Hejes sírás...

Egyre többen gondolják úgy, hogy viccesek. És viccesek is, bár én nem a poénokon, hanem a viccesen primitív helyesíráson szoktam szétröhögni magamat.

 

Egy példa (megpróbálom pontosan idézni, bár nehezemre esik):

-------------------------------------------------

Kedves télapó,

Kérlek küldj nekem egy kistestvért.

Télapó válasza:

'Küld el nekem anyádat...'

------------------------------------------------

 

Hát akkor röhögjünk együtt!

 

A Télapó tulajdonnév. Egy van belőle (vagy egy sincs...) a világon, így nagybetűvel írandó!

Olyan szó nincs, hogy "kistestvér", helyesen kis testvér. Különírandó.

A "küldd" mint felszólítás az ugyebár a "küldjed"-ből rövidült, így kéddé (Sic!)! Ahogyan a mondd, az add és társaik. A küld azt jelenti, hogy valaki (kijelentő módban) küld valamit.

A magyar nyelvben a kérlek után vessző jön, hiszen a "kérlek, hogy..."-ból rövidült le.

Az óhajtó mondat végén a magyar nyelvben felkiáltójel van, ahogy a felszólító mondat végén is.

A magyar nyelvben az idézőjel " és nem '.

Névelőket is használunk, így például nem "Télapó válasza", hanem "A Télapó válasza".

A három pontot olyan esetekben használjuk, ha valami továbbgondolni valóra, esetleg kimondani (kiírni) nem akart folytatásra szeretnénk utalni. Így a "Küldd el nekem anyádat..." helyett vagy "Ha elküldöd anyádat..." (...csinálok neked kis testvért), vagy a "Küldd el nekem anyádat!" a helyes.
Több hibát nem fedeztem fel. Igaz, magam sem vagyok nagy helyesíró.

A végére két megjegyzés:

Az első, hogy aki primitív, az a primitívségét ne tegye közszemlére, hacsak nem az a célja, hogy kiröhögjék!

A második, hogy mielőtt megosztanál egy ilyen vicces dolgot, azért nézd már meg, hogy magadat nem röhögteted-e ki vele. Merthogy aki elolvassa, az hozzád köti. Hozzád köti a poént is (ami egyébként esetünkben még jó is lenne, ha nem vágná agyon a borzalmas helyesírás), és hozzád köti a hibákat is.

Kell az Neked, hogy más butaságával járasd le magadat?

 

"Csak ennyit szerettem volna elmondani. Kérem, kapcsolja ki!"

Beköltöztünk

Ígértem, hogy amint lesz egy kis időm, mesélek a költözésről. Nos, kis feleségem még alszik a szobi csendes hajnalban, én meg úgy kialudtam magamat reggel 7-re, hogy inkább lejöttem, ne forgolódjak és ne keltsem fel. Így most idelenn, a nappaliban ütöm a laptopot, szépen csöndben. Hadd aludjon a szerelmem, elég fáradt lehet.

Annak ellenére, hogy magát a költöztetést nem nekünk kellett megcsinálni, elég fárasztó dolog ez. A költöztető cég egyébként profi volt, gyors, semmit nem törtek össze és semmi nem veszett el. Elégedett vagyok velük, mert még udvariasak és mosolygósak is voltak. Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a fajta költözést, mert gyakorlatilag becsomagolni és kicsomagolni kellett, a költözés során semmit nem kellett megfogni sem. Lehozták a franciaágyat a tizedikről gyalog, majd az ágyneműtartóját is. Igaz, ezzel elvoltak összesen fél órát, de megért ez nekem ennyit.

A hátsó ajtajánál álltak meg, ahol ugyebár van egy szemétledobó ajtó. Én arra számítottam, hogy ha ügyes vagyok, a szemétledobó kijárata mellett parkolok és így amikor jön a költöztető autó, csak elállok onnan és az én autóm helye meg a szemétledobó ajtaja előtti hely elég lesz a költöztető teherautónak. Ezzel szemben természetesen pont szombaton volt valami nagyeszű, aki elállta a ledobó ajtaját és így az első órában nagyjából 30 métert kellett sétálniuk minden cuccal. Szerencsére hoztak molnárkocsit, így azzal nem volt túl nagy gáz és egy óra múlva csak elhúzta a belét ez az értelmi fogyatékos is, így közelebb tudtunk állni. Sőt, fél óra múlva még egy autó elment, így az én kocsim is befért a teherautó mögé. Így aztán a csomagtartót kinyitottam, leterítettem egy pokrócot és arról felügyeltem a pakolást. Helyesebben őrködtem, mert hát Budapesten simán lelopnak valamit a platóról, ha nem figyelsz. Egyikőnk tehát mindig lenn, a másikónk mindig fenn segített a cuccokat őrizni.

Kellemes meglepetés volt, hogy senki nem kötött belénk. Senki nem pampogott, hogy miért használjuk a liftet teherszállításra és senki nem reklamált, hogy miért kellett várnia. Igaz, a srácok profik voltak és úgy pakolásztak, hogy két szállítás között mindig volt egy kis szünet, amikor le tudott jönni vagy fel akart menni, akinek dolga volt éppen. Nameg szerencsém is volt talán, hogy a sötétebb lakók (köztük különösen a kedvencem, a lángos sütögetős vén farok) szombat lévén a telken voltak, így velük sem volt interakció.

Amíg üldögéltem a kocsi mellett, sokan jöttek le a lépcsőházból és mindenki sajnálatát fejezte ki, amiért elköltözöm. Ezexerint csak szimpatikus voltam a lakótársaknak, már amennyit egy ilyen kaptárban az ember tud a másikról... Mindenesetre jó érzés, hogy vagy 20-an kívántak jó szerencsét és többen is mondták, hogy legszívesebben ők is elmennének Budapestről. Én meg nem akartam magyarázni, hogy egy 80 négyzetméteres panel árából simán lehet egy olyan házat venni, amilyenbe éppen költözködünk. A vidékre költözés tehát csak elhatározás kérdése. Azt sem magyaráztam el, hogy innen, Szobról bejárni kevesebb, mint Budapesten egy távolabbi kerületből.

Ha már bejárás: az autónk ezen a viszonylaton - ami ugyebár főként autóút és főút, lakott területen kívül - megáll 5,2-5,6 liter között gázolajból. Egy havi bejárásunk tehát húsz munkanappal számolva úgy 50 ezres, kettőnknek. A vonatbérlet meg 49 ezres, de fejenként. Így addig járunk vonattal, amíg a munkáltató fizeti egy részét, mert szégyen, nem szégyen, de kocsival olcsóbb bejárni. Még akkor is, ha a megnövekedett szerviz igényt is beleszámolom. Itt tartunk 2012-ben, ez ám a szégyen.

Persze egyelőre vonattal tervezek járni, mert a vonaton lesz 1-1 órám oda-vissza, ami alatt tudok dolgozni és pénzt keresni. És így jobban megéri, mintha az autóban, vezetéssel cseszném el az időt. Persze azt majd meglátjuk, mennyire bírjuk a MÁV színvonalas szolgáltatását, mert ahogy az Elvirán nézegetem, az átlag 8-10 perces késés az normális.  Ahogy mesélik, havonta egy gázolás meg vezeték szakadás megint benne van a pakliban, akkor meg 1-2 óra késés is lehet. Meglátjuk. Egyelőre még mindig a vonat-bicikli párosításban gondolkodom, kerékpárosklub tagsággal a kerékpárjegy olcsóbb és jobban megéri, mint a békávé bérlet. Amúgy évek óta bringával járok Budapesten, tökéletes módszer, nem lesz furcsa a Nyugatiból az az 5 perc bringázás.

