Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.

 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

Szob, árvíz, 2013. Jól vagyunk!

Sokan kérdezitek, hogy mi van velünk Szobon? Mi a helyzet az árvízzel. A megnyugtatásotokra közlöm, hogy velünk minden rendben. Amikor a házat vettük, meggyőződtünk róla, hogy az eddig mért legmagasabb árvíz-szint felett van úgy jó 5 méterrel. Így minket ez az árvíz nem fenyeget.

Vannak persze dolgok, de ezek inkább kellemetlenek. Ilyen például, hogy kerülővel lehet csak hazamenni, de ez csak az autózásra vonatkozik. A vonat jár rendesen, így ma vonattal megyünk dolgozni.

Úgyhogy mi jól vagyunk, nyugi!
(Fényképek nem lesznek ebben a bejegyzésben, mert a katasztrófaturizmust gyűlölöm...)

 

Egyetlen dolgot szeretnék még megjegyezni, mert látom, hogy a fejekben kicsit zavar van.

Ez pedig az, hogy miért építkeznek egyesek árvíztől veszélyeztetett területre.

Meghogy "Úgy kell nekik!".

 

Mielőtt pálcát törnél ezek felett az emberek felett, pár dolog.

Elsőként, hogy a ma árvíz által veszélyeztetett területek jó nagy része nem volt veszélyeztetett akkor, amikor az építkezés mellett döntöttek. Azóta lett az, mégpedig azért, mert a vízszintek magasabbak. Idén - becslések szerint - nagyjából fél méterrel.

Ez pedig azt jelenti, hogy olyan utca is víz alá kerülhet, ami eddig nem. Olyan házakat is elönthet a víz, amelyeket eddig nem.

És ez sajnos tendencia, azaz várható, hogy az évek előrehaladtával egyre nagyobb árvizek lesznek.

 

A másik, hogy akik árvíz által veszélyezetetett területre építkeznek - vagy ott házat vesznek -, azok többnyire nem jókedvükből teszik. Azért teszik, mert nincs más lehetőségük anyagilag.

Nem a luxusvityillókról beszélek, nem a nyaralókról beszélek. Azokkal nincs semmi baj. A gazdagok meg tudják magukat védeni, nem kell őket sajnálni! Általában meg is teszik, sőt a ház eleve úgy van építve, hogy simán átvészel a maximális szintek feletti árvizeket is.

Ne ők jöjjenek fel a gondolatodban, amikor az árvíz szót hallod! Ők vannak kevesebben.

 

Azokról beszélek, akik azért vettek kis házat árvizes utcában, mert másra nem futotta. Azokról, akik a házat örökölték az ősöktől és nem tudnak máshová menni. Azokról, akiknek nem volt választása. Akiknek nincs más választása.

 

Én szerencsés vagyok, mert megengedhettem magamnak, hogy feljebb vegyek házat. Drágább volt. A jelenleg elöntött szobi utcákban például 75%-ért lett volna nagyobb, szebb ház. Én dönthettem úgy, hogy inkább a drágább, de biztos helyen lévőt vegyük.

De vannak, akiknek nincs döntésük.

Ők érdekelnek engem. Velük mi lesz?

 

Szóval amikor elgondolkodsz ezeken a dolgokon, vedd ezt is figyelembe, légy kedves!

És ha tudsz segíteni, segíts!

Mindig van hol, mindig van kinek.
(Ja! Ha valamit, ezt a bejegyzést megéri továbbosztani!)

Negyvenegy

Én magamnak írom a blogokat, de ha más is élvezi azokat, ám legyen!

Szeretem a blogokban azt, hogy segítenek rendezni kicsit a gondolataimat. Ha ugyanis le kell írni valamit, akkor a fejben kavargó kusza összevisszaságot kell sorok közé kényszeríteni és így megszelídülnek, elrendeződnek, sorbaállnak az események. És ez jó.

Nameg jó visszaolvasni is.

Most olvastam el azt az írást, amit negyvenévesen tettem közzé. Itt olvashatod el, ha lemaradtál volna róla. Minden szava igaz továbbra is. De egy év alatt is történtek dolgok, ezeket szedném sorba most.

 

Amikor negyven voltam, még nem is sejtettem, hogy az életem gyökeres változásokon megy keresztül az elkövetkező évben. Nem is sejtettem, hogy "megházasodunk". Szerencsére meghoztunk egy döntést, amely minden nehézség ellenére jó döntésnek bizonyult. Szobra költöztünk - talán olvastál róla, a legolvasottabb blogbejegyzéseim közé tartozik a "Költözünk" című - és ezzel az életünkből kimarad egy olyan tényező, amely kezdte már-már tönkretenni azt. Ezt a tényezőt úgy hívják, Budapest. Naggggggyyyyyon nem hiányzik!
Persze sokan élnek Budapesten és én nem is akarom sem megsérteni, sem leszólni ezt az életformát. Csupán annyiról van szó, hogy nekem egyszerűen nem ment. Szépen lassan, de biztosan őrölte fel az idegeimet és kezdtem már nem hasonlítani önmagamra. Szerencsére önelemzős típus vagyok és észreveszem magamon a változásokat, de emellett vannak igazi barátaim, akik nem félnek megmondani nekem, ha valami gáz van velem. És bizony gáz volt velem, de még talán időben sikerült leereszteni.
Most éppen a regenerálódás időszakát élem és bár nem vagyok még mindig a régi, de vannak jó jelek. Elindult egy folyamat, amiben a nyugis szobi életnek bizony nagyon fontos szerepe van.

Igaz, néha némi zavart érzek az erőben, de alapvetően nagyon rendben van ám az az életforma, ami kialakulóban van minálunk.
Miről is beszélek, amikor életmódváltásról esik szó?
Nos, például 110 négyzetméteren lakunk 35 helyett, ami eleve simítja az ember idegeit. Végre mindenre van hely. Nem is tudom elképzelni, hogy voltam képes 35 négyzetméteren megoldani mindent. Lehet, hogy emiatt is idegesebb voltam? Valószínű.
A kertesházzal - ami egyébként esetünkben kertetlen - együtt jár néhány szuper körülmény is. Ilyen körülmény két és fél négylábú, melyek közül Kumpa nevű anyacicánk és az ő egyhónapos Dömper nevű kiscicája nagyon sok örömöt okozott nekünk már.

Lehet macska nélkül is élni, de minek? Ezek a kis rohadékok akkor is fel tudják vidítani az embert, amikor egyébként teljesen le van törve és konkrétan érzem, ahogy az idegeim simulnak ki, amikor odaülnek az ölembe dorombolni. És hogy a macska nem kötődik az emberhez? Ez is nevelés kérdése. Igaz, a fiú macskánk, aki az Izom Tibor névre hallgat - barátainak csak Tibike - nem annyira dörgölőzős, de ő meg a legváratlanabb pillanatokban képes kimutatni a ragaszkodását. Őt is imádjuk.

Szóval megmacskásodtunk és ezt az örömöt igazán csak azok értik, akik hozzánk hasonlóan szeretik az állatokat.
Persze vannak az állatokkal kapcsolatosan negatív dolgok is, de aki falura költözik (még ha Szob hivatalosan város, sőt járási központ is), az tudomásul kell vegye, hogy a kutyák ugatnak. Hozzá lehet szokni ehhez is, bár azt sosem fogom megérteni, hogy akinek a kutyája a saját ablaka alatt ugat egész éjjel, az ebben milyen örömöt lel, de az ő dolga. Azt sem értem, hogy pásztor kutyát miért kell 3 négyzetméteren tartani, de ez is az ő dolguk.
Mindent összevetve Szobon lakni jó és nem bántuk meg a döntésünket. Adassék meg nekem az, hogy legkésőbb majd a hatvanötödik születésnapomon leblogolhassam, hogy kifizettük a házat rendesen.
Nagyon örülök annak is, hogy a munka fronton továbbra is rendben van minden. Továbbra is szeretem a munkáimat és a tanítás is annyira felpörgött, hogy nagyon unatkozni nincs időm. Az elmúlt egy évben még két másik iskolában is elkezdtem tanítani és így többet dolgozom ugyan, de több sikerélmény is ér és nem mellesleg többet is keresek. A pénz pedig jól jön annak, aki házat vesz. Mindig van helye.
Ha már ház, egy külön blogot megérne az is, hogy miként szembesül az ember azzal, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogyan azt elképzelte.
De a mai nap nem erről szól. Ha a házzal kapcsolatos problémák szerepet kaphatnak a mai napban, akkor is csak annyiban, hogy megemlítsem, milyen szerencsés vagyok abban is, hogy egyrészt MINDENT meg tudok csinálni, ami elromlik, másrészt nagyon rendes barátaim vannak, akik meg segítenek abban, amit mégsem tudnék megcsinálni egyedül. Így aztán a féltetőnk már nem ázik be, mert jöttek, leszedtük, kicseréltük az elrohadt léceket és elrendeztük a felemás cserepeket. Egy nap alatt kényelmesen megvoltunk vele és tisztább, szárazabb érzés, de szó szerint.

