magadban, hogy megváltoztasd őket, akkor meg csináld. Szerencsére sokan vannak, akik elég erősek ehhez a nem kis feladathoz és úgy dolgoznak velük, hogy megbecsülést - sem anyagit, sem erkölcsit - nem kapnak. A primitív emberekkel dolgozni ugyanis nem mindig hálás, a szó szoros értelmében legalábbis. De vannak, akiknek egy megmentett lélek is elég és nem várnak semmilyen hálát. Mindig csodálattal néztem rájuk...
Még talán annyit a hátrányos helyzetű emberekről, hogy a többnyire saját maguknak köszönhető sorsuk miatt persze tele vannak HARAGGAL, és a haragnak táptalaj kell. Cél. Célt keresnek tehát a haragjuknak és mi sem egyszerűbb, mint valamely külső jegy alapján (például bőrszín) jól megkülönböztethető csoport ellen fordulni. Szóval "EZEK" teljesen mindegy kikre, de valakikre KELL haragudjanak, miközben SAJÁT MAGUKRA kellene haragudniuk.
Helyesebben a haragra fordított energiákat másra fordítani. 
Például sorsot fordítani. 
Tanulni, olvasni, dolgozni, többet foglalkozni a gyerekkel, hogy ha nekem nem is volt lehetőségem kitörni, Neki LEGYEN.
Az én nagyszüleim például egyszerű emberek voltak, ZÉRÓ lehetőséggel. De a szüleimnek már kicsit több lehetőségük volt és nekik köszönhetően nekem még több. Nekik ráadásul nem segített senki...
Meggyőződésem, hogy egyetlen dolgon múlik minden: van-e igény. Aki igénytelen, azzal nem lehet mit kezdeni ugyanis. Egyetlen feladatunk van az életben, mégpedig kihozni magunkból a maximumot. Aki ezt eléri, nem élt hiába. És bármit is jelent eza maximum, nincs miért szégyenkeznie!
Csak azt kell szégyellni, ha hagytad magad lenyomni. Ha nem küzdöttél, ha feladtad. Ha beletörődtél...

Visszatérve a haragra, mint divatra:

Nekem azzal van a bajom, amikor ÉRTELMES emberek cigányoznak, buziznak, zsidóznak... satöbbi.
Nekik ugyanis NINCS mentségük.

Válasszuk ketté az értelmeseket!
Sajnos vannak, akik valamilyen indokból, rafináltan lázítanak egy-egy népcsoport ellen. Hasznuk származik belőle, ha a BUTA tömegeket manipulálják. Mindig voltak "ILYENEK" és mindig lesznek is.
Ők a gonoszok. 
Veszélyesek. 
Ők azok, akiknek köszönhetjük a háborúkat, a nyomort. 
Nincsenek sokan, de szorgalmasak. Mindig munkálkodtak a háttérben és amíg világ a világ, fognak is.
Nehéz felismerni őket, mert rafináltak. Jól álcázzák a szándékaikat és csak az értelmes ember ismeri fel őket.
Őket viszont nem tudják becsapni.
Ők a másik oldal.
Én abban bízom, hogy azok az ÉRTELMES emberek, akik ezzel együtt JÓINDULATÚAK is, azért többen vannak. 
Bízom benne, hogy az Ő akaratuk érvényesül a világban. Ha nem bíznék ebben, nem lenne értelme élnem. Mert ha nem bíznék bennük, akkor nem hinném, hogy a világ jó, az élet szép, még ha nehéz is néha. Akkor nem hinném, hogy a végén mindig a jó győz.
Persze ehhez az kell, hogy a JÓK hallassák a hangjukat. Hogy SOHA NE LEGYENEK LUSTÁK elmondani a véleményüket. SOHA ne legyenek LUSTÁK eloszlatni a ködöt, amit a gonoszok fejlesztenek.
Azokra az ÉRTELMES, JÓINDULATÚ EMBEREKRE viszont HARAGSZOM, AKIK LUSTÁK!
Ha valaki LUSTASÁGBÓL nem gondolkodik, LUSTASÁGBÓL NEM HALLATJA A HANGJÁT, annak NINCS MENTSÉGE!
Az értelmes embernek ugyanis FELELŐSSÉGE van. Ő NEM élhet bele a vakvilágba, nem törődhet bele semmibe.
Neki az a dolga, hogy TEGYEN. Ha ehhez eszközt adott neki az élet - vagy ha úgy tetszik, az Isten - akkor kötelessége élni azzal.

Bennem nincs harag? Bennem nincs félelem? Nem vagyok lusta?
Dehogynem. Rettegek a gonoszoktól, ha nem vigyázok akkor gyűlölök is azonnal és bizony sokszor lusta vagyok végiggondolni dolgokat. Én is hajlamos vagyok jól beazonosítható jegyek alapján mutogatni népcsoportokra.
Bevallom, néha még cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... satöbbizni is szoktam.
Nem vagyok rá büszke, mert a gyengeség, a butaság jelének látom ezt. És sem gyenge, sem buta nem szeretnék lenni...
De harcolok magammal és soha nem fogom feladni. Hiszem, hogy bárki képes változni és az értelmes ember képes uralkodni a gondolatain.

Hiszem, hogy az előítélet KIIRTHATÓ.

Mit lehet ezért tenni?

Az ember egymaga többnyire gyenge. Nem szégyen tehát másokra támaszkodni. Olyanokra, akikben bízunk. 
Tartani egymásban a lelket. Erre vannak a szeretteink, a barátok. Hogy figyelmeztessük egymást, amikor valamiről hülyeséget gondolunk, mondunk, vagy írunk. 
(Persze a lelket abban lehet tartani, akiben van. Akinek van lelke. Csak ilyen barátaim vannak. Lelketlenekkel nem barátkozom.)

És ha szólok, én azoknak szólok, akik fontosak nekem. Vállalom, hogy esetleg megharagszotok rám, mert tudom, hogy pillanatnyi elmezavar az nálatok, amikor HÜLYESÉGEKET beszéltek vagy írtok. Nagyon jól tudom, hogy ami lustaságnak látszik, az néha csak fáradtság. Amikor kipihenitek, akkor majd átgondoljátok. És belátjátok.
Én is így szoktam...

Úgyhogy remélem, hogy belátjátok azt is, hogy haragudni nem jó. Nem egészséges. 
Az előítélet nem jó és nem egészséges. 
Cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... nem jó.

Amíg csak egy ember van, aki előítélet miatt kerül hátrányba, addig a világ nem jó! Addig a gonoszok győznek...

Hogyan védekezhetsz az előítéletek ellen?
Hát úgy, hogy erőt veszel magadon. Nem könnyű, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz...
Sokkal könnyebb ugyanis sodródni az árral. Manapság pedig az ár, a divat az, hogy a saját haragodat máson éld ki.

Szóval az előítélet ellen úgy tudsz védekezni, ha megismerkedsz emberekkel abból a csoportból. Ha a cigányságot akarod megérteni, akkor ismerned kell cigányokat. Ha a homoszexuálisokat akarod megérteni, akkor ismerned kell homoszexuálisokat. 
És így tovább...
Mindaddig ugyanis, amíg az információidat nem első kézből, SAJÁT TAPASZTALATAIDBÓL szerzed, soha nem tudhatod, hogy nem csaptak-e be.

Nekem se higgy! Ne hidd el nekem, hogy vannak rendes, dolgos, okos romák! Ne hidd el, hogy vannak hűséges, párkapcsolatban normális életet élő melegek! Ne hidd el nekem, hogy nem minden zsidó akar kihasználni!
Ne higgy senkinek, csak magadnak!

TAPASZTALJ!

Tapasztalni pedig csak úgy fogsz, ha nyitott vagy.
Nem veszélytelen, fogsz csalódni is. Kapsz majd a pofádra...
Fogsz találkozni ápolatlan, dologtalan, tolvaj romákkal. Fogsz találkozni olyan meleggel, aki rádmozdul és kellemetlenkedik.
Lesznek rossz élményeid, de ez az ára annak, hogy egy életre megváltozzon a véleményed az előítéletekről.
Nem túl nagy ár ez, nagyon megéri.

Csak ennyit higgy el nekem!

2012. július 4., szerda

Nekem ne ugass!

Tényleg furcsa egy világban élünk. Vagy csak a nagyváros teszi az embereket ilyenné?
Mindegy is, legalábbis az eredmény szempontjából.
Az eredmény pedig az, hogy Budapest lakhatatlan. Élhetetlen.
Azt hiszem, nem vagyok újkeletű városlakó. Budapesten 1990. óta lakom, belaktam az egész várost. Laktam külső kerületekben, laktam a belvárosban. Laktam téglában, bérházban, panelban, földszinten, tetőtérben, tizediken.
Mindnek voltak előnyei, de alapvetően mindet utáltam.
Biztosan bennem van a hiba.
Ahol most lakunk, ott éppen egy tucat évet húztunk már le. Gombócból is sok.
Amikor ide költöztünk 2000-ben, a ház előtt egy aszfaltos focipálya volt, egy részén pinpong asztal, másik részén nem eus játszótér.
Szerettük. A focipályán a kölkök rúgták egész nap a labdát, ami persze szép dolog. Ha nem azt kellett volna hallgatni az embernek - a labda puffogásán kívül - hogyan üvöltöznek egymással. Változatos magyar nyelvünket már egészen fiatal korban magas szinten műveli az ifjúság. Öröm hallgatni.
A pingpong asztalon labda akkor pattant, amikor egyetlen alkalommal a feleségemmel lementünk. Ez még a naív korszakunk kezdetén volt, amikor azt hittük, a pinyóasztal pinyózásra van. De nem. Mivel az emeletesek között az uralkodó szélirányban szépen fel tud gyorsulni a szél, pingpongozni esélytelen. Mindenki egyszer próbálja meg. Azután pedig a pingpong asztal arra szolgál, hogy azon éjszakánként jobb esetben helyihülyék üldögéljenek, rosszabb esetben hajléktalanok aludjanak alatta és/vagy rajta. Vagy narkósok. Volt itt minden. Persze az embert nem zavarná a helyihülyék gyülekezete, valahol kell üldögélni. De az üldögélés Budapesten (is) annyit tesz, hogy sörözgetünk közben és egy idő után dőlnek az üvegek és/vagy baszkodjuk a földhöz azokat. A hajléktalanokkal sincs semmi baj, azzal van baj, ha összecsinálják a környéket. Márpedig összecsinálják, az tuti. A narkósokról meg ne is beszéljünk...
Szóval a pingpong asztal nagyon jó dolog. Mindenkinek javaslom, hogy tegyen ki egyet a háza elé...