Térjünk vissza a költözéshez! Illetve a házhoz.

Hogy milyen? Klafa!

persze vannak szívások és sokat kell majd dolgoznunk, mire a mi igényességünknek megfelel, de alapvetően egy jól élhető, meleg, barátságos ház ez, már most imádjuk. A fűtése gázkazános, a Tigáz az eddigi számlák alapján egy havi 17 ezres átalányt ajánlott meg. Részletezzem? Asszem nem kell. A panel lakásunk ennek éppen az egyharmada volt és 13 ezresért fűtöttük. Úgyhogy ez nagyon kellemes meglepetés.

Igaz, a fűtéssel küszködtem pár napot, de mára megnyerni látszom a csatát. Levegős volt ugyanis a rendszer és csobogott a víz rendesen. Pár nap alatt, szépen lassan sikerült lelégtelenítenem és már alig hallhatóan csobog csak. Az persze igaz, hogy az emeleten radiátorokat kell majd cseréljünk, de ezt a telet kihúzzuk és a nyáron majd talán lesz pénzünk két lapradiátorra is. A tanulság légtelenítés terén: nem a légtelenítő nyílás dugóját kell kitekergetni, hanem a komplett gombát a cső tetején. A légtelenítő szelep ugyanis be van vízkövesedve és nem jön rajta keresztül ki semmi. Ha viszont az egész szelepet kitekeri az ember, szépen sípol kifelé a levegő és 3-4 nap alatt teljesen légmentessé tehető a rendszer.

Nagy tanulság az is, hogy nem kell magunkból kiindulni. Gondolok itt arra, hogy a kedves eladók nem kicsit beszéltek félre, amikor a ház előnyeit ecsetelték.

Az összes zárat cserélnem kellett első napon, mert mind rossz volt. Nem a zárbetét, maga a zár, Törött rugók miatt lehetetlen volt zárni az ajtókat, így hiába cseréltem betétet, nyitva volt minden. Ezt persze orvosoltuk, de az azért érdekes, hogy hogyan is tudtak így élni éveken keresztül. Lógó kilincsekkel, nyikorgó zsanérokkal. Gondolom, már nem akartak energiát fektetni a házba, ha úgyis eladják...

Az első reggelünkön leszakadt a nappali ablakán a roló és jobban megnézve az összes roló vacak. A szerencse, hogy van egy cimborám, aki majd szépen rendbe rakja ezeket is, vagy tesz fel helyettük jobbat. Egyelőre tettünk fel sötétítő függönyt és azzal elvagyunk.

A konyhában is vannak gondok. A beépített sütőnél valamit elbaszarintottak, mert a mellette lévő ajtókat megmelegíti és lepereg a borítás. Ezt majd reményeim szerint Gergő barátom megnézi és ha kell, teszünk be hőszigetelést.

A beépített hűtő is egy kalap szar. Kicsi, semmi nem fér el bele. Úgyhogy ideiglenesen betettük a régi hűtőnket és később ide építjük be a mosogatógépet, a kamrába meg teszünk be egy normális méretű, nagy fagyasztós hűtőt. Ezeket meg majd eladjuk, vagy odaajándékozzuk valakinek.

A fürdőben van egy bazinagy kád, ami egy óra alatt telik meg vízzel. Így jelenleg zuhanyozunk és heti egy alkalommal fürdünk csak. Akkor viszont együtt, közben beszélgetünk. De a végső cél az lesz, hogy a bazinagy és méregdrágán fenntartható "medence" helyett bemegy szépen egy kisebb, de masszázsos kád, mellé meg egy szuper zuhanyfülke, ahol végre én is önfeledten zuhanyozhatok majd. Mert ugyebár jelenleg egy kisebb árvízzel ér fel, ha én zuhanyzom, egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni, hogy ne fröcsköljek össze mindent. Ez egy zuhanykabinnal megoldható, behúzom az ajtaját és mehet a pancsolás. És nem mellesleg olcsóbb is. Persze mindez majd valamikor jövőre, mert az anyagi helyzetünk nem rózsás és számos dologra kell majd költsünk. De álmodozni lehet.

Amúgy a fürdőben büdös is van, úgyhogy át kell nézessem a bűzelzárókat, mert valamelyik átereszt. Nekem meg túl jó az orrom, ugyebár...

Érdekes dolog az is, hogy egy hét alatt nem lettünk készen a földszinttel sem, még itt is kupi van. Az emeletről ne is beszéljünk... A szerencse az, hogy nem kell siessünk, már itt vagyunk, majd szépen lassan a helyére kerül minden. Jövő karácsonyra.

Most ennyi, mennem kell megetetni a macskákat, mert már az ablakban tüntetnek nagy szemekkel...

Szétesve

Vagy inkább szétszerelve?

Ezt a bejegyzést azért írom, mert mindjárt szétszerelem a számítógépemet. Ez a költözés előkészítésének az egyik utolsó mozzanata.

Persze van laptopom, de egyrészt arról írni nem ennyire kényelmes, meghát nem is lesz nagyon időm és helyem erre. Meg asztal sem, azt is szétszerelem.

Szóval mielőtt végleg elmegyek... izé, szétszerelem az életünket, gyorsan leírom, mik történtek az elmúlt héten, költözködés kapcsán.

Nos, a mai reggelre 51 doboz telt meg a cuccainkkal és úgy számolom, hogy ma még úgy 9-10-et megpakolunk. Azaz az életünk jelenleg 60 doboz és 10 zsák.

A dobozokért idáig nem fizettem, egy részüket a szelektív kuka mellett találtam, másik részüket Gergő barátomtól kaptam, de Géza barátom is megtámogatott 5-6-tal. Így a doboz ügy idáig nullszaldós.

Zsákilag már szomorúbb a helyzet. Mindenkinek javaslom, hogy SZAGOLJA MEG a zsákokat, mielőtt megvásárolja azokat! A sárga-narancssárga barkácsáruházban, Budaörsön vettem jó erős sittes zsákokat a ruháknak, de a zsákoknak olyan erős műanyag szaguk van, hogy hetekig fogjuk szellőztetni a ruhákat. Szóval szagosak leszünk. A kis szoba ajtaját be kellett hajtani, mert nem lehetett velük egy légtérben megmaradni.

A dobozok ugyan ingyen voltak, de a papírt meg kell kicsit erősíteni, nehogy széjjelhulljon, így a ragasztószalagból eddig (50 méteres alapon) elnyomtam 13 gurigát. Azaz idáig 700 métert ragasztottunk végig. Eleinte szívtam szabad kézzel, de szerencsére a Tecsóban volt ez a pisztoly alakú ragasztószalag roller, amivel azért gyorsabb és kényelmesebb a dolog. Így a dobozokat jól megtuningoltuk és hogy mennyire fognak kitartani, azt majd elmesélem, ha Szobon lesz internetem.

Ez hétfőre várható. Körbejárva a témát jelenleg az egyetlen viselhető szolgáltató az Invitel. A helyi lakosok - köztük a számítástechnikus szomszéd is - azt mondja, hogy a T az akadozik, megbízhatatlan. Így maradt a másik. Ezt is meg kell majd szoknom, mert a régi lakásnál a tizenháromban vagy 15 szolgáltató volt elérhető. Vidéken ez másként van. A sávszélesség is siralmas lesz, mert a jelenlegi 80/25-ről át kell szokjak a 15/5-re, ami ráadásul garantáltban csak 5/0,5. Azaz a gyorsan letöltöm-feltöltöm dolgokat el lehet felejteni.