Nem félek tehát a ház dolgaitól, mert ha az egészségem engedi, akkor szépen lassan kijavítgatunk mindent. Inkább lassan, mint szépen.
Ha már az egészség: hála istennek nem panaszkodom továbbra sem. Lassan fél éve, hogy teljesen letettem a kólát és így utólag már látom azt is, hogy mekkora egy barom voltam, hogy nem előbb. Egy dolog biztos: én kólát ebben az életben többé nem iszom. Egy kortyot sem. Soha többet! Az ilyen függőségektől drasztikusan lehet csak megszabadulni, nem lehet csökkenteni az adagot. Le kell tenni! Én letettem és ebben sokat segített az a fogadás, amit Kryx barátommal kötöttünk. Ha én nem iszom több kólát, akkor Ő meg leszokik a cigiről. Mindketten tartjuk a fogadalmunkat és nekem jó érzés tudni azt, hogy Ő miattam (is) egészségesebben él. Megjegyzem, hogy nála elég kemény életmód váltás az is, hogy hetente 600 kilométert leteker bringával emellé. Irigylem is emiatt, mert nekem most a bringa kicsit háttérbe szorult. Azért ha tehetem, elmegyek vele erre-arra. A Balatont azért idén is megkerültük.

Ha már egészség: elkezdtem újra futni is és bár a térdeim kissé tiltakoznak, az eredményeim javulnak. A heti 3-4 futásról most kicsit csökkenteni fogok 2-3-ra, mert rájöttem, hogy az izületeim is negyvenegy évesek és nem bírnak annyit, mint húsz éve. Ahogy mondani szokás: az élet rövid, de futás közben hosszabbnak tűnik. És ha már 200 méterre lakom a Dunától és a mellette húzódó sétánytól, kihasználom az alkalmat arra, hogy futtában megnézzem párszor. Nem lehet megunni...

Ha esetleg szeretnéd követni a fejlődésemet, a Sportypalra felteszem a futásaim GPS-szel rögzített útvonalait. Ide kattintva érheted el. Tudom, hogy nevetségesek ezek az eredmények, de szeretek szórakoztatni. Persze leszek még gyorsabb is, ahogyan az is vagyok minden egyes alkalommal. És természetesen senkivel nem kívánok versenyezni, csak magammal. Magamat meg könnyű legyőzni, mert nem vagyok nagy ellenfél... ;)

Mit tervezek a negyvenkettedik születésnapomig?
Sok tervem nincs és ennek főként anyagi okai vannak. Az idei év arról fog szólni, hogy tél előtt a házon a tetőt megjavítsuk, mert ezzel a tetővel nem lehet nekiindulni még egy télnek. Kicsit kell hangolni a fűtésen is, mert szinte az összes fűtéscsap be van rohadva és így nem nagyon lehet szabályozni a meleget. Ez a múlt télre kiszabott számlán meg is látszik, de idén ez már másként lesz. Mindez megint csak pénz, pénz, pénz.

Szóval nagyon sok olyan dolgot fogok csinálni, amik ingyen vannak. Sok túra lesz a szomszédos Börzsönyben. Sok bringázás lesz. Sok pecázás lesz az Ipolyon és a Dunán. Sok fürdés lesz a Dunában. Ha van kedved, csatlakozhatsz.

Szerencsére a legjobb dolgok az életben ingyenesek.

És a végére a legfontosabb: nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy milyen szerencsés vagyok a kis feleségemmel. Hogy olyan kapcsolatban élhetek, amelyet a megpróbáltatások csak erősebbé tesznek.
Így aztán a negyvenegyedik születésnapomra az a legnagyobb ajándék, hogy a magánéletemben minden rendben van.
Ennél többet nem is kívánok magamnak.
Minden más mellékes.

Miért venném meg Gergő házát?

Van nekem egy nagyon jó barátom, Gergő. Ha belegondolok, kevés olyan jó barátom van, mint Ő. De nem ezért venném meg azt a házat, amit Érden árul...

Előzetesen leszögezem, hogy nagyon élvezem azt a házat, ahol lakunk és nem bántam meg a szobi házvásárlást. De most, hogy túl vagyok egy vásárláson, számos olyan dologra rájöttem, ami miatt így soha többet nem vásárolnék házat, ahogy mi tettük. Pár dolgot másként csinálnék és ezek alapján Gergőék háza jelenleg sokkal jobb vétel lenne, mint a miénk volt.

 

A kérdéses házikó - mármint Gergőéké - Érden van, egy zsákutcában. Egyébként a mi házunk is zsákutcában van és nagy szerepe volt a döntésemben annak, hogy pont Gergők házánál láttam meg, milyen jó dolog is zsákutcában lakni. Aki zsákutcában lakik, annak a háza előtt nincs átmenő forgalom. Azok az emberek járnak-kelnek itt - és ott is - akik az utcában laknak. Ez naponta 20-30 elhaladó autót jelent. Ha nem zsákutcában laksz, akkor ez óránként is lehet ennyi, főútvonalon meg akár percenként is. Ha az ember családi házba költözik, akkor - gondolom én, szigorúan magamból kiindulva - nyugalomra vágyik. A nyugalom nálam pedig nem egyeztethető össze azzal, hogy az ablakom alatt percenként tucatjával mennek el az autók, kamionok, helyi járat. Na, ezért költöztem én zsákutcába, Szobon a mi utcánkban volt olyan nap, amikor 7, azaz hét autót számoltam meg. Pedig direkt figyeltem. Zsákutcában lakni tehát jó!

Ha házat vennék most, akkor CSAK olyan házat vennék, amely nem az utca fronton van, hanem előkert választja el az utcától. Miért? Mert a mi házunknál a gyalogosok (tisztelet a kivételnek) BÁMULNAK be az ablakon, amit én felettébb utálok. Az embernek az az érzése van, hogy egy nagy Big Brotherben van és az egész élete egy nyitott könyv. Ezzel szemben egy előkertes háznál (ilyen Gergők szóban forgó háza is) ez a probléma nincs. Az ember ráadásul ültethet néhány dísznövényt, sövényt a ház és az utca közé, ami a bekukucskálást lehetetlenné teszi, de még azt a kevés hangot is megfogja, amit az a néhány autó jelent, ami elvétve elmegy a ház előtt. Elég ám egyetlen szomszéd, aki reggel ötkor jár dolgozni és minden reggel járatja a kocsit (én is ezt csinálom, igaz fél hétkor), míg bezárja a házat és a kaput. Akár akarod, akár nem felébredsz erre akkor is, ha Neked elég lenne később kelned. Szóval jó az, ha egy biztonságos távolság választ el az utcától...

Ha most vennék házat, akkor olyat vennék, amihez van egy megfelelő kertecske. Nem nagy, nem akarok sem krumplit, sem borsót ültetni, de nem is kicsi. Arra kell a kertecske, hogy oda ki tudjak néha ülni, nyaranta a gyerekeknek ki lehessen tenni egy medencét, rohangálhassanak kedvükre. Ehhez egy 1000 négyzetméter alatti telek bőven elég. Mondjuk 700 négyzetméter, mint Gergőéknél. Egy ekkora kertben még a fű is tökéletesen, kevés munkával karbantartható, de arra is bőven elég, hogy az ember egy kis sufnit húzzon fel rá (ez Gergőéknél megvan), illetve egy kocsibeállót csináljon (Gergőéknél ez is megvan) és meleg nyári napokon kellemes kerti partikat rendezzen a haveroknak és azok családjának. Szóval egy jól eltalált méretű kert nagyon jó dolog ám...

 

Aztán ha házat vennék, nagyon jó dolog lenne, hogy körül lehet járni. Ezt a gyerekek nagyon élvezik, simán lehet körülötte fogócskázni, vagy akár biciklizni. Ha én most lennék kölyök, biztosan nem állnék meg addig, amíg százszor nem kerülöm meg a házat cangával. Aztán kétszázszor. Aztán görkorival.