Persze kell játszótér is, hiszen a gyerekeknek valahol el kell tölteni az időt. Az persze más téma, hogy az aszfalt nyáron olyan meleg, hogy épeszű szülő ide nem viszi a gyerekét. Csak este. Így aztán nyolctól éjfélig rohangálnak a kiskölkök. Lehet, rosszul emlékszem, de nálunk nyolckor takarodó volt gyerekkoromban. Mindegy, Budapesten más az életritmus.
Amikor éjjel elcsitultak a csemeték, jöttek a kis-középkamaszok. Valahogy a láncos hintát mindenképpen át kell pördíteni, vagy neki kell csapkodni a tartóvasnak. Élvezet hallgatni éjjel kettőkor...

Így talán érthető, hogy miért örültünk, amikor az aszfaltot feltörték, a nem eus játszóteret megszüntették és helyére park került.
Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni. A gyep...
Na, itt nincs Poldi bácsi, aki összeszedné a szemetet és ha lenne is, nem bottal, hanem lapáttal kellene járnia.
Ugyanis Budapesten az alap, hogy a parkot azonnal teleszaratják a kutyások. Mi, a lakók pedig mint az ipari robotok, vonal mentén közlekedünk. Mindenki megtanulja ugyanis hamar, mekkora felelőtlenség is átvágni a "füvön", a kis kerülővel elhelyezett járda helyett. Mire kivakarod a cipőd recéi körül a kutyaszart, majd megtanulod. És megfogadod, hogy soha többet...
A kutyák ezen mellékterméke ellen lehet tehát védekezni és csak mellesleg jegyzem meg, hogy egy park, amiben egyébként minden bejáratnál ki van téve a "Kutyát a parkba vinni tilos" tábla, nem azért készül, hogy oda a helyi lakosok lemenjenek és ott jól érezzék magukat?
Nos, egy jobb világban de. Itt meg? Kutyaszarató hely. Ez van.

Nade a hosszas bevezető után térjünk rá a lényegre. A lényeg és egyben a bejegyzésem mondandója is az, hogy napok óta reggel ötkor ébredünk, mert van pár barom, aki a kutyáját sétáltatja és ugattatja.
Igen, tudom: "Mit csináljon szegény kutya, beszélni nem tud?".
Ez a fasiszta duma, amit a kutyások nyomnak, amikor az ember szóvá teszi nekik.
A kutyás ugyanis azt feltételezi rólad, hogy ha neked nincs kutyád, akkor te a kutyákról semmit nem tudsz, azokhoz nem értesz. Egyben magáról meg azt feltételezi, hogy mivel van kutyája, egyből ért is hozzá.
Mindkét gondolatmenet hibás.
Az elsőről annyit, hogy épeszű embernek azért nincs kutyája PANELBEN, mert a kutya NEM VALÓ panelbe. Aki ért a kutyákhoz, az tudja ezt. Persze van a rossz duma, hogy kistestű kutyát lehet panelben is tartani, de NEM. A kistestű kutya is ugat, a kistestű kutya is tojik és a kistestű kutya is nekiugrik a gyerekednek, ha fenyegetve érzi magát. A kistestű kutya is tud olyan traumát okozni a gyerekednek, hogy egy életre félni fog a kutyáktól. És természetesen pont a kistestű kutyák azok, amelyeket a gazdáik szájkosár és póráz nélkül, szabadon kóborolni hagynak, mert "Nem bánt...". Pedig de. Akit harapott már vádlin bichon bolonese, vagy csivava, az tudja, miről beszélek. Ez a kérdéskör is messze vezet, úgyhogy hagyjuk.
Maradjunk az ugatásnál. Szóval a kutya ugat, ez tény. Nade kérem a kutyát lehet nevelni. Ahány kutyám volt, mindnek nagyjából kettő perc volt megtanítani azt, hogy ha azt mondom, hogy csend legyen, akkor csend legyen. Nem bonyolult ám...
Úgyhogy csak egy feltételezés marad: a kedves gazda direkt csinálja. Élvezi, hogy a mocskos dög minden hajnalban felugat 4000 embert.
Egyébként ez is szomorú tény, de a legszomorúbb, hogy a 4000 ember között NINCS - rajtam kívül - egy sem, aki esetleg ezt szóvá tenné. A sok zombi csak viseli, ahogy 2-3 barom tönkreteszi az életét.
Ez ám a szomorú. Hogy itt tart a pesti ember ingerküszöbe. Hogy már megs em hallja, vagy annyira bele van fásulva, hogy ha hallja is, fel sem fogja.
Persze lehet ez ellen harcolni és mászkálhat az ember hajnalonként a ház elé és beszélgethet kutyásokkal - akik egyébként nagyon segítőkészek, és SOHA nem az ő kutyájuk ugat, hanem másé - és másnap reggel ugyanúgy ugattatják a kutyát. Szarnak a fejedre, sőt még röhögnek is magukban, hogy a hülyegyerek nem tud aludni. Biztosan nem fáradt...
Kultúr ember tudja kezelni az indulatait, így én nem dobálok az ablakon ki semmit, nem lövöldözök légpuskával, nem teszek ki csirkebelsőséget parkányméregbe áztatva vagy zsilettpengével megspékelve.
De megértem azokat, akik eljutnak erre a szintre.
Én azért nem, mert továbbra is meg vagyok róla győződve, hogy nem a kutya a hibás. A kutya az egy szeretni való, jól nevelhető, ragaszkodó állat. Csak a gazdájától függ, hogyan viselkedik.
A kutya ugat, ha engedik és a kutyszart sem fogja maga után összeszedni.
Ezek tények.

Persze a lényeges kérdés az, hogy mi a megoldás. És ha ezt az ember felteszi magának és sokat gondolkodik rajta, akkor előbb-utóbb kitalál valamit.

Az emberek meg fognak változni? Nem.
A kutyák maguktól abba fogják hagyni az ugatást? Nem.
Jó kormányunk és önkormányzatunk tesz valamit az élhetőbb életért? Nem.

Akkor? Hogyan lehet magunkat kivonni az események hatásköréből?

Nagyon egyszerű a válasz: el innen.
Aki nem képes nagyvárosban élni, az ne éljen nagyvárosban. Nem Budapest tehet róla. Budapest az Budapest és az is marad.

Minekünk nincs itt a helyünk.
Logikus.

Úgyhogy megyünk is, hamarosan.
Nekem a pesti idegbeteg kutyák nem ugatnak többet, helyettük ugassanak majd a vidékiek...

2012. június 27., szerda

Az emberek őrültek

Van egy spanyol disc jockey és egyben producer, Sak Noel. Nos, ő követte el azt az eposzt, ami körbejárja a világot "Loca people", vagy másként "What the fuck?" címen.
Az "énekhangot" Esthera Sarita adja a nótában, amely többszörösen slágerlistanyertes a világban sokfelé.

Zeneileg egyébként nulla, mint szinte minden vele hasonlatos szerzemény, amit a diszkókban nyomnak.
Szövegileg meg mindjárt részletezem.

Persze tudom ám, hogy nem operára és nem az irodalmiságra vágynak azok a gyerekek, akik az ilyen intézményeket látogatják és nem is kívánom megszólni őket. Én is voltam fiatal - nem is olyan régen - és nagyon jól tudom, milyen volt, amikor a hormonok még kicsit másként buzogtak az ereimben.
Meghát amikor az ember szórakozni akar, akkor nem vágyik túl magasröptű dolgokra.

De nem ez a bejegyzés lényege, mert ez jól van úgy, ahogy van.
A bejegyzésnek nincs is nagyon lényege, inkább az a célom, hogy kicsit mosolyogjunk már együtt azon, hogyan hangzana magyarul ez a "sláger".
Mert szerintem vicces.
Egyben elnézést kérek a vulgáris szövegrészekért, de így hiteles a "mű". Egyben a címben szereplő "What the fuck" ( ~ mi a baszás)kifejezést a "műfordítói szabadság" értelmében hasonló értelmű magyar kifejezéssel helyettesítettem. Mert mi inkább emezt használjuk az ilyen szitukra. Az angol és a spanyol szövegrészleteket egyaránt magyarra fordítottam.

Hát, lássuk:

"
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Egész nap, egész éjjel,
Mi a faszom?

Amikor Spanyolba jöttem,
És láttam az embereket bulizni,
azt kérdeztem magamban: mi a faszom?
Egész nap, egész éjjel,
Éljen a pihenés, éljen az éjszaka, éljenek a DJ-k!
Nem hittem el, milyen életet élek.
Úgyhogy felhívtam a barátomat, Janit,
És azt mondtam neki: Jani, az emberek nagyon őrültek, mi a faszom?
Jani, az emberek nagyon őrültek, mi a faszom?

Amikor Spanyolba jöttem,
És láttam az embereket bulizni,
azt kérdeztem magamban: mi a faszom?
Egész nap, egész éjjel,
Éljen a pihenés, éljen az éjszaka, 
éljenek a DJ-k!
Egész nap, egész éjjel,
Éljen a pihenés, éljen az éjszaka,
éljenek a DJ-k!
(többször ismétlődik, változattól függően 5-10 percen keresztül...)

Nem hittem el, milyen életet élek.