Pozitívum, hogy az internet és a vonalas telefon együtt 6000 HUF lesz, amiben ráadásul benne van az is, hogy minden vezetékes telefont ingyen hívhatok majd egész nap. És - itt jön a döbbenet - a csomag mellé 500 forintért adtak egy 2 GiB-os mobilinternetet, amit meg majd a szüleim elhasználnak Devecserben, ahol két éve nem képes megjavítani a T-Mobile az iszapkatasztrófában sérült tornyot, így a szélessáv valójában vékonysáv... EDGE, de néha csak GPRS van, ráadásul a szüleim ezért fizetnek 3.990,- HUF-ot. Rablás. Na, az inviteles net a Telenor rendszerről megy, helyesebben hasít. Úgyhogy viszon'látás kedves Té! Ha nem kellenek az ügyfelek Devecserben, akkor nem lesznek. Eccerű. És mivel a szüleim havonta nagyjából ketten 1 GiB-ot neteznek el (Facebook, e-mail, nameg Google koordináták, ahol anyukám szokta figyelni, merre járunk a Húgommal...), simán elég lesz nekik ez a net. Havonta 3.490,- forinttal olcsóbban. Évente 41.880,- forintot spórolnak majd ezzel, ami a mai vérzivataros időkben nem mindegy ám...

Visszatérve a költözéshez, kedden megkaptam a kulcsokat a házhoz.

Persze voltak hozzászólások a neten, hogy milyen "szép" a ház színe, de az ilyeneket én a kedves hozzászóló fáradtságának tudom be. Mert akinek van energiája átgondolni egy ilyen szitut, az tudja, hogy HASZNÁLT háznál olyan a szín, amilyenre az előző tulajdonos festette. Majd tavasszal lesz ez szép kávébarna, a fehér festékeket meg leégetjük, lecsiszoljuk és a fa eredeti színe fog látszani. Szép lesz. Nem azért, mert a rózsaszín egyébként gáz lenne, mert élőben amúgy egész jól néz ki, hanem azért, mert mi mást képzeltünk el. Más a lelki világunk. Mert az ember a saját házánál magvalósíthat mindent, amit akar. Szép ház lesz ez és nálam nem lesznek lógó kilincsek, lötyögő zárak, nehezen csukódó ablakok. Igényes lesz.

Apropó saját ház: majd 2037-ben lesz a miénk. Addig a banké. Ez persze a NAV-ot nem akadályozta meg abban, hogy a vagyonszerzési illetéket ki ne csapja ránk AZONNAL. Tehát egy olyan házért fizetek vagyonszerzési illetéket, amit NEM SZEREZTEM MEG. Így megy ez Magyarországon. Mi csináltuk magunknak, úgy kell nekünk! Persze megkérvényeztük, hogy legalább addig ne kelljen befizetni, amíg az autó megemelt részletei le nem járnak. Majd meglátjuk, menyire megértő a hatóság.

A költözéssel kapcsolatos költségek amúgy jönnek szépen. Buborékfólia helyett - amikor elfogyott az első tekercs - inkább a szalagparketták alá való szivacsot vettem. Ebből 50 méter, azaz 60 négyzetméter volt annyi, mint a buborékból 10 méter, azaz 12 négyzetméter. Jobban vágható, jobban használható. Ami nem fogy el, jó lesz majd a parketta alá. Mert a jelenleg alatta hagyott padlószőnyeget tavasszal szintén kiveszem alóla. Az ugyanis baciüdülő, atkatenyészet, bogárkorzó. És nem mellesleg mozog is a padló miatta, ami meg megint csak idegesít egem.

Kellemes meglepetésem is volt, mert tegnap írattuk át a lakcímünket. Nem tudtam, hogy a költözéskor ingyenesen átírathatóak a lakcímkártyák. Spóroltunk 5 ezrest ezzel. Azt sem tudtam, hogy a kocsi törzskönyvében nincs lakcím, így ott is megspóroltunk 12 ezrest. Egyedül az autó forgalmija került pénzbe, így a tegnapi napon 20 ezres helyett 6-ból megúsztunk mindent. Mindent elintéztünk 15 perc alatt, az összes okmány elkészült azonnal, nem kell visszamenni értük. Kezünkbe adták. 

Ráadásul hihetetlen kedvesek voltak az ügyintézők a szobi önkormányzatnál, dehát többek közt ezért költöztünk ki Budapestről. Mert Szob vidék, ahol NORMÁLISAK az emberek. 

Remélem, nekem is sikerül visszanyernem régi önmagamat itt. Azt, amilyen akkor voltam, amikor még nem pesti voltam. Vannak már jelek.

A postára is bementünk és nem volt senki rajtunk kívül. Hol van ehhez a Nyugati posta, ahol 30 méteres sor van, meg sok bunkó, akik előretolakszanak, mert ugyebár évek óta nem tudják megoldani az ügyfélirányítást. Egy olyan postán, ahová Benyomták az összes külső posta forgalmát, amikor bezárták azokat. Ahová nekem 5 kilométert kell bemennem, ha valamim jön. Márpedig jön, mert a posta az ajánlott küldeményeket délelőtt hordja ki, ahogyan a csomagokat is. Amikor mi DOLGOZUNK... A hozzáállást tessék figyelni! Kérdem én, hogy egy huszáros vágással nem lehetne véletlenül a kézbesítőknek délután dolgozniuk és a csomagokat 17-22 óra között kihozni? Amikor jó eséllyel az emberek többsége otthon van? Jobban megéri a csomagokat visszavinni, majd azzal szívatni a polgárt, hogy mehet be a belvárosba egy tetves ajánlott levélért? Namindegy. Úgy is mondhatnám, hogy tojok rá, mert mostantól a posta a házunktól 70 méterre van és normális, aranyos, vidéki emberek szolgálnak ki. Udvariasan. És abban is biztos vagyok, hogy a postással meg lehet beszélni majd, hogy tegye csak le a csomagot a kerítésen belülre és dobja csak be az ajánlott levelet is. Vagy adja be a szomszédunknak, akiről meg csak annyit, hogy szintén aranyos és már-már zavarba ejtően kedves. Nem vagyunk ám mink ehhez hozzászokva, de hamar meg fogjuk szokni.

A vidéki életet.

Tegnap még lementünk a szomszédos tóhoz. Elhagyatott. Tökéletes. Az utcában amíg a zárakat szerelgettem, 5, azaz öt autó ment el (3 óra alatt), számoltam. Nem tudom, hogy bírom majd ezt a kegyetlen forgalmat.

A ház amúgy "használt üzemképes", lesz mit javítgatni rajta, de ezt tudtuk. Beköltözhető, tavaszig elviseljük ebben az állapotában is, aztán majd festek. Remélem, apukám majd segít nekem ebben, mert Ő úgy fest, mint egy isten. Soha nem fogok úgy bánni az ecsettel, bár lehet, hogy gyakorlat teszi a mestert. Szóval számítok rá, hogy eljön majd nekem segíteni kicsit. Cserébe pecázunk a Dunában, Ipolyban és a horgásztóban. Csak úgy óvatosan, nyugodtan, ráérősen.

Vidékiesen.

Mára ezzel a képpel fejezem be. Most szétszedem a számítógépet és elcsomagolom, holnap riasztószerelés (nálam le, a Huginál fel, mert a házba ez a kis riasztó túl kevés zónás, Hugi lakásába viszont tökéletes lesz), majd szombaton délelőtt az utolsó dolgok becsomagolása, a szekrénysor szétszerelése és szombaton 14.00-kor költözés.

Szombaton este már Szobon alszunk. Azaz még két éjjel ebben a lakásban és vége ennek a panelkorszaknak. Vége az ajtócsapkodós szomszédnak, a ventilátorzajnak, a törött villamossínnek, a hajnali kukaborogatásnak.

Vége a pesti szívásnak.

És ettől valahogy jól érzem most magamat...

Ha kételkednél...