Az ilyen, megkerülhető házaknak megvan az az előnye is, hogy nincs a szomszéd felé eső falrész, nem támaszt a házad falához semmit a szomszéd (extrém esetekben nem borít például homokot meg sódert a fal tövébe, amitől aztán átázik a ház fala teljesen...) és ami a legfontosabb, kellemes távolságba kerülsz attól, hogy egy félhülye szomszéd mondjuk hajnalonként a hálószobád mellett, a párnádtól 1 méterre hasogassa a tűzifát. Vasárnap is. Igaz, az én szomszédaim Szobon aranyosak és Gergőék házánál is kifejezetten jó fejek, de azt sosem lehet tudni, mikor költözik melléd egy elmeháborodott. Velük szemben a távolság az egyetlen biztos megoldás.

Gergőék házánál külön imádható dolog az, hogy az udvar egy része a ház mögött van, így az utcáról nem látszik, a telekszomszéd felé magas kerítés és buja növényzet határolja, így a diszkréció adott. Nem néz senki bele az orcádba, miközben napozol, medencében pancsolsz, vagyakármi.

 

És nem utolsósorban, ha egy ház körbejárható, akkor minden napszakban van olyan terület, ami éppen árnyék alatt van és a legnagyobb nyári melegben is ki lehet oda ülni.

A következő szempontom az, hogy nem vennék emeletes házat. A miénk emeletes, már kicsit bánom. Vannak persze előnyei is, hiszen a mi házunk kis alapterületű és így télen bagóból kifűthető (átalányban annyit fizetek, mint Pesten fizettem egy 35 négyzetméteres panelért...). De egyértelműen hátrány egy emeletes háznál a lépcsőzés, amit mi még bírunk így 40 évesen, de leszünk mi majd 65 évesek is, mire kifizetjük. Szóval a lépcsőzés nem jó dolog, megerőlteti a térdet és éjjel, félálomban lemenni vécére külön bónusz.

Gergőék háza viszont földszintes. Nagy előnye ennek, hogy nincs lépcsőzés és további előny az is, hogy a tetőtér -padlás - szükség esetén bármikor beépíthető. Így a ház alapterülete megnövelhető majdnem a duplájára, ha a gyerekeknek esetleg kell majd a hely, ahogy nőnek. A gyerekszoba egyébként később vendégszobának meghagyható, a jelenleg meglévő földszinti terület egy kétgyerekes családnak tökéletes, jó beosztású, élhető élettér.

Ha házat vennék, csak olyan embertől vennék, aki műszaki beállítottságú. Csak villanyszerelőtől, lakatostól, víz- gáz- és központifűtés-szerelőtől, kőművestől. Vagy mérnök embertől.

Miért? Mert ezen embereknek általában olyan a beállítottságuk, hogy nem bírják elnézni, ha valami rossz. A saját házukban aztán végképp nem. Ez a műszaki beállítottságú ember minden problémát meg tud oldani mégpedig úgy, hogy az utána jól is fog működni.

Mi, akik ez a "fajta" vagyunk, nem tudunk azzal a tudattal élni, hogy valami nem jó, bármikor elromolhat. Ott motoszkál a fejünkben és inkább megcsináljuk, vagy megcsináltatjuk, mert csak akkor tudunk nyugodtan aludni.

Gergő villanyszerelő, háztartási gépek forgalmazásával foglalkozik és emellett nagyon ügyes keze van mindenhez. Engem - de több barátomat is - számos esetben segített ki olyan műszaki problémákból, amikhez én kevés voltam. Pedig én is ügyeskezű, igényes ember vagyok.

Vagyunk páran, akik ha valamit megcsinálunk, az meg van csinálva. Ennyi. És vagyunk páran, akiket a kihívott szakember sem tud átverni. Alapvetően azért nem, mert eleve ismerettségi körből választunk megbízható szakembert mindenre, másrészt meg azért nem, mert magunk is meg tudnánk csinálni mindent és csak a speciális szerszámok miatt nem állunk neki. Olcsóbb ugyanis kihívni valakit, mint gépet bérelni, elcseszni egy hétvégét - vagy hetet - és ugyanazt az eredményt elérni.

Összegezve tehát mindezeket azért írom csak le, mert van, akitől az ember nyugodtan vehet házat. Nincs összegányolva. Gergőtől például nyugodtan vennék házat, de nem csak ezért. Később írom, miért is...

 

A felsorolt kritériumokkal persze találhat az ember számos házat, még hasonló áron is. Az ingatlanpiac kegyetlenül pang, alig lehet eladni valamit manapság. Ezért van az, hogy sokan és egyre többet engednek a ház árából, miközben az értéke nem csökkent. Gergőék háza is simán eladható lenne 22-23 millióért is és a "válcság" előtt egy hét alatt el is vitték volna ennyiért.

De "válcság" van, az emberek teljesen be vannak ijedve és semmiképpen nem vállal senki kockázatot.

És ez teljesen érthető.

Az egyik dolog a pénzügyi kockázat. Miatta vettem én magam is egy olcsóbb, Budapesttől sokkal messzebb lévő házat. Nekem nem volt sok lehetőségem, nem volt alaptőkém - mondjuk egy jól eladható lakás Budapesten - így bármennyire tetszett is Gergőék háza, nem mertem bevállalni ekkora kölcsönt.

De ha lett volna mondjuk tőkém és belefért volna a magam által kikalkulált havi törlesztőrészletbe, akkor CSAK ezt a házat vettem volna meg.

 

De nem a pénzügyi oldala a legdurvább egy ház megvásárlásának. Ha az ember utánajár és jó bankot választ, forint alapon és kellő önrészlettel, akkor egészen jól kiszámítható, mikorra és hogyan ér majd a kölcsön, vagy lízing végére. Munkanélküliség persze bármikor beüthet, de épeszű ember tartalékol és magában a kölcsönben is vannak megoldások pár hónap áthidalására. Így talán a pénzügyi oldal manapság, a svájci frankok után megszigorodott feltételek mellett azért vállalható.

Nem ez a nagyobb kockázat tehát.

 

Most pedig, amikor túl vagyunk egy hercehurcán és az első hónapok szívásain, azt mondom, hogy házat CSAK olyantól vennék, akit ismerek. Akiben bízok.

Ugyanis egy ház vásárlásánál ALAP, hogy ha idegentől veszed, akkor BECSAP.

Kit kisebb, kit nagyobb dolgokkal vernek át, de átvernek. Ez biztos!

Miért?

Egyrészt azért, mert nagyon pang a piac és sokan évek óta árulják a házukat. Amikor jön egy vevő, lehazudják a csillagokat is az égről, csak vegye meg végre valaki. Olyan rafinált és aljas csúsztatásokat alkalmaznak emberek, hogy égnek áll tőle az ember haja.

Idegennek tehát azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Mindennek utána kell járni, szakértőket kell hívni a házhoz és szigorúan fel kell mérni a kockázatokat. Hogy a háznál milyen műszaki jellegű buktatók lehetnek.

Amikor ez megvan, kell csinálni egy kalkulációt és az alapján kell dönteni, hogy bevállalható-e a ház úgy, hogy tudjuk világosan, a kazánt hamarosan cserélni kell, a tetőt javítani kell, a házat le kell majd szigetelni, a villamos vezetékeket ki kell majd cserélni, az ablakokat ki kell majd cserélni. És még sorolhatnám, miken próbál meg egy átlagos magyar eladó átsiklani kecsesen, amikor az ember a ház műszaki állapotáról kérdezi.

 

Aki vett, vagy akart venni házat, annak bizonyára ismert mondatok ezek:

"Á, a kazán újszerű, amúgy meg örök darab, magyar gyártmány és fillérekért lehet venni hozzá alkatrészt...". A valóság mi? A kazánt gyártó magyar cég rég megszűnt, a javítás csak cserével oldható meg. Vagy: "28 fok van fenn az emeleten, olyan jó a fűtés...". A valóság: ahhoz, hogy a földszinten 18-20 fok legyen, az emeleten 28-at kell csinálni, olyan szarul lett kialakítva a rendszer. Vagy: "Ezeket az ablakokat nem szoktuk nyitogatni, mert a fürdőszobán keresztül meg a bejárati ajtón keresztül szellőztetünk, az sokkal jobban átszellőzteti a házat..." A valóság: Az ablakok be vannak rohadva és ha sikerül is kinyitni azokat, centiket lógnak és csak csavarhúzóval feszegethetők vissza. A fürdőszobán keresztül meg azért kell szellőztetni, mert a szarul kialakított padlóösszefolyó miatt pöceszag lenne. Vagy: "A kilincset kicsit meg kell csak emelni, máris zárható az ajtó, de mi ezt az ajtót soha nem szoktuk bezárni..." A valóság: az összes zárban el van törve a rugó és ezért kell a kilincset megemelni, az ajtót pedig azért nem szokták zárni, mert a zárnyelv helye ki sincs vésve az ajtótokból és így nem fordítható rá a kulcs...