Úgyhogy felhívtam a barátomat, Janit,
És azt mondtam neki: Jani, az emberek nagyon őrültek, mi a faszom?
Jani, az emberek nagyon őrültek, mi a faszom?"

Remélem élveztétek! :)
Erre és ilyenekre bulizik a gyereked, amikor elengeded egy mulatóhelyre...
Íme az ópusz a YouTube-on, és legyen ez a mai bünti:



2012. június 9., szombat

Hogy milyen emberek vannak?

A kérdés ismerős, ezerszer hallottuk és mondtuk már. Többnyire olyankor szalad ki a szánkon, amikor valami megdöbbent minket. Valami, ami számunkra érthetetlen. Valami, ami nem emberi.


Mert vannak olyan emberek, akik beteszik a macskát a kocsiba, kiautóznak vele az erdő közepére és kidobják. A lakott területtől vagy 6-7 kilométerre, a semmi közepén. Ahol a szerencsétlen kis állatnak esélye sincs a túlélésre.

Igen, vannak ilyen emberek.

Rendszertani besorolása szerint az ilyen "ember" azt gondolja magáról, hogy ő a Eukarióták (Eukaryota) doménje, Állatok (Animalia) országa, Valódi szövetes állatok (Eumetazoa) alországa, Kétoldali szimmetriájú állatok (Bilateria), Újszájúak (Deuterostomia) főtörzse, Gerinchúrosok (Chordata) törzse, Gerincesek (Vertebrata) altörzse, Állkapcsosok (Gnathostomata) altözsága, Négylábúak (Tetrapoda) főosztálya, Magzatburkosok (Amniota), Emlősök (Mammalia) osztálya, Elevenszülő emlősök (Theria) alosztálya, méhlepényesek (Placentalia) alosztályága, Euarchontoglires öregrend, Euarchonta Főemlősök (Primates) rendje, Orrtükör nélküliek (Haplorrhini) alrendje, Majomalkatúak (Simiiformes) alrendága, Keskenyorrú majmok (Catarrhini) részalrendje, Emberszerűek (Hominoidea) öregcsaládja, Hominidák (Hominidae) családja, Homininae alcsalád, Hominini nemzetség, Hominina öregnem, Ember (Homo) nem, Homo sapiens faj, Homo sapiens sapiens alfajába tartozik.


Pedig a besorolás sokkal egyszerűbb!


Mert egy nagy Equus caballus penis-t, a latin (ál)műveltséggel nem rendelkezőknek: lófaszt tartozik az ilyen a gerincesek közé!

Az ilyen ugyanis NEM EMBER!

Valóban az Állatok (Animalia) országába tartozik, de valahol leágazott az Ízeltlábúak (Arthropod) törzse, Hatlábúak (Hexapoda) altörzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Szárnyas rovarok (Pterygota) alosztálya, Újszárnyúak (Neoptera) alosztályága, Paraneoptera öregrendje, Tetvek (Phthiraptera) alrendje irányába.

Az ilyen, az ugyanis egy mocskos tetű. És most sok, rendes, becsületes tetű érzi magát sértve, tőlük elnézést kérek!

Amikor az ember a Börzsönyben bringázva arra lesz ugyanis figyelmes, hogy a fák koronájából furcsa, nyávogás szerű hang hallatszik, először kicsit zavarban érzi magát. Mert egyrészt lakott területtől ilyen távol mit keres egy kiscica, másrészt hogy kerül 20 méter magasba?

A mit keres ilyen messze kérdésre korábban megadtam a választ és a hogy kerül 20 méter magasba kérdésre sem nehéz válaszolni. Amikor ugyanis egy nagyjából 20 centis cicát kitesznek a semmi közepén, szerencsétlen valószínűleg retteg. És ha retteg, akkor menekül. Ösztönösen felszalad a legelső fára, mert azt hiszi, ott biztonságban lesz. Aztán telnek az órák, szomjas és éhes, az úton folyamatosan mennek el azok a félelmetes, büdös, hangosan zörgő valamik, amivel őt is idehozták.

Milyen eszközei vannak egy ilyen állatnak a túlélésre? Lemászni nem tud, de ha sikerülne is, megeszi valami nagyobb állat. Vagy elcsapja egy autó. De hogy a civilizációba, ahová a házi macska való, nem képes visszatalálni, az biztos.

A keserves nyávogáson kívül semmi más eszköze nincs.

Ezt tette ez a cica is, ki tudja hány órán keresztül. És aki autón suhant el, annak nem tűnt fel ez a hang.

De aki biciklivel jár erre, annak szerencsére igen. Mi is csak azért hallottuk meg, mert véletlenül erre vezetett a túra útvonala. Jókor voltunk jó helyen. (A véletlenekben egyébként nem hiszek...)

Ha már így esett, vagy 10 percig próbáltuk heves ciccegéssel rábírni, hogy másszon le, de nem sikerült. Nagyjából 10 méternél megakadt a mutatvány, mert onnantól nem volt több ág lefelé. Meg nekünk sem felfelé.

Úgyhogy bízva abban, hogy a macskosz kibírja még pár órát, megjelöltük a helyet GPS-en, majd tekertünk tovább. Márianosztra, Szob, Zebegény után visszaértünk a túra kezdetéhez Nagymarosra, ahol Attila barátom lakik. És szerencsére neki van egy kétrészes létrája, amivel jó eséllyel elérhettük a macskát.

Visszaindultunk a helyszínre és reménykedtünk, hogy a macska nem fog felmenekülni a fa tetejére, amikor elkezdünk a létrával felé közelíteni.

Szegényem eléggé ki volt már tikkadva, így nem nagyon tiltakozott, amikor Attila megragadta a grabancát és lemászott vele a létrán. Az én kezembe adta, így én próbáltam megnyugtatni. 



Nagyjából sikerült és még azt is egészen jól viselte, amikor megint egy olyan berregős izébe tuszkoltuk, amivel őt idehozták. Nagymarosnál már kissé idegesebb volt, de hamar megnyugodott, amikor enni és inni kapott. Pár perc múlva, ahogyan az lenni szokott, már az egész udvart belakta, ahol két másik cica és egy öreg kutya mellett jó sora lesz addig, amíg majd én magamhoz tudom venni.

A történetnek tehát pozitív vége van, a cica sorsa jóra fordult.


De térjünk vissza a címben is szereplő kérdéshez: milyen emberek vannak?

Nos, vannak olyan emberek, akik kirakják a biztos halálba a macskákat és ezzel a tudattal simán tudnak tovább élni. Hogy csinálják? Miért nincs lelkiismeret furdalásuk? A válasz egyszerű: akinek nincs lelke, annak nem tud furdalni sem. Ilyenek ezek az érzelmi fogyatékosok...

Aztán meg vannak olyan emberek, akik leszedik a fáról, visszahozzák a városba és befogadják őket.

Hogy az egyik ember rossz, a másik meg jó? Hogy mi, akik leszedtük a fáról, különbek lennénk?

Ezt mindenki döntse el maga!

Mindenesetre pár dolog ide a végére. Amolyan belegondolni való:

Egy nőstény macskának egy évre 15000 forint körül van a fogamzásgátló, amelynek adagolását bármikor fel lehet függeszteni és a cicának akár kölkei is lehetnek utána. Azaz havonta alig kerül többe egy ezresnél a macskánk tablettázása. Biztos vagyok abban is, hogy néha akciósan is kifoghatunk ilyen tablettát. Anyukámék ezt a módszert alkalmazzák, előnye az, hogy nem csonkítjuk meg végleg a macskánkat. Lehet teljes élete és néhányszor megélheti az anyaságot is. Mert a macskák is megélik az anyaságot, akinek van macskája, az tudja ezt...

Ha végleges megoldást akarunk, akkor 7000 forint körül ivartalanítanak egy nőstény macskát, de szinte mindenhol és szinte minden tavasszal AKCIÓSAN, 1000-2000 forinttal olcsóbban (néhol INGYEN) elvégzik ezt a műveletet. Azaz kevesebbe, vagy alig annyiba kerül, mint a benzin, amiből egy elhagyatott területre elautózunk.

Ennyibe kerül tehát az, hogy ne kelljen a kismacskákat eltenni láb alól, vagy az erdő közepén sorsára hagyni.

Ennyibe kerül tehát embernek maradni.

Ha már megvan a baj, azaz "megesett" a házi kedvenc, akkor a cicákat többnyire simán el tudjuk ajándékozni, főleg faluhelyen. Ha ez nem sikerül, számos menhely van, akik segítenek nekünk ebben. Ha ez sem sikerülne, 2 hetes korig a legtöbb állatorvos fájdalommentesen elaltatja a kiscicákat, 500 forintért. Tudom, nem szép dolog ez, de még mindig jobb, mint kínozni, hosszú szenvedésre ítélni egy ártatlan lelket.

Mondandóm lényege mi is? Egyszerű, de két részre tagolható. Az elsőt hangosabban írom, hátha meghallja, akinek szól:

SEMMIVEL NEM MAGYARÁZHATÓ ÉS SEMMILYEN ÉRTÉKREND SZERINT NEM ELFOGADHATÓ, AMIT AZ A MOCSKOS TETŰ CSINÁLT, AKI KITETTE EZT A CICÁT A KÓSPALLAGOT MÁRIANOSZTRÁVAL ÖSSZEKÖTŐ ÚTON!
Írhatnám, hogy verje meg az Isten, de mindannyian tudjuk, hogy megverte már, amikor ilyennek teremtette.

Egyébként nem ez a lényeg, csak kicsit kidühöngtem magamat...

A lényeg az, hogy sem Attila, sem én, sem a társaságunkban lévő Zsuzsa és Norbi nem gondolkodtunk egy pillanatig sem azon, hogy visszajöjjünk-e a cicáért. Egyértelmű volt, meg sem kellett beszéljük. 
A lényeg az, hogy nem vagyunk sem hősök, sem szentek. Egyszerű, normális, átlagos emberek vagyunk. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert véleményem szerint a normális, egészséges gondolkodású ember így viselkedik. Mindennél erősebben hiszem ezt.
Hiszem, hogy Te (barátom), aki ezeket a sorokat olvasod, szintén nem mentél volna el és szintén nem hagytad volna ott ezt a cicát elpusztulni. Hogy Te sem tudtál volna nyugodtan aludni. Függetlenül attól, hogy szereted-e a macskákat vagy nem.
Hiszem, hogy ez a viselkedés a normális és amíg így van, addig a világ igenis jó és az emberek igenis jók.