Hogy Istenben hiszel-e, vagy a sorsban, a karmában, vagy a véletlenben, az a Te dolgod. De akárhogy is van, a szemedet nyitvatartva megláthatsz jeleket. Jeleket, amikkel a sorsod, vagy Isten üzen Neked.

Aki hisz valamiben, annak könnyű, mert csak ezeket a jeleket kell felismerni és oszlik a kétség.

Költözködés előtt állva az embernek természetesen vannak kétségei. Akár még félelemnek is nevezhetjük ezeket.

Hogyan lesz? Miként lesz? Jó lesz? Rossz lesz? Jól döntöttem?

Én is sokat gondolkodom arról, miként lesz a költözködés és milyen lesz az élet Szobon. De ha már jelekről beszéltem az elején, csak leírom már, mire is gondoltam...

Szóval, a jelek.

A leendő utcánk végében van egy gyalogos vasúti híd. Ezen át lehet megközelíteni a vasútállomást, ahonnan a vonatunk indul majd minden reggel. Ez a gyalogos híd elég ramaty állapotban volt és erős kétségeim voltak afelől, hogy meddig fog ez még állni és meddig lehet majd rajta át közlekedni. Az esztétikai élmény sem volt semmi, de a korhadt és mozgó lécek valóságos halálfélelmet okoztak annak, aki átmerészkedett rajta. Nem volt biztonságos, az tény.

Láttam már olyat, hogy egy ilyen híd életveszélyessé vált és simán lebontották. Például az állatkert mögött, a Vágány utcából vezetett egy ilyen híd át a vasút felett, Budapesten. Sokszor csináltuk azt, hogy a Vágány utcán megálltunk autóval és ezen a hídon átkelve kétszáz méter séta után ott is voltunk a Széchenyi fürdőnél. Egyszer megyek arra és sehol nincs. Hogy nem vagyok hülye és itt egy híd állt még pár hete, arról csak a meghagyott 3-4 beton lépcsőfok árulkodott. A vas szerkezetet elbontották és mostantól aki át akar kelni, az mehet a Róbert Károly körűt felüljáróján.

Szóval attól féltem, hogy a szobi vasúti hídra is ez a sors vár. Nélküle pedig kerülhetnénk minden reggel vagy 10 percet és délután is. Az pedig napi 20 perc, évi 4000 perc, azaz évente majdnem 70 óra. Ha csak a munkanapokat számolom. Nem lett volna jó.

Erre a hétvégén mit látok? A lécek lecsavarozva és a vas szerkezet már vadiújra átfestve. Azaz nem megszüntetik, hanem felújítják.

Az elkövetkező 25 évre tehát meg van oldva a gyalogos közlekedésünk.

A második jel, még aznap ért. Az utca végén van egy kis tér, a téren elhanyagolt és elhagyatott épület állt. Egykoron étterem lehetett. Amikor a vidékre költözés mellett döntöttem, barátok azzal is ijesztgettek, hogy vidéken nincsenek boltok és az embernek meg kell gondolnia, hogy mikor és mennyit vásárol be. Mert ha valami elfogy, lehet bemenni Vácra, vagy Esztergomba.

Nos, az utca végi elhagyatott épületet átfestették, és amikor arra jártunk, éppen a fotocellás ajtót szerelték fel. Itt nyílik ugyanis a Határ ABC, amely hétköznapokon 6.30-tól 18.00-ig, Szombaton 6.30-13.00-ig és vasárnap 7.00-tól 12.00-ig lesz nyitva. Ennyit arról, hogy vidéken nincs nyitva bolt...

A harmadik jel tegnap délután ért a lakótelepen. Megyek hazafelé és a szelektív kukáknál hat darab tiszta, pár perce kitett papírdoboz fogad. Pont akkorák, amekkorák a költözéshez kellenek. Valaki most költözött ide, kipakolt belőlük és kitette a hajléktalanoknak. Gyorsan összehajtogattam ezeket és a kocsi csomagtartójában el is dugtam. A délután során volt dolgom, de végig az járt az eszemben, hogy hat darab doboz azért már majdnem elég lesz a könyveknek, de kell majd vegyünk vagy szerezzünk még legalább ugyanennyit az egyéb csetreszeknek.

Amikor este hazaértem, a szelektív kukák mellé kirakva ott várt további hét ugyanilyen doboz. Üresen, tisztán.

Nekem rakták oda.

Nem lehetett ott régen, mert elég nedves este volt és mégsem voltak átázva. És nem vitték el ezeket sem a hajléktalanok, akik naponta három-négy alkalommal azért felborogatják a kukákat és összeszedik az ilyen dobozokat.

Úgyhogy semmi más dolgom nem volt, mint a nagyjából 20 méterre parkoló autóig elvinni, összehajtogatni. (Egyébként a költözésünk végén visszahozom ugyanide a dobozokat, tehát valójában csak kölcsönvettem őket...)

Miközben hajtogattam és pakoltam be a csomagtartóba, néha hangosan felröhögtem, hogy ilyen nincs...

Pedig van. Csak nem hisszük el, vagy nem látjuk meg, vagy szerencsének gondoljuk.

Én hiszek és meglátom a jeleket.

Nekem könnyű.

Megint van macskánk, sőt kettő...

Mint azt bizonyára tudjátok, hamarosan Szobra költözünk. Ezt mi persze már régóta tudjuk és mint leendő kertesház lakók, mindenképpen szeretnénk háziállatot. Kutyát és macskát. 

Nos, a kutya ügy már gyerekkori álmom és soha életemben nem volt még olyan a helyzetem, hogy abba felelősséggel bele lehetett volna illeszteni egy kutyát. Indokaim ismertek, de röviden csak annyit, hogy kutyát tartani csak arra alkalmas körülmények között szabad. Szerintem. Ilyen körülmény az én életemben még sosem volt, így kutyám sem volt sosem.

Persze a szüleim házánál mindig volt kutya, így részben voltak már kutyák az életemben és azt minden körülmények között ki tudom jelenteni, hogy azok a percek, amiket az ember a kutyája társaságában tölthet el, messze az élet legjobb pillanatai közé tartoznak.

Úgyhogy kutyánk is lesz hamarosan, de csak akkor, ha meggyőződtem a tartásának a feltételeiről és a vállalhatóságáról. Ez pedig csak akkor lesz, ha már odakint lakunk. Mert a kutya folyamatos törődést kíván, a kutya az ember nélkül egy napot sem tud meglenni. A kutyázás nem egyszerű hobbi. Azaz, a kutyára várni kell.

Ámbár a macska? 

A macska az más. A macska az önálló. A macska az jön-megy kedvére és mi macskások annyit mind tudunk, hogy igazából nem nekünk van a macskánk, hanem a macskánknak van embere. Amikor egy macska-ember kapcsolat létrejön, akkor bizony a macska fog minket birtokolni és a macska fog velünk rendelkezni. A macska ugyanis szabad lélek, misztikus és megfoghatatlan.

De pont ezért szeretjük.
A macskában az a jó, hogy viszonylag kis helyen elvan, keveset eszik, nem igényli, sőt nem is tűri a túlzott gondoskodást. Faluhelyen tehát macskát vállalni sima ügy.

Aki a macskákat szereti, az képes elfogadni a tényt, hogy a macska soha nem lesz az övé és a macska életének csak nagyon kis részét foglaljuk el mi, a "gazdáik".

Én mégis szeretem a macskákat. Nem mindig szerettem, sőt volt idő, amikor kifejezetten bolondnak gondoltam mindenkit, aki a macskára egy percet is pazarol. Azt gondoltam, hogy egy olyan lény, aki konkrétan semmit nem ad, nem érdemel meg tőlem sem semmit.