És még sorolhatná, de nem teszem. Egyébként csak az a kérdés, hogy az eladó ennyire nem ért a műszaki dolgokhoz és ezért tudja minden szakember átverni, vagy ennyire rafinált, hogy a tudatlant így el tudja játszani, miközben nagyon is jól tudta, hogy az eladásra kínált házzal milyen gondok vannak. Vagy csak egyszerűen őt nem zavarják azok a dolgok, amik engem meg igen...

 

Egyébként nem nagyon érdekel. Tudomásul vettem, hogy egy használt házon mindig lesznek javítandó dolgok és egyébként én magam élvezem is, ahogy a kezem munkája nyomán egyre szebb és jobb lesz valami. Szerencsére a házunk vételekor ezeket a dolgokat bele is kalkuláltam a képletbe.

 

Nem reklamálok tehát, mindössze annyit szerettem volna mindezzel csak érzékeltetni, hogy sokkal jobban jár az ember, ha egy becsületes, igényes, műszaki beállítottságú embertől vásárolunk házat.

 

Mint például Gergő.

 

Abban biztos vagyok, hogy Ő se hazudni nem fog semmiről, de még csak elhallgatni sem fog olyan dolgot, amiről tud. És abban is biztos vagyok, hogy Őt nem tuta átverni egyetlen szakember sem, így ami már meg van javítva, az meg van javítva.

 

Összegezve tehát ha most vennék házat és az anyagi lehetőségeimbe bele is férne, akkor egy percig sem gondolkoznék ezen, az Érd csendes zugában, jó közlekedés mellett lévő, aranyos kis házacskán.

 

Mindössze azért írtam mindezeket le, hogy nehogy már egy idegen járjon jól ezzel a házzal!
További részleteket ide kattintva olvashatsz.

 

Ha valakivel jót akartok tenni, osszátok tovább ismerősök között!

Adós, fizess!

Ezen a világon semmiről sem mondhatjuk, hogy biztos, kivéve a halált és az adót. Egy olyan fazon mondta ezt, akinek a képét azóta nagyon sok pénzre rányomták. A jó öreg Franklin már az 1700-as években tudta ezt, mi pedig csak most tanuljuk.

Én magam éppen a napokban.

Mint azt bizonyára olvastátok korábban, ház vásárlásra adtuk a fejünket. Ezzel kapcsolatosan persze sok minden eszébe jut mindenkinek, de a mi házvásárlásunkról annyit, hogy nem életünk nagy álmát vásároltuk meg. Helyesebben dehogynem, csak az álmainkat alakítottuk hozzá a valósághoz. Egy olyan vásárlásba mentünk bele, ami emberi számítások szerint kivitelezhető. Számos kompromisszumot kötöttünk és reméljük, hogy megérte. Egyelőre úgy néz ki, igen. Nem is nyavalygok, csak egy szép történetet szeretnék elmesélni arról, hogy az állam miként támogatja a fiatalokat az első lakáshoz jutásban.

Nekünk ugyanis ez az első lakásunk.

Az első hibát ott követtük el, hogy nem mentünk bele egy felelőtlen vásárlásba korábban, hanem megvártuk, amíg minden legalább úgy néz ki, mintha klappolna és felelősséggel bele lehet menni egy ilyen nagy döntésbe. Ezzel egyet elértünk, kicsúsztunk a 35 évből. Az azért mentségünkre szolgáljon, hogy ezelőtt az életünkben nem volt olyan élet helyzet, amikor csak álmodhattunk is arról, hogy ilyesmibe kezdhetünk. Most jött el az idő, de a magyar állam szerint aki elmúlt 35 éves, az már nem fiatal és így nem jár neki a támogatás. Megszívtuk.

Na, nem nagyon, mert a szabályozás szerint használt lakás vásárlásához csak a 35 év alatti fiatalok kaphatnak illeték kedvezményt. Az első lakáshoz jutást támogatja így az állam 1999 óta. A lakás vásárlási illeték 50 százalékát, de legfeljebb 40 ezer forintot elengednek, amennyiben a fiatal az első lakását veszi meg. A kedvezmény csak nyolcmillió forint ingatlan értékig jár.

Azaz, ha még benne is lettünk volna a 35 évben, az illeték nagyobb részét akkor is ki kellene fizetni.

Mondom, a halál, meg az adók...

Szóval, amikor mi belekezdtünk ebbe a vásárlásba, előzetesen tájékozódtunk arról, hogy ez az illeték miként alakul. Mivel a házat nem saját pénzből vettük, hanem lízingeltük, a logikus következtetés az lenne, hogy majd a futamidő végén (esetünkben 2037-ben), amikor a mi tulajdonunkba kerül a ház - ha minden jól megy - akkor kell az illetéket kifizetni.

Ne következtessünk logikusan, mert a jogszabály nem logikus. Így aztán mi hiába nem szereplünk SEHOL az adásvételi szerződésben - a házat a lízing cég vásárolja meg az eladótól és adja ki nekünk lízingbe -, mivel a lízinggel tulajdonjogunk keletkezett a házra, azt a NAV kiszabja ránk.

Erre egyébként a lízing cég figyelmeztetett is. A kérdésünkre azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nem a futamidő végén, hanem valamikor majd egy-két éven belül fogják ránk nyomni, úgyhogy kezdjünk el spórolni.

Így is tettünk volna, de a NAV, mint a Magyar Állam érdekeinek képviselője az illeték kiszabásával addig sem várt, amíg legalább beköltözünk a házba. Még javában a régi lakásban vártuk a megváltást, amikor az illeték fizetési kötelezettségre való felszólítás és a hozzá mellékelt sárga csekk megérkezett mindkettőnknek. Ajánlott levélben.

Kapkodtam én fűhöz-fához, és a levélen szereplő ügyintézőt felhívva azt a tákékoztatást kaptam, hogy meg lehet kérvényezni a halasztást, illetve a részlet fizetést.

Így is tettünk. A környezetünkben lévők - még olyanok is, akik nálunk háromszor több pénzből élnek - mesélték, hogy sima ügy. A halasztást majd megadja a NAV és mi majd kifizetjük.

Megnyugodtunk, hiszen időközben kiköltöztünk és jöttek a bajok csőstül (elromlott kazán, beázó tető, egyebek) és ha ez nem lenne elég, az autónk lízingét is felmondta a másik lízing cég azzal, hogy a nemzetközi viszonyok alakulása miatt nem várható, hogy a svájci frank alapú hitelünk visszabillenjen. Így aztán hirtelen befizettettek velünk egy jelentős összeget csak azért, hogy a felhalmozódott kamat eltűnjön, majd új szerződés keretén belül megemelték az autó havi részletét a duplájára, hogy ezentúl kamat ne is halmozódjon fel.

Az autót nem tudtuk leadni sem, mert a rá fennálló tartozásunk jelenleg magasabb egyrészt annál, mint amennyiért vettük (pedig 4 éve fizetjük rendesen, soha nem maradtunk el egy részlettel sem), másrészt annál is magasabb e tartozás, mint amennyit az autó jelenleg ér. Tehát ha leadjuk is, nagyjából még két évig fizethetjük a részletet a semmiért. És még autónk sincs.

Szóval az autóval kapcsolatosan egyetlen választásunk az volt, hogy megtartjuk, fizetjük a megemelt részletet és amikor az majd letelik, szépen megpróbáljuk tovább fenntartani a kocsit. Meddig? Amíg szét nem esik, mert eladni akkorra már esélytelen lesz, újabb kölcsönt autóra pedig SOHA TÖBBET nem veszünk fel. Ez olyan biztos, mint a halál, meg az adók.

Gondolom, ezzel nem vagyunk egyébként egyedül és nem is panaszkodni akarok, csak a tisztán látás végett kellett ezt a részét is elmesélnem a történetnek. Mert emiatt nincs tartalékunk. A kocsi elvitte mindet.

Ezt természetesen leírtam a halasztási kérelemben, ahogyan azt is, hogy éppen most költöztünk és nem várt költségeink is keletkeztek. Azt is leírtam, hogy ha a halasztást engedélyezik, az autó részleteinek letelte után röhögve kifizetjük az illetéket.

A hatóságot ez nem hatotta meg. A kérelmünket elutasították.

Mivel azt írták a tájékoztatóban, hogy a kérelmet részletesen indokoljuk meg, én részletesen leírtam mindent. Erre ők egy részletes választ adtak a kérelem elutasítását indokló iratban, amelynek röviden az a lényege, hogy az autó nem létszükséglet és ha azt tudom fizetni, akkor az illetéket is. Emellett a nem kicsit cinikus hangvételű levélben azt is írták, hogy van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk, úgyhogy adjuk el azokat is...