Hogy élnek köztünk tetvek? Tény. El kell fogadjuk, együtt kell élnünk ezzel. Mindig így lesz. 
Az a szerencse, hogy mi vagyunk többen. Mi, a jó érzésű, normális emberek.
És ez így van jól...

2012. május 24., csütörtök

Negyven lettem

Lehetne ezen keseregnem, de nem teszem.

Negyven az sok. Annak, aki öregnek érzi magát.
Én meg nem.
Én 20-nak érzem magamat és szerencsémre nincs semmi olyan betegségem, ami ebben a korban már normális lenne.
Mondják, hogy a velem egyidős átlag magyar férfiak nagy része már együtt él egy-két egész életre szóló betegséggel. 
Én meg nem.
Jól érzem magam a bőrömben, talán soha életemben nem éreztem ennyire jól magamat.


A legfontosabb, hogy azzal élek, akit a legjobban szeretek a világon. Ez persze nem az én érdemem, Ő olyan, amilyen. Nekem csak szerencsém van.
Voltak az életemben nagy szerelmek és majdnem megdöglöttem, amikor véget értek. Azt gondoltam, hogy soha nem fogok már senkit szeretni. Pedig de.
Az a szerencse, hogy úgy van ez a dolog kitalálva - mármint a szerelem és a szeretet - hogy ahogyan az ember öregszik és komolyodik, egyre jobban tud szeretni. És egyre okosabban tud szeretni. A szeretet, amit egy másik lény iránt érzünk, sokkal árnyaltabb lesz. A korábban fontos dolgok elhalványulnak és ezer új szempont lép be melléjük a sorba. És a sok kicsi sokra megy elvet követve az érzelem, amit a szeretett lény iránt érzünk sokkal több lábon áll. Így aztán biztosabb, megingathatatlan.
És hatalmas, mint az óceán.
És ez nagyon jól van így, hiszen a boldogságom legfontosabb építőköve ma az, hogy Ő szeret és én viszontszerethetem.

Köszönöm!

Szerencsés ember vagyok a családommal is, hiszen szenzációs szüleim vannak és ők tettek olyan emberré, aki ma vagyok. Nekik köszönhetek mindent. Tőlük tanultam az érzelmeimet. Ők mutatták meg, hogyan kell az élethez viszonyulni. Lehetővé tették, hogy ne hátrányokkal, hanem előnyökkel induljak neki az életnek. Hogy bízzak magamban. Valósággal sztároltak - és sztárolnak manapság is - aminek az önbizalmamat köszönhetem. És akinek önbizalma van, az mindenre képes. Nekik köszönhetem azt is, hogy úgy látom magamat, amilyen vagyok.

Köszönöm, hogy egészséges légkörben, szerető családban nőhettem fel!

Szerencsés ember vagyok, mert van testvérem, akit nagyon szeretek. Igaz, az élet elsodor minket egymástól néha, de pont Ő az az ember, akiről tudom, hogy mindig ott lesz nekem. Hiába fiatalabb, sok dologban sokkal bölcsebb, mint én vagyok. És példát vehetek tőle a kitartásban, hiszen egy ilyen hímsoviniszta világban, amiben élünk, Ő nőként is boldogul. És nem adja fel soha, pedig tudom, hogy nem könnyű neki. Büszke vagyok rá, hogy bármibe belekezd, azt meg tudja csinálni. Akkor is, ha minden körülmény ellene szól.
Mivel a húgom, nagyon sokáig úgy is tekintettem rá. Hogy Ő a kisebb és támogatni kell. Ez persze így van manapság is, számíthat is rám, de bizony egyre kevésbé van rá szüksége. Mert ügyes, okos, kitartó. És ez egy olyan erényhármas, amivel mindent el lehet érni. És vannak nehezebb időszakok az Ő életében is, de biztos vagyok abban, hogy az élet hosszú távon igazságos és az önfegyelem, a kitartás, a szorgalom meghozza a gyümölcsét. És biztos vagyok benne, hogy ott várja valahol a boldogság, amit ha valaki, Ő biztosan mindenki másnál jobban fog majd értékelni. (Zárójelben: tény, hogy a manusok többségükben egyszerűen barmok manapság, de nem mind. És az a szerencse a szerelemben, hogy EGY embert kell csak magunknak megtalálni. Nem is olyan rossz arány ám ez. 1:7 042 708 400) Úgyhogy kitartás és csak azért ne legyél más, hogy megfelelj valakinek. Úgy vagy jó, ahogy vagy!)

Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan húgom van, mint Te!

Szerencsés ember vagyok, mert a munkám és a karrierem is úgy alakul, ahogyan azt elképzeltem. Voltak persze ebben is mélypontok, de most, utólag már csak röhögök ezeken. A sok seggfej főnökön és a sok seggfej kollégán. Könnyen röhögök rajtuk, mert manapság olyan munkám van, amit bárki irigyelhet tőlem. A főnökeimről hiába írnék, úgysem hiszi el nekem senki, hogy létezik ilyen. És egyébként is, a főnököket utálni szokás és szeretni ciki. Én mégis vállalom, hogy szeretem a főnökeimet. Mindet. Nekik köszönhető főként, hogy szeretek bejárni a munkahelyemre. Hogy nekem nem az van minden reggel, hogy "Na, már megint egy munkanap." Mivel az ember a munkahelyén elég sok időt tölt el, alapvetően meghatározza ám ez az életet. Úgyhogy az én mindennapi boldogságomhoz igencsak hozzátartozik, hogy olyan munkám van, amit szeretek, amit hasznosnak gondolok. Amiben vannak sikerélmények és amit meg is fizetnek rendesen. Ahol megbecsülnek és tisztelnek.
A kollégáimmal is szerencsés vagyok, hiszen eddigi életem során valahogy mindig volt egy két olyan ember körülöttem, akiket nem bírtam elviselni. Most meg nincs. Egy sem. Nem tudom, hogy lehetséges-e egyáltalán az, hogy akik körülvesznek, mind jó fejek. Mind szerethetőek és kollégákon túl barátomnak is tekintem őket. Ez pedig annyit tesz, hogy értük is megtennék bármit, de tudom, hogy csak egy szavamba kerülne és Ők is megtennének értem bármit.

Nem az én érdemem, de köszönöm, hogy ilyenek vagytok!

Szerencsés vagyok, hogy a főállásom mellett olyan mellékállásaim vannak, amiket élvezek. Amik nem is tűnnek munkának. Amik inkább hobbiszámba vehetők és még fizetnek is értük. Amikben olyan vágyaimat is kiélhetem, amit a főállásomban nem.
Szerencsés vagyok, hogy taníthatok és hogy a tanítványaim szeretnek. Hogy úgy adhatom át nekik a tudásomat, ahogyan másoktól nem kapnák meg. Hogy amit tőlem tanulnak, az hasznos, életszerű, modern és használható tudás.
Szerencsés vagyok, hogy motivált, felnőtt embereket taníthatok, akik mind tudják, hogy mit is akarnak. Hogy pénteken este és szombaton délelőtt ők még beülnek az iskolapadba és figyelnek, kérdeznek csillogó szemmel. Büszke vagyok a tanítványaimra és tudom, hogy ezzel a hozzáállással bizony sikeresek is lesznek a szakmában. Hiszen a tudást megszerezni egy dolog, de a boldoguláshoz a gondolkodásmód, a szemlélet sokkal fontosabb a munkavédelemben (is). Ezt törekszem átadni és remélem hogy sikerül. Mindenesetre az én tantárgyaimból nem nagyon bukik meg senki a vizsgákon és gyönyörű feleleteket hallhatok. Ilyenkor vagyok igazán büszke.
És persze az is fontos, hogy az iskolában is jó fejekkel vagyok körülvéve. A kollégák kedvesek, rendesek, segítőkészek és emellett maga a környezet is kifejezetten szép.
Talán ezért szeretek oda is bejárni és egyáltalán nem fáraszt. Élvezem.

Köszönöm, hogy taníthatok!

Szerencsés ember vagyok, mert sok barátom van. Köztük számos olyan, akik igazi barátok. Akikre szintén számíthatok. Akik azt is megmondják, ha éppen hülye vagyok és hülyeségeket csinálok. És akikre számíthatok akkor is, ha baj van. Szerencsés ember vagyok, hogy minden barátom olyan, hogy fel lehet nézni rájuk. Én ugyanis nem tudom elviselni a nálam kevesebbek társaságát. Egyenesen idegesítenek a nálam butább emberek és hamar kikopik mellőlem az, aki nem tudja velem tartani a ritmust. Úgyhogy az összes barátom több nálam valamiben és büszke vagyok rájuk. Büszke vagyok arra, amit elértek és hogy ilyen emberek elfogadnak engem barátnak. Hogy ebbe az igen nívós társaságba tartozhatom. Hogy úgy szeretnek, ahogy vagyok, amilyen vagyok. Hogy a társaságukban teljesen feloldódhatok és valóságos agyzuhany nekem, amikor velük lehetek. Nagy szerepük van abban, hogy szeretem az életemet!

Nem az én érdemem, de köszönöm, hogy vagytok és ilyenek vagytok!