Persze sosem bántottam a macskákat, csak megtartottam a kellő távolságot tőlük. Nem foglalkoztam velük, közömbösek voltak.

De az ember változik.

És ahogy egyre jobban felnőtt lettem, azt vettem észre, hogy az életben bizony számos olyan helyzet van, amikor valamit nem azért teszünk, mert elvárunk érte valamit cserébe. Persze az emberben a legönzetlenebb cselekedetekor is van önzés, hiszen jótékonykodni azért jótékonykodunk, mert jó érzés. Mégpedig nekünk jó érzés. De talán ennyi önzést elvisel a világ és ennyi önzést bárki megengedhet magának. Ha minden ember ennyire lenne önző...

Elkalandoztam.

Szóval a macskák irányába nyújtott szeretet és gondoskodás számomra mindig olyan érzés volt, hogy az ember csak pazarolja az energiáit és közben nem kap cserébe semmit.

De így van ez? A macskák semmit nem adnak?

Nem hinném.

Aki nézett már kölyökmacska szemébe, az tudja miről beszélek.

Egy pillantásával képes egy ilyen cica helyre állítani a lelki békénket és nincs az az ember, aki ne akarná megzabálni.

Persze vannak emberi külsőbe bújt lelketlen lények, akik egy ilyen cicát is képesek kitenni az erdő közepén, de az erről a viselkedésről alkotott véleményem megint csak ismert.

Vannak olyan lények is (az ember szó használatát tudatosan kerülném), akik megrugdosnak macskákat. A világ rossz? Mindaddig nem, amíg vannak olyan emberek, akik ezeket a hányatott sorsú cicákat felkarolják, gyógyítják és otthont adnak nekik.

Amíg az ilyen emberek vannak többségben, addig a világ jó. És ők vannak többségben.

Akik nem követnek a G+-on vagy a Facebookon, azoknak a képen látható macskáról - becsületes nevén Dominóról - annyit, hogy a Húgom szedte össze Budapesten és a szüleimnél lett ő a harmadik cica, koszttal-kvártéllyal. Hamar megszokta az új helyét és ha bárki fél méternél közelebb megy hozzá, majd szétesik, úgy dorombol. Tehát az ő sorsa is jobbra fordult és meg is becsüli magát a drága. A "helyi vagány" (ismert még így is: Pöpi, a képen balra) befogadta és teljes a testvériség.

A mai történetem nem róluk szól, bár a képeken látható fekete cicával, szegény megboldogult Grafit (majdnem) cicánkkal kapcsolatban van. Aki olvassa a blogjaimat az tudhatja, hogy a fekete cicát egy fa tetejéről szedtük le a Börzsöny közepén és ő lett volna a mi cicánk. Csak a kiköltözésünk sajnos csúszott pár hónapot az autók pedig túl gyorsan száguldoznak Nagymaroson (is), így sajnos Grafit nem érte meg a Szobra költözést. Nyugodjon békében és annyit azért mindenképpen hozzátennék, hogy a biztos halálból megmenekítve esélyt és jó pár boldog napot kapott Attila barátomtól, aki befogadta addig, amíg majd mi ki tudunk költözni és magunkhoz tudjuk venni. Ez volt a terv, de a sors átírta. Grafit már felülről figyel minket. Még el tudtunk tőle búcsúzni, és le is tudtam fényképezni. Szép nagy cica lett volna belőle...

A mai történetemben két cirmos cica szerepel, akik megint Nagymaroshoz kötődnek. Nagymaroson tették ki őket az autóból és itt kéredzkedtek be egy udvarba. A történtekről így mesélt Attila egy Facebook hozzászólásában:

"Tegnap este tűnt fel a lány cica a házunk előtt nagy nyávogások és dörgölőzések közepette. Miután megsimogattuk, jött utánunk mindenhova. 10 perc múlva már egyedül a nyakamba ugrott (úgy hogy álltam) és ott hízelgett tovább. Este édesanyám adott neki enni és inni, de reggelre eltűnt. Délután jött át a szomszéd, hogy befogadott két kiscicát, nem kell-e valakinek. Az esti cica volt és a testvére. Sanciék éppen erre jártak, megnézték a cicákat és megtetszettek nekik."

Így megy ez...

A macska okos állat, ők ketten is nagyon hamar levették, hogy ahol három macskát tartanak, ott nekik is jut hely.

Vannak ugyanis olyan emberek, akik még a háromlábú macskát sem kergetik el és annak ellenére, hogy a maguk számára is nehéz előteremteni a mindennapi betevőt, mégis jut a cicáknak is. Háromnak is. Ha be kell fogadni még kettőt, azoknak is. Hozzájuk vitt át minket Attila barátom, mondván, hogy ha kell macska, van itt kettő éppen...

Egy fiú és egy lány. Amikor a ház felé baktattunk, azon tűnődtem, hogy a kandúr még okés, de mit csinálunk mi egy lány cicával? De aztán eszembe jutott az is, hogy anyukámnak is van anyacicája. Ha az ember nem akar kiscicákat, akkor van ám a macskanők számára is fogamzásgátló, de pont a Dunakanyarban, szinte minden évben van kedvezményes ivartalanítás is. Szóval kis gondoskodással és előre gondolkozással a lány macska ugyanúgy nem gond, mint a fiú. Sőt! A lány macska kevésbé kóborol el.
Nem is nagyon kellett megrebegtetnie a szempilláit ennek a kis cafatnak, amikor megláttuk, nyert ügye volt. Aztán a farakás mögül előjött még egy ugyanolyan, csak fiúban.

Na, így lett nekünk megint cicánk, de most egyből kettő. És mivel a mai napon azért mentünk Szobra, hogy a költözés részleteit meg tudjuk beszélni, annyi már szinte biztos, hogy alig egy hónapot kell várjunk, mire elhagyhatjuk a "Big Szitit". Addig pedig ezek a kedves emberek vigyáznak a cicáinkra. Mi meg hordjuk szorgalmasan a macskakonzerveket meg a száraz kaját...

Költözünk

Már ki merem mondani. Már el merem hinni.

Költözünk.

Nagyon régen elegem lett Budapestből. Nem is a várossal van bajom és nem is az emberekkel, hanem azzal, amit ez a város csinál az emberekből - köztük belőlem - és azzal, amit az emberek csinálnak ebből a városból.

Budapest gyakorlatilag lakhatatlan. Számomra legalábbis...

Lehetne sokáig sorolni, hogy mik azok a dolgok, amiket nem tudok elviselni, de sok értelme nincs. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott, a nagyvárosi élet vagy bejön neked, vagy nem. Ha bejön, akkor élvezni fogod, ha nem, akkor csinálhatsz bármit, csak szenvedni fogsz.

Én már nagyon szenvedtem. Főleg az elmúlt úgy öt évben.

Persze Budapest nem volt mindig ilyen. Volt idő, amikor élhető és élvezhető város volt, de valami szépen lassan elromlott. Lehet, hogy a hozzáállásom? A türelmem? Az idegeim?

Lehet.

Mindenesetre amikor ebbe a házba költöztünk, akkor ez a ház egy nyugis ház volt. Viszonylag jó állapotban.

Közben telt az idő, a ház szépen lassan lerobbant és olyan dolgok kezdtek el előjönni, amelyek lehetetlenné teszik a pihenést.

Minden éjjel mennek a szétdőlt csapágyú ventilátorok, morognak és forognak. Aludni? Szinte lehetetlen. Könyörögtem én a házmesternek, de mit tud csinálni? Nincs pénz. A lakók csórók. Aki tehette, elköltözött, maradtak a szegények. A közös költséget havonta egy ezressel kellene megemelni, hogy Kánaán legyen. Erre sincs keret...