Hogy mindezt honnan tudják? Hát becsületesen bevallottam ezeket.

Tudom, itt többen hangosan felröhögnek, de én ilyen vagyok. Nem szeretek hazudni, sumákolni. És tegyük hozzá azt is, hogy a hatóság bármikor környezettanulmányt tarthat a kérelem jogosságának megállapítása érdekében és akkor meg úgyis megállapították volna, hogy valóban van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk. Úgyhogy amellett, hogy hazudni nem szép dolog, ez esetben nem is lett volna érdemes.

 

A kérelmet tehát elutasították, tartalékunk semmi nincs, sőt jelentős kölcsönt halmoztunk fel a lakossági folyószámlánkon is. Honnan vegyünk tehát ennyi pénzt?

 

A helyzet elég reménytelennek tűnt, de mindig van kiút.

Én magam abban látom a kiutat, hogy miként eddig is, ezentúl is dolgozom másodállásban is és szépen előteremtem majd a pénzt. De ez a jelenlegi, azonnali fizetéskötelezettségre nem megoldás.

Kölcsön? Jó kérdés. Ki ad kölcsönt annak, akinek van egy jelentős lízing tartozása?

És itt jön a csavar.

Arra gondoltam, hogy a folyószámlához tartozó hitelkeretet kellene megnövelni és majd abból kifizetjük és szépen lassan - de inkább lassan - visszafizetjük.

 

A bankunkba - akiktől egyébként a lízing is van - bemenve az ügyintéző hölgy nagyon segítőkész volt és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a banknál jó adósnak számítunk, évtizedek óta náluk van a számlánk - és amúgy 2037-ig náluk is lesz, ez tuti -, így valószínűleg kapunk hitelt. Kikalkulálta a részleteket és azt láttam, hogy egy tényleg jelképes összegből megoldható a dolog.

 

Mi a jelképes összeg? Nos, vannak dolgok, amikről az ember le tud mondani. Ha például cigarettáznék, akkor most szoktam volna le a dohányzásról. De nem cigarettázom...

Szerencsére volt egy káros szenvedélyem, amiről éppen két hetet tettem le.

Nem iszom kólát. Letettem, tiszta vagyok.

Kiszámolva a napi kétszer kettő liter cucc ára legkedvezőbb, diszkont áron is 600 forint volt. 600 forint pedig havi szinten nem kicsi összeg. Eddig észrevétlenül elcsordogált. Úgy is mondhatnám, hogy "elittam".

És ez mekkora egy baromság volt.

Nos, leszokva a kóláról éppen egy akkoros összeget spórolok meg, amiből havonta kijön a törlesztő részlet.

 

Összegezve tehát:

 

Az adóhatóságnak igaza volt. Simán ki tudom fizetni az illetéket, csak ne sírjon a szám.

 

Lehetne még ragozni a dolgot, de röviden ennyi.

Végső soron tehát egy rossz és egészségtelen dologtól megszabadultam és kézzel fogható jutalmat kaptam az élettől. És ezért még akár hálás is lehetek a jóságos államnak.

 

Az persze igaz, hogy ennek a pénznek lett volna helye, hiszen egy használt háznál mindig van, de majd később. Ami késik, nem múlik. A javítgatást lehet olyan dolgokkal is kezdeni, amikhez nem kell pénz. Van két ügyes kezem, magamnak pedig ingyen dolgozom...

 

Amúgy jelenleg az a helyzet, hogy ha véletlenül a cukrozott üdítős pult felé tévedek a boltban, akkor mint egy pavlovi reflex, úgy ugrik be, hogy "illeték". És ennél jobb visszatartó erő nem is kell. Asszem, én soha többet nem iszom már kólát ebben az életben...

 

Nem számolok bele, hogy ha mondjuk úgy két-három évvel ezelőtt teszem le a kva kólát, most mennyi pénzem lehetne. Pedig lehet, hogy megérné kiszámolni. Mindenesetre, ha neked, kedves barátom van lehetőséged megszabadulni valami felesleges, ámbár költséges és egészségtelen baromságtól, hát NE HABOZZ!

Jó érzés...

Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!

Tötymörgők és száguldozók

Én magam a 2/A-n járok, minden munkanapon reggel és délután. Tapasztalatom az, hogy ebben az országban háromféle autóvezető létezik.

Az egyik, aki a megengedett 90 helyett 80, vagy inkább 70 kilométer/órával közlekedik (vadiúj kocsival, mert az kell ehhez a sebességhez). Teszi ezt tökéletes útviszonyok mellett is. Persze teljesen jogos az az észrevétel is, hogy a 90 az megengedett maximális sebesség, ennyivel nem kell menni, csak szabad. De az ilyen, elkerülő jellegű utakat csak azért építik meg - nem kevés pénzért -, hogy aki haladni akar, annak ne kelljen a lakott területeken átszivárogni (és nem mellesleg a lakott területek levegőjét szennyezni). Így aztán az ember azt gondolná, hogy ha az út- és látásviszonyok megengedik, akkor a 2/A-n 90-nel közlekedni teljesen biztonságos és sokkal veszélyesebb az, amikor pár mazsola az egyébként is jellemzően türelmetlen autóstársakat feltartja. Mert ezek a tötymörgők természetesen nem mennek a régi 2-es úton, ahol a táv rövidebb és az ő sebességükkel még a menetidő sem lenne hosszabb ott sem, nameg nem tartanának fel senkit. Ehelyett a 2/A-n jönnek és - nem túlzok - 4-5 kilométeres sorokat gyűjtenek maguk mögé. Egyébként direkt használom a 2/A megjelölést az M2 helyett, hiszen számomra az NEM autóút - és főként nem autópálya - ahol nagyrészt 2 sáv van és a sebességkorlátozás végig 90. Két szakaszon szabad 110-zel menni, de ott meg nem lehet. Persze a statisztikában jobban mutat, ha közlekedési szakemberek elkönyvelik ezt az utat autóútnak, de mondjuk ki: nem az. Semmilyen tekintetben. De térjünk vissza az ott közlekedőkre.

A másik típus, aki a tötymörgést, de még a megengedett maximális sebességgel haladókat sem tudja elviselni és előzi a 4-5 kilométeres sort 150-nel, akár ködben is. Nem érdekli egyébként, hogy a 2/A út olyan rövid, hogy ha a megengedett 90 helyett 70-nel mész, akkor a menetidőd a legvégétől a legelejéig közlekedve is maximum 3-5 perccel lesz több. Nyomják neki és mi - a harmadik típus - figyelünk oda mindkét baromállat-fajtára.

Az sem jobb, akinek a tötymörgése miatt ez a helyzet kialakul, de az ő - teszetosza - viselkedése még igazolhatóbb. Hiszen ha valaki nem érzi biztonságosnak a tudását, inkább menjen lassabban. Persze jogos a kérdés, hogy ha valaki fél vezetni, az miért nem megy vonattal, vagy busszal, de nem török pálcát felettük. Ezer oka lehet annak, ha valaki éppen előtted balfékeskedik és normális gondolkodású ember ezen nem is idegesíti fel magát nagyon.

De nekünk - a normálisaknak - kell figyelni a rosszabbik baromállat-fajtára is, akik szerencsésebb esetben csak a szembe jövő kamion alá hajtanak és ott halnak meg, nem okozva ezzel nagyobb megrázkódtatást senkinek - hacsak a szép autóért nem kár -, de rosszabb esetben minket szorítanak le és löknek be a szántóföldre. Az utóbbi azért már nem mindegy ám.
 

Miért vagyok ennyire cinikus? Nos, aki eltölt pár ezer kilométert ilyen viszonylatban az utakon, az maga is arra a következtetésre jut, hogy aki barom, az megérdemli a sorsát. Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy távozzon az örök vadászmezőkre, ahogy neki tetszik, így aki például ezt a formát választja, annak a döntését tisztelni kell. És én tisztelem is, persze csak addig, amíg másokat - és főleg azok közül valakit, akik nekem fontosak -  nem nyír ki a hülyeségével. Így aztán a 2/A-n nagy számban fellelhető lengyel, szlovák és egyéb kamiont úgy tekintem én, mint ezeknek a barmoknak a csúcsragadozóit.
Aki nem tudta volna: az így közlekedők esetében ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki magukat. A halál velejárója az ilyen viselkedésnek. Meg aztán reménykedhetünk is abban, hogy csak kiveszik már ez a hibás gén is az emberiségből...