Szerencsés ember vagyok, mert számos hobbim van, amiket imádok. Szerencsés vagyok, hogy szeretek olvasni és a könyveket soha nem tudom megunni. Szerencsés vagyok, hogy felfedeztem újra magamnak a biciklit és mindent, ami a biciklizéshez kapcsolódik. Hogy ez a hobbi megváltoztatta az életemet és egy másik dimenzióba helyezi át a mindennapjaimat.
Szerencsém van, hogy ebben a teletechnikázott korban élhetek és hogy imádom és megélem azt a bummot, ami a kütyüknek köszönhető.
Hogy a technika ilyen rohamosan fejlődik és hogy egyre olcsóbban, egyre több szenzációs gizmó válik elérhetővé számunkra is. Hogy megéljük a sci-fit, a mindennapi élet részévé válik.
Szerencsés vagyok, hogy a modern életből nem csak a szívás jut, hanem annak minden előnyét is sikerül a magam hasznára fordítani. Imádom, hogy a virtuális tér a zsebemben van és a legnagyobb élményem az, ha a virtuális kapcsolatokból hús-vér kapcsolatok lesznek. 
Hálás vagyok a közösségi hálózatoknak, amelyekben kiteljesedhet az életem. Örülök, hogy semmi negatív hatás nem ért még soha, ellenben naponta százszor élem meg azt a döbbenetet, amit az ismerőseim és az általuk közzétett dolgok képviselnek. Nagyon hálás vagyok, hogy az emberek ilyenek, érdekesek, nyíltak, szerethetőek.
Hálás vagyok, hogy leírhatom a gondolataimat és Ti meg elolvassátok. Hálás vagyok, hogy helyretesztek, ha valamiben nincs igazam és a véleményetektől több leszek. Hálás vagyok, hogy az írásban kiteljesedhet a személyiségem és néha Ti is élvezitek azt, amit alapvetően magamnak írok, vagy videózok.

Lehetne még sorolni, de talán ennyiből is megértitek, hogy élvezem és szeretem az életemet.

Úgyhogy mindazoknak, akik a mai napon boldog születésnapot kívánnak, nagyon köszönöm!
Megvan.

2012. április 12., csütörtök

Börtönbe a buzikkal!

Először is hadd kérjek elnézést a címért. Én magam nem használom ezt a szót - nem a börtönt, a másikat -, de mindenképpen egy figyelemfelkeltő indítást szerettem volna. Már a címben megmutatni, mennyire primitívnek és gusztustalannak tartom már csak a gondolatát is annak, aminek egyes, magukat "normálisnak" nevező politikusok még hangot is adnak.
Nevezetesen, hogy "egyes szexuális magatartászavarok visszaszorítása érdekében" törvényt kellene módosítani.
Nem a homoszexuálisok védelmében írok most, nem szorulnak rá. Megvédik ők magukat és egymást, nem szorulnak pont az én védelmemre.
Amiért tollat, helyesebben billentyűzetet ragadtam az, hogy kifejezzem mérhetetlen felháborodásomat a butaság, műveletlenség, tanulatlanság... röviden a sötétség ilyetén megnyilvánulása ellen!
Kedves "törvényalkotó", vagy törvényt módosítani kívánó balfék képviselő urak!
Ha én nem értek valamihez, akkor - tetszenek tudni - abban nem szoktam véleményt nyilvánítani. Így például ha nem értek a pszichológiához, szociológiához, akkor NEM POFÁZOK RÓLA BAROMSÁGOKAT.
Méghogy a szexuális devianciák - már ez a megfogalmazás is sántít, de most hagyjuk - nem állíthatók példaként a fiatalság elé? Mi ez a lószar? Ki állít példát kik elé?
Nos, kedves balfék politikus urak, hadd áruljak el maguknak valamit! A normális társadalmak - remélem nevezhetem kis országunkat is így - alap építő köve a család. A családban pedig van - jó esetben - két szülő, akik a gyermekeiket nevelik. Az a feladatuk, hogy a családban elfogadott, magukkal hozott - és jó esetben a társadalommal szinkronban lévő - értékrendet átadják az utódoknak. A gyerekeiknek. Mifelénk, kedves balfék politikus urak nem a média állít példát, hanem - nekem konkrétan - a saját szüleim. Apámtól tanultam, hogyan kell viselkednie egy férfinak. És a saját anyám, akitől meg azt láttam, milyen is egy jó anya, egy jó feleség. Tőlük tanultam, hogy milyen szerepek vannak egy családban és tőlük tanultam többek között azt is, hogy mi is az a szeretet, hűség, türelem... sorolhatnám. Röviden: ők adták át nekem az értékeiket.
Tőlük tanultam meg azt, hogy a gyerek akkor fog hallgatni rám, ha érzi rajtam, hogy jót akarok neki. Ha érzi, hogy amit teszek, azt az iránta érzett szeretetből teszem.
Úgyhogy kedves balfék politikus urak hadd világosítsam fel önöket arról, hogy sulykolhat bármit a média, láthatok bármit az utcán, az nekem NEM PÉLDA. Sose volt és sose lesz. És ez a maguk szerencséje! Az, hogy vagyunk ezzel még így páran.
Hiába sikk manapság lopni - ezt igazán jól tudják pont önök - én nem lopok. Nem próbáltam? Dehogynem... Minden gyerek megpróbálja. Csak tetszenek tudni kedves balfasz politikus urak, láttam a szomorúságot a szüleim szemében, amikor azt a Kossuth ötöst el akartam sikkasztani a bolti visszajáróból. Még csak atyai - vagy anyai - pofonra sem volt szükség ahhoz, hogy megértsem, lopni nem helyes. Még öt forintot sem, mert semmi különbség nincs öt, ötven, ötszáz vagy ötmillió, esetleg ötmilliárd forint között. Az a másé, ahhoz nem nyúlunk. Egyszerűen megjegyezhető szabály, ajánlanám egyébként figyelmükbe...
De hogy egyszerű elméjükkel is tessenek érteni, hadd írjak közelebbi példát!
Nem lettem homoszexuális. Szerencsés vagyok. Nem azért vagyok szerencsés, mert homoszexuálisnak lenni bűn, hanem azért, mert sokkal egyszerűbb az életem így. Azért egyszerűbb így az élet, mert a magukhoz hasonló balfékek évezredek óta azon munkálkodnak, hogy aki más, annak rossz legyen. Mindent megtesznek ezért, és nem az a szomorú ám, hogy pár ezren a maguk iskolázatlan, olvasatlan, tanulatlan, bárdolatlan... egyszóval sötét módján meg vannak róla győződve, hogy ez így helyes, hanem az a szomorú, hogy a hozzám hasonló csendes, épeszű többség eltűri a maguk szemétségeit! Már bocsánat.
Tetszenek tudni, mi - vagy hogy önök is értsék: mink - többnyire mosolygunk, vagy kínunkban már röhögünk csak a maguk primitív lelki világán és maximum néha megsajnáljuk önöket a szerencsétlen, félelemmel és gyűlölettel teli életükért, amit élni kénytelenek.
Tetszenek tudni az olvasott, képzett ember nagyon jól tudja ugyanis, hogy a homofóbia hátterében bizony legtöbb esetben a látens, lappangó homoszexualitás található. Ha ezek túl bonyolult kifejezések lennének önöknek, hát hadd fogalmazzak egyszerűbben: aki biztos önmagában és szexuális orientációjában, azt bizony nem zavarják a homoszexuálisok.
Aki tudja, hogy a lányokat szereti, annak bizony nagyon mindegy, hogy lát-e férfiakat kézenfogva, vagy esetleg csókolózni. Számunkra ezek dolgok közömbösek. 
Ezek a dolgok csak azokat zavarják, akik nem biztosak önmagukban. Akikben ezek a dolgok számukra ijesztő vágyakat ébresztenek.
Mi, "a heteroszexuálisok" egy meleg pár láttán nem érzünk semmit. Egy elcuppanó puszi vagy egy ölelés senkit nem zavar. Az már más kérdés, ha egy pár - legyen az homo-, vagy heteroszexuális - nyalja-falja egymást. Na, az bizony tényleg nem az utcára való. Ahogyan az egymás tapogatása, a fenék markolászása sem. Még akkor sem, ha egyébként igenis markolászni való az a fenék. Az magánügy és diszkréciót kíván. De ez az én véleményem, nem kényszerítem másra. Főleg nem pénzbüntetéssel vagy börtönnel fenyegetve...
Mit lehet ezekkel a dolgokkal tenni? Mit tehet, ha a gyereke ilyet lát?
Hát kedves balfék politikus urak, semmiképpen nem azt, hogy börtönbe záratja azokat, akik ilyesmit csinálnak.
Ilyenkor az ember elmondja a gyerekének azt, hogy mi ez. Hogy van ilyen és van olyan is. Elmondja a véleményét és ha a gyerek kérdez, válaszol neki. Őszintén és részletesen.
Én magam - kirívó esetekben - egyrészt elfordítom a gyerek fejét, nameg a sajátomat is. Mert nem tartozik ránk. Nem érdekel. Ha az, aki csinálja nem tudja ezt, akkor az az ő szegénységi bizonyítványa.
Ha a közerkölcs - létező fogalom, tessék ennek is utánaolvasni - durva megsértését tapasztalom, akkor az ellen meg teszek. Például szólok, hogy ezt nem kéne. Akár hetero-, akár homoszekszuális az illető, aki sérti.
De tetszenek tudni a közerkölcs egy olyan valami ám, amit a "köz", azaz MI határozunk meg. A többség dönt arról, hogy mit fogad el, mit tart elviselhetőnek. A többség és nem pár, a látens homoszexualitásában frusztrált, balfék képviselő.

Tisztelt tanulatlan, bárdolatlan, olvasatlan... egyszóval sötét képviselő urak!