A ventilátorok közül kettőt megjavítottak, így már csak 6 másik nem hagy aludni. És hogy minek ventilátor éjjel? Jó kérdés, nem nagyon találtam rá magyarázatot. Részben magyarázat az, hogy időkapcsoló vezérli ezeket és az első áramszünetnél ez elállítódik és onnantól kezdve nem este tízkor, hanem éjfélkor kapcsolódnak ki. Aztán még egy áramszünet és már csak éjjel kettőkor, aztán még egy áramszünet és már csak hajnali négykor.

Én veszekedjek a gondnokkal, hogy állítsa vissza? És ha veszekszem vele, akkor hányszor. Mindahányszor? Legyek én az a bunkó lakó, aki nem bír magával? Vele veszekedjek, aki egyébként rendes srác és három gyerekkel, havi 80 ezresért túrja a szemétledobót, mert a kínai beleszórja a kajás dobozt, ami fennakad. Hát nem fogok vele veszekedni, mert nem tehet róla  és nem tehet ellene....

Aztán az is szerethető volt ebben a lakásban, hogy nem volt egyébként zajos. Egészen addig, amíg pár éve nem nyitottak egy diszkót valahol a környéken. Hogy hol? Ki tudja? A zajforrás ugyanis nem határolható be, csak az, hogy elég masszív hanggal szennyez minket a munkanapok közül 2-3-szor hetente és minden hétvégén. 
Megmérte a hatóság, bizonyított. Kijöttek, megmérték, széttárták a karjukat és elmentek. Nincs eszközük az iránymérésre, így aztán hogy honnan jön, az nem tudható. Csak az, hogy zárt ablakok mellett is bőven az ébredési szint felett van a zajszint. 

Pihenni? Így? Lehetetlen. 

Megoldás? Nincs.

Illetve van. Költözünk.

Én nem vívok többet a hatóságokkal és nem fogom levelek írogatásával tölteni az időmet. Írtam eleget. Siker? Kevés. Úgyhogy én bizony nem írok többet.

Mégpedig azért nem, mert meguntam a hiányzó hős szerepét. Úgy érzem, senki más nem tesz, csak én.

Unom, hogy mindent én járjak ki, minden konfliktust én vállaljak fel.

Mást nem zavar, ha hülyegyerekek vagdossák a földhöz a sörösüveget a ház előtt? Mást nem zavar, ha minden szombaton buli van a hatodikon és az erkélyen visítoznak?

Ha de, akkor miért mindig én menjek le? Miért mindig én veszekedjek? Hát élvezem én? Hát kell ez nekem? Más miért nem megy le?

Segítek: mert ilyen a pesti ember. Egyrészt fásult, másrészt birka. Inkább tűr. Beletörődött, hogy a városi élet ezzel jár.

De tényleg ezzel jár? 

Konkrétan? Rohadtul nem érdekel! Költözünk.

Persze nem vagyok naiv és idealista sem. El tudom fogadni, hogy vannak dolgok, amik együtt járnak a nagyvárosi léttel. Dolgok, amikkel ezt az életformát választva együtt kell élni. 

De azt nem tudom elviselni, amikor valaki nemtörődömségből, trehányságból, bunkóságból teszi tönkre mások életét. Amikor olyan dolgok történnek, amiknek nem kellene történniük. Ha lenne egy kis törődés...

Mi is ez a törődés? 
Például az, hogy nem vágom be az ajtót magam mögött, amikor hajnalban elmegyek itthonról vagy amikor éjjel megjövök.

Mert a szomszéd aludna.

Én tizenkét évet laktam ebben a lakásban és a tizenkét év alatt egyszer sem csaptam be az ajtót magam mögött. Nappal sem. Pedig nekem is egyszerűbb lenne. Ehelyett behelyezem a kulcsot a zárba és óvatosan behúzom magam mögött az ajtót. Egyszerű. Nem kerül semmibe. Miért így csinálom? Mert tekintettel vagyok a szomszédaimra. 

Ők meg szarnak ránk...

Komolyan, én veszekedjek a tapló szomszéddal, akinek egyszerűen nem lehet megtanítani, hogyan kell normálisan becsukni az ajtót? Én magyarázzam el minden családtagjának? Egyenként?

Nem fogom. Költözünk

A tapló szomszéd pedig csapkodja csak kedvére az ajtót. A rácsot is. Nyugodtan rakja ki a szemetet az ajtó elé és érlelje ott egy hétig. Ha neki ez tetszik...

Én veszekedjek megkeseredett, alkoholista vénemberekkel, hogy éjjel ne süssenek lángost nyitott ajtó mellett? Hogy ne a lépcsőházba szellőztessenek?

Hogy aztán én is ilyen megkeseredett, alkesz öregember legyek?

Köszönöm, nem! Költözünk.

Én írogassak panaszleveleket a BKV-nak, hogy három hete nem alszunk, mert a villamossín eltört és hajnali ötkor ébreszt az első villamos minket?
Én írogassak panaszleveleket a Főkefének, hogy ne éjfélkor jöjjenek az alternatív kukákért, mert felébresztenek 4000 embert?
Hogy szombaton ne reggel hatkor jöjjenek a kukákért, mert aludnánk?

Hát nem fogok, költözünk.

Én írogassak javaslatokat egy olyan polgármesternek, aki nem is lakik itt a kerületben és rohadtul nem érdekli semmi a saját fizetésén kívül? Én viseljem el, hogy választások előtt udvariasan leráznak, választások után válaszra sem méltatnak?
Hát nem. Költözünk.

Szagoljam egész életemben, hogy az alattunk lakó szívja még éjfélkor is azt a kurva cigarettát?

Joga van hozzá. Az ő lakása. Nekünk meg jogunk van kussolni és szívni a füstöt. Meg mindent, ami az alattunk lakóktól felszivárog a hagymás tojástól a naftalinszagig...

Én hallgassam, ahogy seggfejek a körúton húzzák a tuningkipufogós szarjaiknak? Hallgassam, ahogy önző majmok húzzák a kiherélt kipufogós sportmotoroknak? Hallgassam, ahogy döngetik a mélynyomót? A sok senkit, akik ettől érzik magukat valakinek?

Hát nem fogom. Költözünk.

Hallgassam, ahogy az ügyeletes kórház tetejére naponta száll le a helikopter? Mert súlyponti kórház? Hallgassam, hogy tízpercenként megy szirénázva a mentő?
Hát nem. Költözünk.

Én veszekedjek a kutyasétáltatókkal, hogy szedjék össze a kutya után a kutyagumit? Én tanítsam meg a kutyát, hogyan kell csendben lenni? Én magyarázzam el, hogy a kutyát is lehet, sőt kell is nevelni? Vagy várjam meg, amíg úgy kiakadok, hogy én is légpuskával lövöldözök ki az ablakon?

Hát nem fogom. Költözünk.

Nade hová? 
Jó kérdés.

Nézzük a logikámat!

A cél, hogy csendes legyen. Budapest kilőve. Teljesen. 

Kis város legyen, de az sem baj, ha falu. És zsákutca, ha lehet. A ház előtt ne járjanak autók.

Nézzünk házat Budapesthez közel, mert a munka miatt be kell járjunk. Egyelőre...

Szóval a közeli, úgynevezett agglomerációban olyan árak vannak, hogy azt én, aki nem örökölt, kifizetni nem tudnám. A feleségem sem örökölt és nem is szeretnénk még jó sokáig. Szeretjük a szüleinket, remélem sokáig élnek még egészségben. És tőlük nem várható el és semmiképpen nem hagynám, hogy miattunk nélkülözzenek. Hogy azért ne költsenek magukra és azért ne élvezzék a nyugdíjat, mert minket kell támogatni.