 

(A kép forrása az index.hu. http://index.hu/belfold/2012/12/20/halalos_baleset_tortent_az_m2-es_autouton/)

(A képen és a cikkben szereplő autó egyébként ugyanolyan, mint az enyém. Aznap én is mentem munkába, negyed órával később. Én odaértem, ő meg nem. Nekem egy kellemetlen, félórás kerülő volt az egész, legalább megnéztük Veresegyházát. Neki meg az élete vége. Ugyanolyan autó, hasonló korú vezető és csak a hozzáállásban volt a kölönbség. Megfogott a dolog, főleg azért, mert többször láttam már ezt - vagy egy hasonló - kocsit ezen a szakaszon száguldozni. Velem nagyjából egyidőben ment reggel és délután is láttam többször visszafelé. Valószínűleg ugyanarról az autóról van szó, mert nem sok szaladgál ebből a típusból, ebben a színben az utakon és a baleset óta meg nem látom. Korábban nem egyszer el is engedtem, menjen csak. Megdöbbentő, de azért várható volt, hogy ez lesz a vége. Sajnálom is, a családját is, de aznap 30 méteres látótávolság volt a köd miatt és mégis nyomta neki. Azaz, csak magának köszönheti még akkor is, ha megrázó egy ilyen eset. Minden halál tragikus és értelmetlen.)

De nem erről akartam írni.

Amiért az egyébként baráti beszélgetés keretén belül leírtakat továbbgondoltam, annak csupán annyi oka van, hogy megosszam veletek, amit én, így pár tízezer kilométer alatt - gondolok itt a napi rendszerességgel, életvitelszerűen végzett vezetésre - leszűrtem. Amire rádöbbentem.
Mondandóm lényege tehát mi is?

Csupán annyi, hogy még mindig jobb a 3-as - normális - csoportba tartozni és néha elmorzsolni egy Miatyánkot, mint bármelyik másik kettőbe. És még annyit, hogy aki autóval közlekedésre adta a fejét, az ezeket kalkulálja bele!

Hogy mindig lesznek kalapos öregurak, elfehéredett ujjakkal a kormányt markoló "kényszerközlekedők", akik igenis akadályozni fognak minket a normális haladásban. Mindig lesz egy "kényszervállalkozó", akinek PONT és CSAK reggel 7 és 9 között lehet a fát elszállítania (csak úgy hívom ezeket, hogy faszállító, mindenki szótagolja úgy, ahogy neki tetszik) és csak IFÁ-ra futja és csak 40-nel tud haladni. Nem fognak később menni, nem fognak a pihenőknél lehúzódni. Fel fognak tartani, ráadásul büdösek is.

Mindig lesznek értelmi fogyatékosok (nem idézőjeles, szó szerinti), akik a közlekedés alapvető összefüggéseit sem látják és azért, hogy aztán egy vagy kettő autóval előrébb szopjanak ugyanabban a sorban, képesek halált megvető bátorsággal, akár téged vészfékezésre is kényszerítve, még a tej ködben is előzni.

 

Mit tehetsz ezek ellen? Sokat.

Például nem autózol. Kézenfekvő. A vonat késik, koszos és sorolhatnám, de biztonságos.

Vagy ha autózol, akkor bevezetsz praktikákat.

 

Én például 10 perccel hamarabb indulok és azt is elengedem, akit nem kéne. Eleve akkora követési távolságot tartok, hogy oda beférjen egy-két ilyen tapló és a visszapillantó tükröt éppen olyan gyakran figyelem, mint az előttem haladót.

Nem tartom magamat azért kevesebbnek - vagy többnek - ha beengedek pár szerencsétlent magam elé és nem éreznék kielégülést akkor sem, ha egy tötymörgőt leszorítanék, vagy ledudálnám a haját a fejéről. Nem gondolom, hogy a fizika törvényei rám nem vonatkoznak és hogy a síkos úton én majd biztosan meg tudok állni. Nem gondolom azt sem, hogy ha nekem drágább autóm van, vagy esetleg jobban megy, akkor az engem bármire is feljogosítana.

Beállok a sorba és inkább zenét hallgatok, vagy beszélgetünk.

 

Persze néha azért anyázok én is, de ez egy ilyen társasjáték...

Szabad ország, avagy fikázni könnyű

Megint terjed az interneten egy hőbörgés, miszerint (idézem, hibákkal együtt):
"Milyen szabad ország az;
ahol szabályozzák a dohányzást?!
ahol az alkoholvásárlást idő korlátokhoz kötik?!
ahol az éjszakai vendéglátóiparban csendtilalmat vezetnek be?!
ahol a közoktatás felső intézményeiben nincs esélyegyenlőség?!

Milyen szánalmas ország az;
ahol a nettó minimálbér 225 euro?!
ahol a legdrágább a megélhetés?!
ahol nincs kötelező sorállomány/katonaság?!
ahol 20-30 év múlva nem lesz nyugdíjellátás?!

Milyen vicces ország az;
ahol a politikusok, európai szinten, az egyik
legmagasabb fizetéssel rendelkeznek?!
ahol a politikusok másolt diplomákkal tevékenykedhetnek?!
ahol az ország vezetői olyan reklámokra költik a nép pénzét,
amivel egymás lejáratását igyekszenek alátámasztani?!

Melyik BIRKA ország lehet ez?!"

Amellett, hogy az írásról süt az iskolázatlanság (csak a helyesírást ha megtekintjük, akkor is látszik), még akár lehetne is igaza. Legalább néhány dologban. De ez is egy olyan tipikus elkeseredett írás, amit valami önsorsrontó, korlátolt, befordult valaki lapátolt össze. És mégis terjesztik, még értelmes emberek is. Szerintem nincs idejük belegondolni.

Nos, én belegondoltam.

 

Mi a bajom vele?

Nos, az önsorsontásra én magam mindig szomorúan néztem. Szomorúvá tesz, amikor valaki nem látja, hogy a sorsát és annak romlását csak saját magának köszönheti. Esetünkben az önsorsrontás tettenérhető az egész írásban.

 

Kezdődik ott, hogy a kedves szerző panaszkodik a dohányzás és az alkoholfogyasztás korlátozására, majd később arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban.

Nem török pálcát a dohányosok felett, mert mindenkinek joga van úgy megölni magát, ahogy akarja. De azt mindig nagy csodálattal néztem, hogy hogyan lehet embereknek pénzük naponta egy-két doboz cigarettára. Megspórolják. Máshonnan veszik el. A cigiről nem mondanak le, inkább másról mondanak le helyette. Rendben is van, mindenki tegye.

De azért ne tessék már sírni, hogy milyen nehéz megélni, amikor naponta 1-2 ezres azért csak akad a cigire meg a sörre! Havonta 60 ezres erre a két dologra? Hát tessék csak, de könyörgöm: ne tessék sírni!

 

Csendrendelet van az éjszakai vendéglátóiparban? Már bocsánat, de ezzel megint mi is a baj? Az a baj, hogy olyan helyeken, ahol mások laknak, élnek, bizonyos idő után nem lehet dajdajozni?

Kérem szépen, azok a mások, akiknek a pihenését megakadályozza a dajdaj, nos ők azok, akik azért szeretnének pihenni, mert másnap mondjuk dol-goz-ni kellene menni. Mert aznap dol-goz-ni voltak és esetleg fáradtak.

Tudom én, hogy lehet élni segélyből is, meg lehet a becsületes munka helyett csalni, lopni, hazudni is. Lehet termelés és alkotás (lásd: a semmiből csinálunk valamit) helyett mondjuk a másodlagos dolgokból is élni. Lehet nyitni kocsmákat ezerszám és elszedni a "szegény sanyargatott nép" pénzét.

De ne tessék már sírni, hogy éjfél után aludni szeretne a dolgos ember!

Meghogy nálunk a legdrágább a megélhetés? Hát, ha elfüstölöd meg eliszod a pénzedet, akkor lehet. De amúgy meg menjél már át csak egy országhatárnyit nyugatra, aztán majd beszéljük már meg, hogy mi is a drága. És hogy ők a drága cuccokhoz képest többet is keresnek? Akkor menj már el egy határnyit bármelyik másik irányba, aztán beszéljük meg, hogy kik élnek jobban! Mi, vagy a románok-ukránok-szlovákok-szerbek-horvátok?

 

Meghogy a felsőoktatásban nincs esélyegyenlőség? Erről igazából akkor mondhatnál véleményt, ha jártál volna felsőoktatási intézménybe... Nem vettek fel? Aztán miért nem? Csak nem azért, mert tanulás helyett cigiztél a suli vécéjében meg ittál a sarki kocsmában? Csak nem azért, mert lusta voltál leülni és ta-nul-ni?