A világ változik. Szerencsére néha jó irányba is. Manapság nem szégyen például, ha egy nő élvezi a szexet (nem kell nagyon visszamenni a történelemben, a viktoriánus korban, azaz alig 100 éve még az volt). Lehet, hogy önök azt szeretnék, ha a dolgok nem változnának, vagy úgy változnának ahogyan az önöknek tetszik, de én nem szeretnék az önök által megálmodott társadalomban élni!
Mert egy olyan társadalomban, ahol a homoszexualitást megvetik, titkolni, szégyellni való dolognak, vagy az önök szóhasználatával "devianciának" tartják, ne tessenek csodálkozni azon, ha az ezirányú másságukat eltitkolni és másként kiélni kénytelen, szexuálisan felnőtt egyedek megkeresik annak a módját. Ha egy homoszexuális férfit klasszikus apa szerepbe, irányultságát elrejteni kényszerítenek, akkor ne csodálkozzanak, hogy boldogtalan feleségekkel és molesztált gyerekekkel találkoznak! Ha egy leszbikust klasszikus feleség szerepbe kényszerítenek, akkor szintén ne csodálkozzanak, ha elhanyagolt férjekkel, megzavarodott tinilányokkal találkoznak! És családi tragédiákkal.
Ha valamit el tetszenek fojtani, akkor ne csodálkozzanak azon, ha egyszer csak robban!
Bizonyára teszettek azt hallani, hogy az elfojtás egészségtelen. Hát ez bizony igaz a melegekre és a velük kapcsolatos kényszerítésekre is.
Évek óta figyelem, hogy mit művelnek le a melegfelvonulás körül. Hogy honnan tudom, mi történik? A tévéből. Tetszenek tudni, ha nem érdekelnek a melegek, akkor nem megyek el egy ilyen rendezvényre. Ha nem érzem úgy, hogy a gyerekem felkészült lenne befogadni egy ilyen valamit, akkor meg nem viszem el. Ez is ilyen egyszerű.
Az a baj magukkal, hogy a lényegét nem látják ennek a "meleg büszkeség" dolognak. Nem jönnek rá arra, hogy pont maguk gerjesztik ezeket a folyamatokat.
Ha nem nyomnák el ugyanis azokat, akik mások és ezért ők nem éreznék az év további 364 napjában, hogy le vannak nézve, hátrányos helyzetbe vannak taszítva, akkor nem lenne szükség meleg felvonulásokra sem.
Önök nem látják azt sem, hogy homoszexualitás mindig volt, van és mindig lesz is. Tetszik vagy nem, de így van. Nem betegség, ezért nem gyógyítható. Nem látják azt sem, hogy normális hozzáállással viszont tökéletesen kezelhető az a viszony, ami a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok között jelenleg bizony többnyire botrányos állapotban van.
Nem látják azt sem, hogy a másság nem is akkora nagy dolog, mint ahogyan azt önök hiszik. Hogy a mindennapi életben igazából teljesen mindegy - lenne - a szexuális irányultság, ha a hozzáállásunk normális - lenne végre-.
Nem veszik észre azt, hogy csupán matematikai alapon az önök közvetlen közelében is vannak nagy számban olyan homoszexuálisok, akiket önök is szeretnek és még csak nem is sejtik róluk, hogy közben "utálni kéne őket". Megsúgom, hogy még az önök családjában is vannak páran...

Nem veszik észre, hogy mennyire nevetségesek, amiért nem veszik észre...

De nem ezért írtam ezt a bejegyzést. Nem hiszem ugyanis, hogy az önök korlátolt, tanulatlan, bárdolatlan, olvasatlan, előítéletes és gyűlölettel teli agyában (elnézést a feltételezésért, hogy van maguknak ilyen szervük) bármi is történik pont ezt a posztot olvasva. Elvannak maguk a kis világukban és nagyon remélem, hogy ott is maradnak.
Nagyon remélem, hogy a hülyeség nem fertőző, de gyógyítható.

Ezt a bejegyzést Neked írtam, kedves barátom, barátnőm.
Neked, akit szeretnélek távol tartani a sötét emberektől.
Neked, aki fontos vagy nekem és akitől szeretném, ha utánaolvasnál, beszélgetnél róla és nem lennél lusta megismerni ezt a jelenséget.
Neked írtam, akiről remélem, hogy előítéletektől vezérelve nem hagyod magadat manipulálni senkinek.
Neked, akitől remélem, hogy nekem sem hiszel, hanem magad jársz utána mindennek.
Csak azért írtam, hogy elgondolkoztassalak!
Ugye megteszed a kedvemért!
Előre is köszi!
(Ha egyetértesz velem, akkor esetleg oszd meg...)

2012. április 2., hétfő

Lemondott...

Csak pár szó.
Olyan országban élünk, ahol annak örülünk, hogy valaki megtette azt, ami minden más országban magától értetődő.
Olyan országban élünk, ahol meg lehet (és kell) tapsolni valakit, aki lejáratta az oktatást és az országot.
Olyan országban élünk, ahol nem azért mond le a köztársasági elnök, mert hibázott, hanem mert megsértődött.
Olyan országban élünk, ahol doktori címet kaphatott az, aki nem tudja, hogy az ártatlanság véLelme és nem véDelme illeti meg.

De ez nem Schmitt Pál hibája. Ő ennek az országnak a terméke. Itt született, itt szocializálódott. Itt emelkedett hatalomra. Mi, magyarok tettük ilyenné. MIND hibásak vagyunk.
Schmitt Pál hibája annyi, hogy mindeddig az életében nem keveredett olyan helyzetbe, amikor kénytelen volt elismerni a tévedését. Talán azt hitte és hiszi még most is, hogy Ő tévedhetetlen.
Pedig tévedni emberi dolog ám. (Másra kenni meg még emberibb... bocs!)

Szóval furcsa körülmények ide, taps oda, hadd örüljek mégis annak, hogy a többség akarata érvényesült.
Mert lehet, hogy néhány ember - család, barátok, elvtársak - azt gondolják, hogy csúnyán elbántak Schmitt Pállal, de azért a többség, mégpedig a nagytöbbség azért érezte végig, hogy nagy baj van.
Pártállástól függetlenül.
És biztosan az én ismerettségi körömmel van a baj, de az én ismerőseim közül bizony MIN_DEN_KI egyöntetűen azt mondta, hogy Schmitt Pálnak vissza kell adni a doktoriját és le kell mondania.
És az ismerőseim közül mindenki azt mondta, hogy minél hamarabb teszi ezt meg, annál kevésbé járatja le magát és az országot.
Annál kevésbé rombolja le az emberek igazságba és jogszerűségbe vetett hitét.

Úgyhogy személy szerint én gratulálok Schmitt Pálnak, hogy végül mégis meg merte tenni.
Hogy nem húzta tovább, hogy nem rombolt tovább.
Nagyot nőtt most a szememben és még az is lehet, hogy egyszer majd akkorára nő vissza, mint amekkora volt azelőtt, hogy ezek a disznóságok kiderültek volna.
Kívánom, hogy tényleg írjon egy igazi, színvonalas, a társadalom számára hasznos, saját doktorit!
Kívánom, hogy attól legyen híres, ami pozitívat tett életében!
Kívánom, hogy az emberek tudjanak megbocsátani neki!
Kívánom, hogy lelje meg a saját lelki békéjét!

Addig is, viszlát, Schmitt Pál!

2012. március 30., péntek

A média és Schmitt Pál

Nem kell feltalálni a kereket, nem kell felfedezni a spanyol viaszt!
Megtette más.
Működő demokráciákban - tehát nem nálunk - a média úgy működik, ahogy kell. Csak meg kell nézni, lemásolni - az úgyis megy nekünk - és csinálni.
Mire gondolok?
Nagy múltú demokráciákban a média nem az éppen aktuális hatalom seggét nyalja.
Nekünk, halandó választó polgároknak nem nagyon van beleszólásunk a politikába, csak a választásokkor. Négy évente van lehetőségünk arra, hogy véleményünket kinyilvánítva a kevésbé rosszat helyezzük hatalomba. 
Ennyi jut nekünk.
A köztes időben az általunk megválasztott - jó vagy rossz - hatalom működik. Ez a demokrácia. Nem jó, de nincs jobb.
Ha egy demokrácia jól működik, akkor ebben a négy évben sem csinálhat azt a hatalom, ami neki tetszik. Mert egy működő demokráciában a disznóságok kiderülnek és a bűnöző megbukik.
Ez a média dolga.
Hogy kiderítsék a disznóságokat.
Hogy ha kell, összefogják a szálakat, kinyomozzák az összefonódásokat.
Hogy az általunk megválasztott - vagy meg nem választott, de elfogadott - politikus ne érezze azt, hogy bármilyen disznóságot elkövethet, úgy sincs következménye. Úgy sem derül ki.
Na, nálunk ez nem így van.
Erre először akkor döbbentem rá, amikor az egyik bank V.I.P. listája kiderült.
Talán emlékeztek, politikusok kevesebb kamatra vehettek fel pénzt, mint ami kamatot be kellett érte fizetni.
Pénzt már csak nem adhat direktbe egy bank, így kénytelen voltak trükközni. Azaz, bújtatottan megvesztegették a politikai elitet.
Határozottan emlékszem egy beszélgetésre, amelyben az egyik "nagy tekintélyű" újságíró képébe vágta valamelyik szarházi politikus, hogy "Miért, ha magának valaki felajánlaná, hogy olcsón vehet fel pénzt, kevesebb kamatot kell utána befizetni, maga nem használná ki az alkalmat?"
Nos, az sincs rendben, ha egy politikus ilyen arrogáns, de ez már csak az okozat. Az ok a lényeges.
Az ok pedig az volt, hogy az arrogáns, korrupt politikusunk nagyon jól tudta a beszélgetést vezető újságíróról, hogy impotens szakmailag.
Egyetlen kérdéssel sarokba lehetett volna szorítani az összes pofánkba röhögő mocskot abban az ügyben is.
Mert az rendben van, hogy alacsony kamatra lehet felvenni pénzt annak, aki V.I.P., de az nincs rendben, amit ezért cserébe tenni kellett. És gondolom, tettek is.
Ha a riporter logikus gondolkodásra képes és lényeglátó - fontos újságírói tulajdonságok ezek - akkor bizony meglátja ám azt az egy kérdést, amivel az összes mellébeszélő politikusba bele lehet fojtani a szót.
Hogy mit tettek cserébe az alacsony kamatért...
Na, ez nálunk nem működik. Ez itt Magyarország.
Amiért ezt a bejegyzést el kezdtem írni, az csupán az a tény, hogy felnőtté válásom óta, azaz 22 éve most láttam először azt a magyar demokráciában, hogy mintha a sajtó - egy része, konkrétan a HVG - úgy működne, ahogy a sajtónak működnie kell.
Most történt meg először, hogy valami disznóságot kiderítettek és az azt elkövető meg is ütötte a bokáját.
Az persze megint más tészta, hogy egy normális demokráciában a köztársasági elnök - vagy bármely politikus - lemondana, ha csaláson és hazugságon kapnák, de fogjuk fel a Schmitt ügyet úgy, mint az első lépcsőfokot az igazi demokrácia felé vezető úton.
Egy olyan demokrácia felé vezető úton, ahol nem csalhat, lophat, korrumpálhat, kefélhet félre a politikus, mert kiderül.
Ahol a média és az újságírás rendesen működik.
Ahol betölti a kontroll szerepét.
Ahol az újságíró nem a labdát adogatja fel a köztársasági elnök úrnak (ha nevezhetem így) és nem eszköze a magát kimosdatni akaró hatalomnak.
Ahol az újságíró mer kérdezni és a politikus mer válaszolni.
És ahol a lebukás tényleg bukás.
Ahol tényleg van következménye annak, ha valaki hazudik, csal, lop.
Addig pedig, amíg ezen a hosszú és foghíjas lépcsőn sikerül felkapaszkodnunk, a magamfajta egyszerű választópolgár egyet tehet: reménykedem abban, hogy egyre több ilyen eset lesz és bekerül a zabszem az összes hazug, szarházi, magát biztonságban érző politikus seggébe.
A Schmitt-ügy egyik üzenete talán ennyi: a disznóság néha kiderülhet. 