Nagy támogatás volt az nekünk, hogy mindketten tanulhattunk és így olyan munkánk van, amit szeretünk. Olyan szakmánk van, amiből meg lehet élni.

Így ha megtakarított pénzünk nem is sok van, de hitelképesek vagyunk.

Így marad a hitel, mint az a legtöbb, korosztályunkbelinél.

Ha pedig 25 évre felveszek kölcsönt, akkor pedig olyan megoldást keresek, ami legalább 25 évig megoldás.

És ha így gondolkozom, akkor csak ház jöhet szóba.

Ha pedig ház, akkor az Budapesthez közel cirka 20 millió. Alsó hangon.

A 20 millió pedig lefordítva annyit tesz, hogy a hitelre 200 ezrest fizetsz havonta.

Vállalható? Hát nem. Épeszű ember legalábbis ilyet nem vállal be. Még akkor sem, ha mindketten jól keresünk.

Menjünk tehát lejjebb az árakban és így szükségszerűen kijjebb a városból!

Na, úgy 20 kilométerre már van téliesített nyaraló 15 milláért. Be lehet egy ilyenbe költözni? Be hát. Csak az ember azonnal kényelmetlennek fogja érezni és biztos, hogy pár éven belül építkezni kezd.

Azt meg köszönöm szépen, de nem!

Én már sokszor láttam, hogy teszi tönkre az ember egészségét egy építkezés. Márpedig, akinek nincs pénze, az maga csinálja. Abból pedig gerincsérv meg térd-könyök-váll-izület gondok lesznek. Köszönöm, ezt sem kérem.

Úgyhogy olyan házat kell választani, amelyik kész és legalábbis nagyon nem kell hozzányúlni.

Ha pedig ilyet szeretnénk, akkor menjünk még egy 20-30 kilométerrel távolabb.

És ha már távolodunk Budapesttől, akkor nézzük meg azt, hogy miként lehet bejárni.

Az alap, hogy legyen vonat. Mert jó a busz is, de busszal minden reggel plusz 20 perc ugyanaz a távolság. Az pedig naponta 40 perc pluszban. Ezt hozzáadjuk a 40-50 kilométerrel együtt járó egy órához, akkor bizony az napi másfél-másfél óra, ami naponta összesen tehát három.

Köszönöm, ezt sem kérem.

Így azok a megoldások, ahol csak a busz vagy az autó játszik, megint csak kiesnek. Mert az autó sem megoldás. Az autós az nem létező létforma. Az olajlobbi találta ki, milliókkal hitették el, hogy lehet naponta autózni. De nekem eszem ágában sincs minden reggelemet vezetéssel tölteni, ha közben a vonaton ülve is olvasgathatok, alhatok, filmet nézhetek, vagy csak bámulhatok ki az ablakon. Eszem ágában sincs két-háromévente autót venni! Mert napi 100 kilométer az évi 36.000. És az ehhez tartozó szerviz, olajcsere, gumicsere.
Jó üzlet ez. De nem nekünk. Azoknak, akik ebből, belőlünk élnek. Hát belőlem nem!
(Szerkesztve: időközben természetesen kiderült, hogy nem hülye az a sok ember, aki autóval jár. A kényelem mellett egy vitathatatlan érv az, hogy a kocsival havonta, kettőnknek 16 ezressel olcsóbb bejárni, mint vonattal. Így egyelőre marad az autó, de reménykedünk benne, hogy a MÁV kitalál valamit arra, hogy a vonatot vonzóvá tegye számunkra. Így az írás további részei igazak maradnak.)

Tehát a vonat, az kell!

És ha a vonathoz ragaszkodunk, akkor máris kevesebb döntési lehetőségünk van.

És ez jó, mert kevesebből könnyebb választani.

És ha kiköltözünk a városból, akkor próbál az ember olyan helyet találni, amiben van extra. Valami, amit szeretünk. Amitől jobb lesz az élet, mint a városban. Ez lehet egy erdő, hegy, folyó. Valami, amitől a hely különleges.

Úgy gondolom, hogy a Duna egy ilyen extra.

Persze itt ne arra a Dunára gondoljunk, amit itt Pesten ismerünk és ami mocskos és büdös.

Itt arra a Dunára gondoljunk, amelyik még Budapest előtt jár és amelyik még tiszta.

A Dunának északon is két partja van. Az egyik a Szentendre felőli, hát köszönjük, de ebből megint nem kérünk.

Szentendre ugyanis pont ugyanaz, mint Budapest, csak még messze is van. És drága is.

A Duna másik oldalán ott van Vác.

Na, Vácra sem költöznék, mert az is város. Ugyanazokkal a bajokkal és nem mellesleg szintén drága.

Úgyhogy nézzünk előtte valamit!
Érdekes dolog, de ami Vác előtt van, az messzebb van, mint ami utána. Mert Vác előtti településekre csak görbefa járattal lehet eljutni. Olyan vonattal, amelyik minden megállóban megáll. Így Vácról becsavarni Budapestre 20 perc, eggyel közelebbről meg 40. Van valahol egy időtörés...
Azaz nem az van közelebb időben, ami közelebb van távolságban.
Sződliget? Göd? Dunakeszi? Megfizethetetlen.
Persze lett volna ház ott is. 22 millióért pont olyan, ami nekünk kell. Havonta ez 230 ezres hiteltörlesztésben. Köszi, de nem kérjük!

Ha viszont Vác felett nézelődünk, egyre kellemesebb árakat találunk.

És Vác felett ott a Dunakanyar. A maga szépségével. Nem kell magyarázzam.

Sokan járnak ide üdülni, mi is imádtunk ide járni.
Mi lenne, ha itt laknánk?

Elsőre vad ötlet.

Aztán vizsgáljuk csak meg közelebbről!

Vácig a vonat nem áll meg sehol, így 20 perc alatt Vácon van. Onnan még fél óra a legészakibb város, a vasút végállomása.

Szob.

53 perc a Nyugatiból.

Sok?

Ha Mátyásföldről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?

Ha Erzsébetről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?

Segítek: másfél órát. Tömött buszokon, metrón. Többnyire állva.

Szobról mi a helyzet?

Onnan indul a vonat, 6.57-kor. 8 előtt pár perccel benn is van a Nyugatiban.

53 perc úgy, hogy ülsz. Hogy az üres vonaton kiválasztod, melyik székre ülj le.

Nem ugyanaz, mint a BKV-járatokon álldogálni. Már most nem, pedig még nem légkondis a vonat (csak hétvégén).

Visszafelé a Nyugatiból ugyanez. Ha a 17.07-es vonatra kimész öt előtt, üres. Ülsz.

Ha mégsem, mert megkésel, akkor 20 percet állsz Vácig, aztán ülsz.
Akkor Szob messze van? A térképen igen. Vonattal? Nem.

A Nyugatiból a munkahely 4 perc. Otthonról a szobi vasútállomás 3 perc.

Próbáljuk ki! Menjünk ki hajnalban és jöjjünk be, mintha ott laknánk! Aztán délután menjünk haza, mintha ott laknánk!

Nézzük meg az embereket! Az arcukat. Meggyötörtek? Nyűgösek?

Nem.

Életforma ez, van, aki huszonéve csinálja.

Tartható életforma.

Reggel felülsz, menet közben megreggelizel, olvasol, filmet nézel, szundikálsz. Vagy beszélgetsz.

Ezt csinálják.

És ezt fogjuk mi is csinálni.

Mármint a be- és a hazaúton.

Reggel egy órával kelünk korábban, délután pedig egy órával érkezünk később haza.

Cserébe se villamos, se bagózás, se lángos, se ventilátor, se semmi.

Csend. Az van.