Vagy azt gondolnád esélyegyenlőségnek, hogy a buta és az okos is egyforma esélyekkel induljon? Eszednél vagy?

Figyelj már! Ha nem adott elég észt neked a teremtő, akkor van ám még egy jól bevált módszer az érvényesülésre. Úgy hívják, hogy szor-ga-lom! Ha neked nehezebben mennek a dolgok, akkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy többet foglalkozol azzal, ami nehezebben megy. Ez a szorgalom része. A másik, hogy olyasmit keresel, ami neked könnyebben megy. Ezt javaslom egyébként inkább neked. Mert ami könnyebben megy, abban több lesz a sikerélményed. Olyan pedig NINCS, hogy neked semmi nem megy könnyen! Egyrészt valószínűleg lusta voltál keresni, a sült galambok meg nem nagyon repkednek manapság - bár gyerekkoromban sem nagyon repkedtek -, másrészt csak azt hiszed, hogy másnak könnyű és csak neked nehéz. MIN-DEN-KI-NEK nehéz. Hacsak apuci nem teszi a feneked alá a lakást, kocsit, állást a családi cégben, akkor a sikerért meg kell dolgozni.

Nem kocsmázni, vagy nem mindig kocsmázni.

És ha már felsőoktatásról esett szó: hulljon is ki a francba az összes olyan szarházi, aki egyetemistának tartja magát, de soha életében egy percet nem tanult semmire. Belőlük igenis soha ne legyen mérnök, orvos, tanár. Az én házamat ne építse, az én szívemet ne műtse és a gyerekeimet ne tanítsa az, aki végigbukdácsolta az egyetemi éveit kegyelemkettesekkel. Belőlük legyen melós. Nem kötelező tanulni, a kétkezi munkára is nagy szükség van ám...

 

Hogy 20-30 év múlva nem lesz nyugdíj? Mit érdekel az téged? Addigra ugyis szétiszod a májad, vagy elvisz a tüdőrák... Egyébként meg úgyis elcsalod az adódat, a tébédet meg a nyugdíjjárulékodat... Akkor meg miből várnál nyugdíjat. Persze egy percig sem gondolkodsz, amikor megkérdeznek, hogy minimálbér és zsebbe ugyanannyi tisztán (adózatlanul), vagy teljesen bejelentett állásod legyen-e? Olyankor nem reklamálsz a nyugdíjad miatt...

Tudod mit? Nekem lesz nyugdíjam. Nam az államtól. Onnan, hogy tanultam és dolgozom szorgalmasan. Onnan, hogy a cigi árát inkább befektetem. Meg onnan, hogy egy kezemen meg tudom azt is számolni, hányszor van alkohol a kezemben évente.

Onan, hogy nem cseszem el a pénzemet pillanatnyi örömökre.

Mert felelősséggel élek és az életben megtalálom az örömöt. És annyit azért hadd segítsek, hogy nem az ital, nem a cigaretta és nem a drog az, ami örömöt ad.

 

Aztán lehet szidni a politikusokat, de egyben ez kényelmes dolog is ám. Rájuk fogni mindent. Ők tehetnek mindenről.

Te nem vagy hibás. Semmiben.

Nem védem őket, szinte minden politikus szarházi, de azt se feledd el, hogy MI választottuk őket. Mi adtunk nekik a szavazatainkat. Minket csapnak be és használnak ki, ha hagyjuk...

Senki mást nem okolhatunk ezért, csak magunkat. Pártállástól függetlenül... És ne legyen illúziód: MIND ilyen. Csak a saját érdekei és a hatalom foglalkoztatja őket. Ha arra vársz, hogy majd ők tesznek valamit, amitől neked majd jobb lesz, hát várhatsz...

 

És hogy nincs Magyarországon kötelező katonaság és sorozás? Hogy jön ez ide? Amúgy meg minek?

Hogy az majd megneveli a fiatalságot? Hogy ott majd megtanulja?

De mit?

Hogy hogyan lógjon reggelitornáról? Hogyan találjon azonnal tíz indokot arra, miért nem lehet valamit megcsinálni?

Szóljon, aki úgy érzi, hogy a sorkatonai szolgálata alatt bármi értelmes dolgot csinált!

Hamis nosztalgia van az emberben a sorkatonai évek iránt, ami főként abból táplálkozik, hogy akkor még FIATALOK voltunk. Az idő mindent megszépít, miközben a sorkatonai szolgálat gyakorlatilag egy teljesen elpocsékolt év (vagy másfél, vagy kettő), miközben masszív-passzív szívás.

De megneveli a gyereket?

Ha nem mondták volna: neked kell(ene) megneveli (mondjuk a kocsmázás helyett)! Neked kell(ene) a gyerekednek példát mutatni, nem egy idegennek. Nem egy őrmesternek...

Minek katonaságra kényszeríteni olyat, akinek ez alapvetően ütközik a személyiségébe? Minek egy éppen induló karriert kettétörni? Minek, ha lehet(ne) ezt profi módon is csinálni, töredék pénzeken?

De leginkább: minek mondasz olyasmiről véleményt, amiről NEM LEHET véleményed. Amiről látszik, hogy (katonaságnál maradva)lövésed sincs hozzá?

 

De ha már megkérdem: egyébként meg miért mondasz véleményt, ha amúgy egy ökör vagy? Ha logikusan fogalmazni, de még gondolkodni sem vagy képes?

 

Szóval nagyjából ennyi a bajom az ilyen, hetet-havat összehordó baromságokkal.

Áligazságokkal.

Csúsztatásokkal.

 

Röviden ennyi.

Lecsó

Én nagyon gyűlöltem a lecsót gyerekkoromban. Éppen ezért úgy 19 éves koromig meg sem kóstoltam. Voltak más, kedvenc ételeim. Ettem inkább azokat és rá sem lehetett venni, hogy a lecsót kipróbáljam.

Mondták sokan, hogy az ember ízlése változik és lehet, hogy olyan dolgokat is megszeret, amikkel előtte a világból is ki lehetett volna kergetni.

Én nem hittem nekik. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én azt az összeaszott paradicsomokat meg szétvagdosott, fonnyadt paprikákat összekutyuló valamit valaha megszeressem.

Lehetetlen!

 

Aztán úgy 19-20 éves koromban egyszer nagyon éhes voltam, semmi nem volt otthon így próbaképpen mégis rávettem magamat.

Nem szépítem a dolgot, bezabáltam vagy egy kilót és majdnem kipukkadtam. Nem tudom, velem gyerekkoromban mit etettek lecsó címén, vagy helyesebben mire emlékeztem gyerekkoromból, de ez más volt.

És mivel anyukám évtizedek óta ugyanúgy csinálja a lecsót és egyébként a lecsóban nagyon variálni sem lehet semmit, azt hiszem tényleg az én ízlésem változott meg és azok az ízek, amik régen nem tetszettek, közben megtetszettek.

 

De nem gasztronómiai blogot szeretnék indítani. A lecsós dolgot csak azért hoztam fel, hogy elmagyarázzak általa valamit.

 

Nem kisebb dolgot, mint a szerelmet.

 

Mert a szerelem olyan, mint a lecsó.

 

Nekem (is) megvan (megvolt) egy konkrét nőtípusom. Nem a kinézetre gondolok elsősorban, bár arról is volt határozott elképzelésem.

Inkább a viselkedésre gondolok. Kár tagadni - meg persze minek is -, az embernek megvan az a nő - valószínűleg a nőknél meg az a férfi - ideál, akire bukik.

És amikor az ember fiatalon ismerkedik, mindenkiben ezt az ideált hajszolja.

Úgy is mondhatnám, hogy egy jól behatárolható körön belül választ.

 

És ez nagy hiba!

 

Mert ahogyan a lecsót megszeretheti az ember, úgy nagyon könnyen megszerethet egy olyan nőtípust - vagy férfit -, aki korábban nem állt közel az ízléséhez.

 

És szerencsére én nem csak a lecsóval jártam így, hanem a nőkkel is.

 

És biztos vagyok abban, hogy egy életre boldogtalan lettem volna, ha ragaszkodom azokhoz a nőkhöz, akik az ideálomat képviselték ugyan, de mind tönkretettek volna.

 

Helyettük - nagy szerencsémre - megismerkedtem "Életem Lecsójával".

 

Dehát én szerencsés vagyok. Vagy nem?

Na, ezért írtam ezt a blogot!