2012. március 29., csütörtök

Stockholm, ahol még mindig csórónak érzed magad....

Gyakorlatilag egyfajta bizarr nosztalgia fogott el Stockholmban járva. Utoljára valamikor a '90-es évek elején éreztem magamat ennyire csórónak Ausztriában járva-kelve, mint most. Az életünk, de legalábbis az én életem szerencsére átalakult már annyira, hogy manapság Európában már nem érzem magamat csórónak. Jó, vannak országok ahol jobban élnek, mint mi, de ezekbe elutazva az ember egy nyaraláson azért megengedhet magának egy-egy éttermet és ha kicsit drágábbak is, mint idehaza, régen nem érzem már sem Ausztriában, sem Olaszországban, sem Németországban, sem Franciaországban azt, hogy én lennék a csóró magyar.
Na, a svédeknél ez az élmény megvan, kezdve a 130 forintos zsömlével és befejezve a 220 koronás, azaz átszámítva 7200 forintos, de a fél fogunkra sem elég vacsorával.
Szóval drágák a svédek.
A március 15-e köré csoportosuló hosszú hétvégét toldottuk meg egy nappal és így utaztunk ki fapadossal 14-én és jöttünk haza 18-án Stockholmi kirándulásunkból. Mindent összeadva tehát négy napot és négy éjszakát töltöttünk a svéd fővárosban. Ez került nekünk kettőnknek nagyjából 300 ezresünkbe úgy, hogy közben bizony nélkülöztünk.
A Wizzairrel utaztunk, 54 magyar ezresért vittek ki és hoztak haza kettőnket. Elsőre jól hangzik, de ezt úgy kell érteni, hogy fejenként egy, a kabin méretnél kisebb kézi csomagot vihettünk magunkkal, a raktérbe feladott csomag még egy tízezressel drágította volna meg az utazást. Így aztán gyakorlatilag a váltóruhákon kívül nem nagyon vihettünk semmit, az én csomagom 9,7 kilogramm lett, a feleségemé is 9 kilogramm felett volt. 10 kilogrammig oké.
Az első döbbenet az volt, hogy a Wizzair több helyen megpróbált lenyúlni minket. Az első ilyen lenyúlás a kézipoggyász mérete. A jónép ugyanis megveszi a kabinméretű gurulós bőröndöt és azt gondolja, ezzel rendben van. Mert a légitársaságok nagy részénél a kabin (cabin) méret 56x45x25 centiméter. Ilyen bőröndöm van, 4 darab. A Wizzairnél viszont a kabinméretet önkényesen 50x40x20 centiméterben határozták meg, így a birtokomban lévő 4 bőröndből három máris kiesik. A Benetton gurulós bőröndünk ugyanis 56 centiméter hosszú, egy Samsonite bőröndünk 25 centiméter magas, míg a harmadik (névtelen) bőröndünknél a kerekek miatt nem fér bele az 50 centiméterbe, mégpedig 3 centiméter híján. Azaz, ha ezen bőröndök bármelyikével, gyanútlanul kibattyogunk a reptérre, akkor hamar azon vesszük észre magunkat, hogy adhatjuk fel a raktérbe és ugrott 15-20 Eurónk csomagonként. Ez az első lenyúlás.
A második döbbenet a beszálló kártyákkal kapcsolatos. Ugyanis, ha nem regisztrálsz interneten és a beszálló kártyádat nem nyomtatod ki és viszed magaddal, akkor a helyszínen ezt 4125 HUF ellenében nagyon szívesen elvégzik helyetted. Azaz kettünknek egy újabb tízezres. Ez a második lenyúlási kísérlet.
A harmadik - és ezt én be is szoptam - lenyúlás magával az internetes regisztrációval kapcsolatos. Ugyanis a Wizzair weboldalán azt olvashatjuk, hogy a regisztrációhoz a repülőjegyen található kód szükséges. Amikor ezt elkezdjük beírni, a rendszer kiírja nekünk, hogy nem megfelelő a formátum. Ekkor megnézzük jobban és rádöbbenünk, hogy a mi jegyünkön egy betű-betű-betű-szám-betű-betű kombináció van, miközben a rendszer betű-betű-szám-szám-betű-betű, vagy betű-betű-szám-szám-szám-szám kombinációt fogad el (http://wizzair.com/checkin/?language=HU). Mit tehet az ember ilyenkor? Hívja az ügyfélszolgálatot, hogy miként is van ez. És itt jön a lenyúlás: az ügyfélszolgálat 0690-es, emeltdíjas telefonszám, percenként 225 HUF (http://wizzair.com/about_us/contact_us/?language=HU). Azaz, mire végighallgatjuk a szokásos automatát, majd a kedves és udvarias női hang elmagyarázza, hogy nem a formátum hibás, hanem a rendszer van megakadva és próbáljuk kicsit később, addigra újabb pár ezressel könnyebbek lettünk. Na, ez a legnagyobb pofátlanság, amivel eddigi életem során valaha találkoztam. Emeltdíjas telefonszámon ügyfélszolgálat. Egyébként az is oda van írva, hogy mobiltelefonról még több is lehet, úgyhogy majd a következő havi számlámmal jön a döbbenet...
Még el sem indultunk tehát, de már háromszor próbáltak átverni.
Utaztam már párszor, de olyan élményem még sosem volt, hogy az ülőhelyekért úgy kelljen megküzdeni. A beszállókártya ugyanis nem tartalmaz ülésszámot, így aki tolakszik és előrefurakodik, az jó helyen ül, a többiek meg a maradék helyeken. Így aztán mi öten négy különböző sorban ültünk és a feleségem úgy tudott a keresztlányom mellé ülni, hogy volt egy aranyos hölgy, aki látván a 6 éves gyereket, átadta a helyét és elült az ablak mellől. Így legalább a gyerek ablak mellett ült, igaz a korai kelés miatt szinte azonnal be is aludt...
Ilyen előzmények után elrepültünk Stockholmba. A fedélzeten 10 perc nyugtunk nem volt, mert vagy a hangosbemondón aggitáltak minket bukaresti utazásra, vagy a méregdrága szendvicseket próbálták ránktukmálni. Nem vettünk semmit, pedig kártyával, forintban és koronában is lehetett volna fizetni. Egy 3 decis kóláért 1500 forintot...
Zsemle 3,5 SVK ~ 115 HUF
Megérkeztünk Stockholmba. Vagy mégsem? A Skavsta reptér úgy szerepel a térképen is, hogy Skavsta, Stockholm. Ezzel szemben a valóság az, hogy a Skavsta 105 kilométerre van Stockholmtól, ahová a bejutást oldd meg magadnak ( http://g.co/maps/uyf5f )! Van reptéri busz, amely 259 koronáért bevisz és visszahoz, ha megveszed retour. Tehát ketten a feleségemmel mindössze 19.000,- magyar forintból be is jutottunk Stockholm centerbe.
A város egyébként gyönyörű, de van miből szép legyen. Ilyen árak mellett...
Szóval a szállást én foglaltam. Hetekig keresgéltem és végül úgy döntöttem, hogy az utazás arról fog szólni, hogy egész nap a várost járjuk és este beesünk aludni. Úgyhogy az elvárásaim két ágyról és melegvízről szóltak. Így sikerült találnunk azt a szállodát, amely metróvonalon volt és 70 ezresből laktunk ott ketten, négy napig, reggelivel. Ez pedig - tekintettel, hogy Svédország drága hely - nem volt sok. A szálloda tiszta volt, este 10-től csendes. Én magam nagyon jól aludtam minden éjjel. A zuhanyzó és vécé a folyosó végén volt, de mivel 7 évig voltam kollégista, ez engem nem hatott meg nagyon. Azt a 20 lépést meg tudtam tenni.
A szállodában volt wifi, amihez 3 napra 3000 forintnak megfelelő koronáért kaptam jelszót. Így esténként meg tudtuk nézni az aznapi híreket és meg tudtuk tervezni a következő napot.
Külföldi utazásaim során én szoktam mobilinternetet vásárolni, így nem szakadok el az ismerőseimtől azokra a napokra sem, sőt képeket is szoktam küldözgetni G+-ra és Facebookra.
Na, a mobilinternet roaming a következő nagy lehúzás és szívatás külföldön. Még mindig, pedig már évek óta létezik. Valahogy a T-Mobile-nak nem sikerült felnőni a feladathoz az elmúlt két évben és ezt az egyébként igazán egyszerű dolgot sikerül úgy megbonyolítani, hogy a végén az ügyfél - azaz esetünkben én - szívjon és idegeskedjen.
Kezdődik úgy, hogy a T-Mobile weboldalán SEHOL nincs egy átlátható, érthető, mindenre kirejedő magyarázat az adatroaminggal kapcsolatosan, így az ember mindenféle egyéb weboldalakon, meg fórumokon kénytelen összevadászni a másodkézből származó információkat. Az meg olyan is.
A vége aztán az, hogy az ember külföldről kénytelen telefonálni és kellemes percdíjakért végighallgatni az automatát, majd tíz percig hallgatni a zenét, mire valaki ember felveszi és segíteni próbál. Ha sikerül.
Ugyanis maguk az ügyfélszolgálatosok sincsenek tisztában a dologgal. Ajánlják először az SMS-es megoldást, amelynek lényege, hogy egy telefonszámra elküldve egy meghatározott szöveget, bekapcsolódik a surfnetM csomag. Elviekben, mert gyakorlatban ez nem működik, soha nem sikerült még így adatroamingot aktivánom. Aztán az egyébként udvarias ügyintéző maga bekapcsolja nekünk a csomagot, amely egy napig él. Azaz a hercehurca legkésőbb másnap reggel újraindul.
A második napon egy másik ügyintéző van olyan rendes, hogy elmondja, van egy *szám*szám*# és yes kombináció, amivel beindítható az adatroaming. Így a harmadik napon reggel az ember már csak csillagozik meg kettőskeresztezik és bekapcsol a net. Aztán 10 órakor kapod az SMS-t, hogy az S csomagban foglalt 10 MiB-nyi adat lefogyott. A kis kolléganő ugyanis - annak ellenére, hogy vele kapcsoltattad be az M-es, azaz 50 MiB-os napi forgalmat engedő csomagot - két perccel később erre már nem emlékezett és az S-es, azaz 10 MiB-os kódját adta meg. Az meg gyakorlatilag egy órára elég de legalább drága. 690 forintot kérnek érte, három weboldal megnyitásával le is fogy. Szemben az M-es csomaggal, amely azért kitart általában este hatig. Persze ez sem sok és tekintve, hogy 1990 forintba kerül, gyakorlatilag aranyárban van, de arra pont elég - lenne -, hogy a leveleid megérkezzenek egész nap és pár dolgot megnézz a Google Maps-en, ha elkeverednél. Úgyhogy megint jön a telefonálgatás és így a negyedik napon közlik is veled, hogy van ám egy belföldi tarifával is hívható telefonszám. Na, itt durran el az ember agya. Így három felesleges telefonhíváson és úgy 5000 forinton túl ez a hányaveti stílus bárkinél karcolja a nyugalom selyemszövetét...
Egyébként a városben sehol nincs ingyenes wifi, kínosan figyelnek rá. Sem éttermekben, sem benzinkúton, se a múzeumokban. Sehol nincs.
Így aztán az online az embernek egy ilyen utazás során, a telefonálgatásokkal és félreértésekkel együtt nagyjából 20.000- forintjában van? Megérte?
A kérdés annál is inkább jogos, mert maga a város és így a közlekedés is átlátható. Könnyen eltalálunk bárhová. Az már más kérdés, hogy ez mennyibe kerül.
Bliccelni lehetetlen, minden buszra csak az első ajtón lehet felszállni, minden villamoson kalauz van, mellette szinte minden járaton ellenőr is. A metróban - helyesebben a tunelbanán - minden megállóban beléptető kapuk állják az utat és üvegkalickában peronőr figyel árgus szemekkel.
Így aztán az ember megoldásokat keres arra, hogy az utazást és a múzeumokat emberi áron megússza.
220 SVK ~ 7300 HUF
Van ez a Stockholm turista kártya, ezzel mindenen ingyen utazunk és számos múzeumba - a lényegesebbekbe mindenképpen - ingyen mehetünk be. A szépséghibája, hogy személyenként 750 korona, amely átszámítva 25.000,- HUF. Azaz kettőnknek a négy nap újabb 50 ezresünkbe került.
Kiszámolgatva egyébként megérte, mert a múzeumokba 100 korona alatt (3300 HUF) nem engednek be, de legtöbb helyen 130 korona a belépő (4300 HUF). Így aztán, ha a négy nap alatt sikerül 7-8 múzeumot megnézni, már megérte. Nekünk sikerült.
Skansen, szép. Kár, hogy a 90%-a zárva...
Igaz, a négy nap egy az egyben egy nagy rohanás volt és volt olyan múzeum, amiben én simán egy egész napot eltöltöttem volna, de nyomni kell, mert különben kidobott pénz volt a turistakártya.
Érdekes dolog, hogy a múzeumokban a szekrényekhez 1 vagy 10 koronás kell. Ez eleinte nem nagyon van az embernél, úgyhogy váltani akarnánk. A recepciónál viszont simán adnak kölcsönbe azzal, hogy majd hozd vissza. Eszükbe sem jut, hogy esetleg lelépsz a 10 koronással (330 HUF). Nem is léptünk le.
A múzeumokról külön fogok majd írni, de annyit elöljáróban, hogy nagy ötletek vannak és kevés fény. A nagy ötletek főként az interaktivitásra értendők, szinte minden teremben van valami, amit lehet nyomkodni. A kevés fény meg arra vonatkozik, hogy még véletlenül se lehessen jó fotót készíetni. Ennek érdekében amúgy tiltják is a fotoállványok használatát, tripod és monopod kizárva. Igaz, én meg tenyérből is jól fényképezek, nem nagyon remeg meg a kezem. Meg jó a gépem képstabilizátora is... Persze vannak helyek, ahol semmi kikötés nincs, így számos klafa fotót tudunk készíteni. Készítettem is, majd feltöltöm a netre és lehet szemezgetni belőle.
A napi étkezést volt a legnehezebb megoldani. A reggeli bőséges volt - nem hiába, ők találták fel a svédasztalt - így délután 2-3-ig nem voltunk éhesek. A vacsora viszont minden nap trauma volt. A mennyisége nevetséges, az ára meg horror. A csúcs az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a külvárosban leszálltunk a buszról, mondván itt biztosan olcsóbb. Na itt sikerült ennem egy káposztalevélbe csomagolt csevapcsicsát (30 gramm) és mellé három köbcenti szalonnát egy deci káposztalével 220 koronáért, azaz 7200 forintért. Horror. A hely egyébként a helyi meleg közösség találkahelye lehetett, a pincér is furcsán tartotta a kezét és láthatóan mindenki a saját neméhez vonzódott. Úgyhogy már vinnyogtunk kínunkban, hogy véletlenszerűen leszállva a buszról is sikerül a környék legdrágább buzibárjába betévedni, ahol mi voltunk az egyetlen vegyes asztaltársaság. De legalább a gyerek látott ilyet is...
Egyetlen egyszer laktunk jól, amikor a szálloda mellett lévő kebaboshoz bementünk. Na itt 85 koronáért (2800 HUF) olyan tálat kaptunk, aminek a háromnegyedét el kellett csomagoltatni.
Nem volt kicsi...
Bajunk sem lett tőle és tényleg még kétszer be lehetett volna lakni belőle. Ráadásul nagyon udvariasak is voltak és a hely megütné bármelyik magyar első osztályú étterem szinvonalát tisztaságban is. Bőven elég lett volna kettőnknek egy adag, de a képen tányér volt, a valóságban meg tálcára pakoltak úgy 3 kilónyi húst, meg vagy 2 kiló krumplit és rizst. Alig tudtunk hazavánszorogni.