"Az a baj ezzel a várossal, hogy kihalt..." - mondja a szomszéd. 
"Az a jó!"  -gondolom én.

És ha hazaértünk mi van? Milyen egy hétköznap délután, vagy a hétvége?

Duna van, kajakozás van, horgászás van.

Ősszel Börzsöny van, Ipoly van. Esztergom és termálfürdő van, olcsó szlovák üzemanyag van.

Biciklizés van, kirándulás van.

Nyugalom van.

Élet van.

Úgyhogy költözünk.

Mit lehet Szobon kapni? Mennyiért?

Nos, 110 négyzetméteres házat, gyönyörűen felújított sétálóutcában. 13,5 millióért. Ebbe költözünk mi hamarosan.

További képek ide kattintva.
Nem titok, ehhez 9 milliót kell felvenni kölcsönként, helyesebben lízingként. Aminek a havi részlete nincs egy százas sem. Ha az ember megtakarít, a tőke csökkenthető és így a havi részlet is csökken. Ilyen a lízing.

Ez már vállalható. Főleg, ha a munkahely is belefizet, lakhatási támogatásként.

És mikor lesz a miénk?

2037-ben. 25 év múlva. Épp csak 65 évesek leszünk addigra.

És mi lesz addig? Tudjuk-e majd fizetni?

Jó kérdések ezek.

De ha most nem, akkor mikor? Ötvenévesen?

Mindenesetre forintalapon, elvileg előre látható havi részlettel.

Tehát viszonylag biztonságosan, ha létezik olyan, így 2012-ben...
És ami a lényeg, némi tartalékkal a havi költségvetésben. Olyan tartalékkal, amiből lehet félretenni.

Te mit fogsz a költözésből észrevenni, barátom?
Kevesebbet leszek Budapesten? Valószínűleg, de mivel itt dolgozom továbbra is, naponta jövök majd be. És ha kell, egy-két vonattal később megyek csak haza. Úgy leszek pesti, hogy nem leszek pesti.

És sokkal nyugodtabb leszek. Ez biztos.

Megszaporodnak a kajakozós, kirándulós videók.

Nincsenek illúzióim, valószínűleg lesznek bejegyzések késő vonatokról és a MÁV hülyeségéről.

És a Google Maps ezentúl majd a Dunakanyarban mutat. Többnyire.

Látod majd, hogy megváltoztam. 

Életmódot, életformát váltottam.

Mert ami itt volt, azt nem lehetett bírni.

Elég volt, Budapest! Ennyi!

És ha Szobon jársz, szívesen látunk majd egy Szobi szörpre...

Ha pedig házat keresel mostanában, van ott még, ahol ez van...

Az irigység engem tuningol

Volt idő, amikor idegesített, hogy egyes emberek hobbiból keresztbe tesznek. A motivációjuk az irigység. Ha nekik nem jó, akkor nekem se legyen az.

Persze - szerencsére - soha nem értettem, hogy működik ez, mert erre az érzelemre én magam képtelen vagyok. Legalábbis a negatív megnyilvánulására.

Mert ugyebár én is vagyok néha irigy. Amikor valami olyasmit látok, ami nekem is jó lenne. Az a felnőtté válás egyik fontos pillanata egyébként, amikor az ember ellent tud állni és el tudja azt dönteni, kell-e neki valójában az a bizonyos dolog. Mert ugyebár a fogyasztói társadalom úgy működik, hogy megpróbálnak bennünk olyan szükségleteket ébreszteni - reklámokkal, például - amelyeket átgondolva az ember rájön, hogy valójában neki ezekre a szarokra (bocsánat) nincs szüksége.

Van olyan ember aki erre sosem jön rá és egész életében üldözi a sok hamis, boldogságot ígérő szirszart. De ez egy másik történet.

 

Szóval, ha vannak valós szükségleteink, amiket tényleg szeretnénk magunknak, akkor az ember érezhet irigységet. Annak láttán alakul ez ki, ha valaki másnak megvan az, amire mi csak vágyunk.

A jó hozzáállás szerintem, ha az fut végig az emberben, hogy neki mit kelltennie azért, hogy megkaphassa azt, amire most éppen irigykedik. És ha tényleg kell valami, akkor megszerzi.

Vallom azt, hogy amire igazán szükségünk van az életben és úgy konkrétan a boldogsághoz, azt mindenki elérheti. Csak jól kell célt választani és nem kell olyasmit üldözni, amit felesleges.

Így lesz az irigységből motiváció és így lehet egy negatív érzelmet úgy befogni, mint a vitorlások a szelet.

 

Ha az ember viszont nem tudja kezelni ezeket az érzelmeit, abból bizony hajótörés lesz. Amellett, hogy az energiák pocsékolása, az irigység ha negatív, felemészthet és olyan személyiségtorzulásokhoz vezethet, amelyeknek a következménye lehet nagyon durva is. Megkeseredett, deviáns viselkedésű emberek kerülnek ki ezekből az elvesztett csatákból, amiket mindenkinek magának kell megvívnia a saját negatív hajlamaival szemben.

 

Mint írtam, engem az irigység tuningol. Felpörget.

 

Az előbb leírtakon felül az irigy emberek felém sugárzott negatív érzelmeit is be tudom fogni és a vitorlám uralma alá hajtani.

Ugyanis - és ez a személyiségfejlődésem egyik nagyon fontos győzelme - megtanultam pozitívan értékelni azt, ha valaki irigy rám.

Persze nem generálom ezeket a konfliktusokat, azaz nem dicsekszem például. Dicselkednie annak kell, aki nem biztos önmagában és folyamatos megerősítésre van szüksége abban, hogy neki jó.

 

Én megerősítés nélkül is tudom, hogy nekem nagyon jó és jól érzem magamat a bőrömben.

Ha netán mégis irigységgel találom szembe magamat, azt pedig úgy élem meg, hogy irigylésre méltó vagyok, azaz az irigykedő felett állok - legalábbis abban, amit irigyel tőlem.

 

Persze az irigységhez szokott párosulni más is, így például a furkálódás, áskálódás, keresztbe tevés.

Nos, ezekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy aki ahhoz hülye, hogy elérje azt, ami nekem van ő meg csak irigykedik iránta, akkor miért pont ahhoz lenne esze, hogy nekem keresztbe tegyen.

Gátolhat ideiglenesen a céljaim elérésében, de - ismétlem - amire szükségem van, azt én elérem. Akár gáncsoskodik valaki, akár nem.

Számos olyan helyzet volt az életemben, amikor be tudtak nekem tenni sunyi alakok, de visszanézve ezek a helyzetek mindig megerősítettek és ha később is, de mindig elértem mindent, amit akartam. És visszanézve azt látom, hogy ezek a sunyi alakok nincsenek sehol, én meg itt vagyok.

Az élet hosszútávon ugyanis igazságos és csak egy dolog számít, mégpedig a hozzáállás. Akinek pozitív a hozzáállása, azzal pozitív dolgok történnek, akinek meg negatív, azza negatívok. Ilyen egyszerű ez.

Azt nem szabad hagyni, hogy a negatívok magukhoz rántsanak és lehúzzanak a maguk sötét, kicsinyes, rosszindulatú világába. Aki elég erős, azt nem lehet lerántani. Az akár felhúzhat maga mellé pár ilyen szerencsétlent és megértetheti velük, hogy nem jó, amit tesznek. Megmutathatja a helyes utat.

Aki nem elég erős, annak meg el kell határolódnia. Ez is módszer.

Akik pedig menthetetlenek, azok menthetetlenek. Maguknak keresék a bajt, megkapják ami jár. Nem tőlem, nem tőlünk, hanem az élettől.

És talán ez a legnagyobb igazság a mai agymenésemben...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."