 

Mert Te, aki esetleg boldogtalan vagy és egyik rossz kapcsolatból mész a másik rossz kapcsolatba gondoltál-e már arra, hogy talán rosszul választasz? Hogy akit magadnak valónak gondolsz, az egyszerűen nem való hozzád? Hogy azok között, akiknek esélyt sem adsz, esetleg ott lapulhat a Te "lecsód"?

Ha nem, akkor javaslom, hogy gondold ezt meg!

Néha kóstolj bele olyan dolgokba is, amiket korában nem szerettél.

És ez főleg igaz a szerelemre is...

A 2013. jobb év lesz?

Nem vágyom erre. Azt szeretném, ha nem lenne rosszabb, mint a 2012. volt.

Ilyenkor, év elején illik fogadalmakat tenni. Én csak egyet tennék, amit ha sikerül betartani, akkor ezer fogadalommal is felér.

Ez pedig az lenne, hogy minden körülmény ellenére élvezni fogom az életet idén. Idén is!

Nem mintha az előző évben nem élveztem volna, de idén tudatosan törekedni fogok erre.

Nagyon fontos felismerésem az, hogy az élet pont ez. Amit most élünk. Nem lesz jobb, nem lesz más. Nem jön semmilyen csoda. Nem leszünk gazdagok, nem nyerünk a lottón. Nem leszünk szebbek, nem leszünk okosabbak, nem leszünk fiatalabbak. Semmi nem fog változni.

Legalábbis annyira, hogy attól az élet látványosan jobb legyen.

Így aztán ezt kell élvezni, ami jutott.

Nem panaszkodom, nem negatív gondolatok ezek. Pont ellenkezőleg.

Azt hiszem, meg kell tanulni tényleg örülni a pillanatnak és elhinni, hogy ez így ahogy van, jó.

Mert az.

Hiába olyan a világ, hogy folyamatosan rettegésben akar tartani minket, nem szabad félni. Az élettől meg főleg nem szabad félni.

Az élet olyan, amilyet az ember választ magának. Igaz vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk, de vannak, amiket igen. És az a feladatunk, hogy azokat a dolgokat, amikre befolyásunk van, a magunk kedve szerint alakítsuk. És ettől lesz az élet jobb, vagy rosszabb. A mi döntésünk ez.

És akárhogy is nézem, jó az élet! Jó az életem. Szeretem.

Vannak benne sarokkövek, amik az alapot megadják és ezek mellett kisebb történések, amelyek csak a keretet adják hozzá.

De az a lényeg, hogy az alapok rendben vannak.

Mik is ezek az alapok?

Nos, a legfontosabb, hogy annyi évnyi keresgélés és annyi téves választás után végre az van mellettem, aki mellém való.

Szerettem a többi lányt is és nagyon sok szép napot töltöttem el szerelemben velük, de Ő... Ő bizony más. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Pont olyan, aki boldoggá tesz engem.

Már csak arra kell vigyáznom, hogy én is boldoggá tegyem Őt. Nem kis feladat ez, de vállalom.

Nagyon fontos alap az is, hogy a családom csupa szerethető és engem szerető emberből áll. És nagyon fontos az is, hogy bár az élet nehézségei és a mindennapok szürkesége rányomják a bélyegüket a kapcsolatunkra, az alapvető szeretetet nem tudja semmi megváltoztatni. És remélem, hogy szépen rendeződnek a dolgok körülöttük is. Megérdemlik. Mindannyian.

Nagyon fontos alapot nyújtanak nekem a barátaim. Nem a haverokra gondolok, akikből sok van és akikkel el lehet baromkodni, hanem arra a pár, igazi barátra gondolok, akikre számíthat az ember és akik a bajban is mellém álltak és állnak. Azokra a barátokra gondolok, akikből érzem a felém sugárzó szeretetet. Akiktől feltöltődök. Nagyképűség lenne azt gondolnom, hogy Ti is úgy szerettek engem, ahogyan én szeretlek benneteket, de azért remélem. És azt tudnotok kell, hogy Ti is számíthattok rám. Ami tőlem telik, azt bizony megteszem értetek. Bármikor, bárhol. És ha nem is mondom vagy éreztetem eleget, de mindenképpen tudnotok kell, hogy milyen nagyra értékelem azt, ahogy elfogadtok engem az összes hibámmal együtt. Tudom, hogy vannak és tudom azt is, hogy nem dolgozom eleget a kijavításukon.

És azért vagytok nagyszerűek, mert megvan a magatok baja, de mégis van energiátok rám.

A következő alapkő a munka. Szerencsés ember vagyok, mert még mindig szeretem a munkámat. Helyesebben a munkáimat. Valamiből élni kell és sajnos nagyon kevesen mondhatják el magukról azt, hogy szívesen mennek be dolgozni. Ezen kevesek közé tartozom én is, mert a hivatásomat is szeretem és a másodállásaimban is sok örömet lelek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy azért kapok pénzt, amit elvégezni nem fáradság számomra.

Igaz, az év végén kicsit összejöttek a dolgok és ezért néha hulla fáradt voltam, de 2013-ban nem fogom ennyire túlvállalni magamat. 

(Itt jegyzem meg, hogy nem negatív voltam én kérem, hanem HULLA. Ha valaki, valaha dolgozott már annyit, amennyit én, főleg  október-november-decemberben, az tudja, a többieknek pedig meg sem próbálom elmagyarázni. Ráadásul minderre rájött egy költözés és egy életmódváltás és az ezzel együtt járó stressz. Nem volt tehát könnyű időszak ez, de talán vége.)

Idén megtalálom az egészséges egyensúlyt a munka és a pihenés között és ahogy jönnek a tavaszi napsütések, a Dunakanyar is sokkal jobb hely lesz majd.

És ez az utolsó sarokkő. Az életünk ezer apró helyszíne. Ahol az élet zajlik. Hihetetlen, hogy miként voltam képes eddig élni Budapesten... És egy nagy ökör voltam, hogy nem léptem meg ezt a kiköltözést már sokkal hamarabb. Remélem, hogy ez az életforma hosszútávon is tartható lesz majd, mert nagyon tetszik. 

Imádom Szobot. Imádom a csendet, a nyugalmat. Még a kutyaugatást is imádom. Imádom a normális szomszédokat, az udvarias és nyugodt embereket. Imádom az utcánkat és órákat elálldogálnék az ablakban, gyönyörködve a látványban. Pedig semmi extra nincs ám benne...

Imádom a Dunát, mert ezer arca van. Imádom az Ipolyt, mert titokzatos. Imádom a Börzsönyt és A Duna túlpartján a Visegrádot és a Gerecsét. 

Imádom az összes környékbeli várost még most is, amikor minden kopaszabb és szürkébb. Még most is, amikor minden sárosabb. Még Szlovákiát is imádom és az ott élő, nálunk sokkal magyarabb embereket főként.

Imádom "a házat" és azt, hogy van tér. Van helyünk élni benne. Imádom már most is, pedig lesz rajta mit javítgatni.

És nem azért, mert az előző tulajdonosok igénytelenek lettek volna.  Ellenkezőleg. Pont azért döntöttünk emellett a ház mellett, mert alapvetően pont ilyen házat szerettünk volna. Pont ilyen elrendezésűt, pont ekkorát, pont ilyen környezetben és pont ennyiért. Szép kis házat vettünk tőlük és nagyon örülök, hogy a sok nehézség ellenére is összejött ez az adás-vétel. Örülök, hogy bár sokszor kedvem lett volna, de mégsem adtam fel. Hogy végignyomtuk a bürokrácián és végül csak sikerült költöznünk. Nem volt könnyű, de megérte.

Szóval jó kis ház ez, és azért kell csak rajta dolgozni, mert mi mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszabbak. 

Mások. 

Mások az igényeink, más az ízlésünk. Én magam ráadásul bizonyos dolgokban maximalista is vagyok, így olyasmit sem tudok elviselni, ami nekik már fel sem tűnt. Ami a legtöbb embernek fel sem tűnik.

De alapvetően egy nagyon szuper kis házat sikerült megvennünk, amiben nagyon sok fantázia van és ami a legfontosabb: a normális élet lehetőségét hordozza magában.

Ha kialakulnak a dolgok és erőnk és egészségünk is lesz hozzá, akkor itt lehet normálisan, nyugodtan, szépen élni. És ez a lényeg.

Úgyhogy visszatekintve 2012-re azt kell mondjam, hogy soha rosszabb évünk ne legyen. A nehézségek pedig azért vannak, hogy az ember legyőzze azokat és igazán az tudja értékelni a sikereket, aki megdolgozott értük. Harcos év volt 2012. és nincs illúzióm, hogy harcos év lesz 2013. is, de állunk elébe!

És bár zord a harc, de megéri a világ...