Érdekes dolog, hogy alkohol nincs. A boltokban 2,8%-os sör volt a legütősebb, égetett szeszek sehol, borok is elvétve és aranyáron. Mesélik, hogy nagy berúgóhajók mennek át Norvégiába, amelyeken a jónép áthajózik a szomszédba, bebombáznak, aztán visszahajóznak. Erről többet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki...

Legnagyobb élmények? A Vasa múzeum elsőként, ahol egy 1600-as évekből, 95%-ban épen fennmaradt (egyetlen a világon) hajót lehet megtekinteni. Elsüllyedt, 300 évig pihent a tenger fenekén, kiemelték, idehozták. Csodálatosan szép. Videóztam is itt, a fény kevés, de nézhető:



A Vasa mellett a Skansen tetszett a legjobban. Igaz, a szezon előtti időpont miatt sok minden nem volt nyitva, de azért egy bútorkészítő műhelyben megértettem, hogy az Ikea miért is pont svéd. A Skansenben tartott állatokról is videóztam. A disznók szőrösek, a birkák csavarosak, medvéből nem egy-kettő van, a svéd rénszarvasok meg a svéd mókusok is nagyon jó fejek.



A városban járva kelve a nyugalom figyelhető meg. Az emberek egyrészt nincsenek sokan (800.000 alatt van a lakosság, aglomerációval együtt is 1,6 millió alatt vannak), másrészt nem sietnek. Bringáznak öltönyben, kutyát szállítanak kormánykosárban. A város közepén a királyi palota körül éppen mesterséges havon zajlott egy sífutóverseny. Másnap, nagyjából az esemény után 10 órával se emelvények, se hó, se semmi. Mintha álmodtuk volna az egészet. A sétákról is csináltam egy kis hangulatfestő videót, íme:



Összességében tehát - és a körülményekhez képest is - jól éreztük magunkat, de Svédország nem pont az a turistaparadicsom, ahol az ember olcsón juthat sok élményhez. Nem hiába nem léptek és nem is fognak belépni az Euro övezetbe, hiszen a svéd korona erős, az életszinvonal magas és a kemény adók miatt az ország is működik rendesen.
Svédország királyság. Király is.