Utol-show

Bizonyára olvastátok, mert több helyen eldicsekedtem vele, hogy lefutottam a NATO futáson a 10 kilométeres távot.

A katonák között én lettem az utolsó.

El kellene ezen most keseredjek?

Nem hinném.

Először is, egy éve ilyenkor még meg akartam dögleni 3-4 kilométertől.

Ez év elején ugyanezt a távot még másfél óra alatt futottam le.

Egy hónapja még 8 kilométert futottam hasonló idő alatt.

Egy hete ugyanezt a távot még 5 perccel hosszab idő alatt futottam le.

Most pedig, gyakorlatilag végig hasogató vádlival futottam ugyanezt az időt. 42 éves vagyok és világ életemben futnom kellett és ezért aztán világ életemben utáltam is.

Most meg - akár hiszed, akár nem - megszerettem.

Olyan agyi állapotba tudok kerülni a futás alatt, amit azoknak, akik futnak nem kell elmagyarázni és azoknak meg, akik nem futnak, nem lehet.

Mostanság, amikor elmegyek futni nem a félelem, hanem az öröm jön elő belőlem. Nem összeszorul a gyomrom, hanem várom.

Úgyhogy nemhogy el lennék keseredve, de olyan doppingot kaptam ettől az eredménytől, amit el sem tudsz képzelni.

A héten már hozom is be Pestre a Saucony cipőmet, amely odahaza úgyis pihen csak, hiszen betonra alkalmatlan. Itt meg van rekortán pálya.

Hetente 3-4 alkalommal fogok futni.

Még télen is!

Kettő rövidet, egy közepeset és egy hosszút.

A rövideket itt, a gumipályán, a közepeset és a hosszút pedig odahaza, a Dunaparton, a Brooks cipőmben. Azt azért vettem, hogy tudjak betonon is futni. Jó is.

És jövőre, valamikor a nyár elején futni fogok egy félmaratont, mégpedig 2 óra alatti szintidővel.

És egy év múlva ilyenkor 50 perc körüli idővel meg fogom ugyanezt a távot futni.

Majd figyelj!

Uff, én beszéltem!

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Mi, mennyi, miért?

Volt egy ilyen műsor. Azért jutott az eszembe, mert a hétvégén két különböző eseményen vettünk részt és a kontraszt nagy volt.

Szombaton az Andrássy-n volt a "Mobilitási hét" záró eseménye, amelyen engem egy dolog érdekelt, mégpedig a Bajcsy felőli végénél lévő Cargo bike-os bemutató. Na, ebben nem is csalódtam, mert milliónyi teherbringa volt kiállítva és még a Hajtás Pajtás által használt, elektromos rásegítéses Bullitt-et is kipróbálhattam. Eszetlen élmény volt.

Itt kellett volna abbahagyni, a csúcson és ahogyan jöttünk, a Bajcsy felé távozni.

De az a baj, hogy az ember mindig jobbat vár és én ökör elindultam az Oktogon felé, hogy megnézzem, mi is ez a rendezvény.

Hogy mi?

Nos, az Octoberfest egy silány utánzata. Vagy inkább a szánalmas szó illik rá jobban.

Az Andrássy kellős közepén felállítva sörpadok és ezeken a sörpadokon ülnek a bepalizott pesti szerencsétlenek és eszik a sült kolbászt meg isszák hozzá a sört.

Kíváncsiságból megnéztem: egy nagyjából 20 centis kolbász 1600 forint... Nos, ehhez hasonló grillkolbászt nálunk a hentesnél egy kilót lehet kapni 1800 forintból, abban éppen 6 pár, azaz 12 darab ilyen kolbász van. Így nagyjából tízszeres áron kapod meg az Andrássyn és míg nálunk a hentesnél friss házikolbászt kapsz ennyiért, az Andrássyn kétes eredetűt, amit olyan zsírban sütöttek ki, amiben aznap már egy tonna ilyen kolbász kisült.

Egyben egyébként hasonlít az Octoberfestre az esemény: itt is órákat kell sorban állni, hogy aztán a méregdrága kolbászt megedd egy sörpadon.

De legalább a többi járókelő látja, hogy Te megengedheted magadnak, hogy 1600-ért egyél egy 20 centis kolbászt. Centije 80 forint, egy nagyobb harapással egy 500-ast be tudsz pusszantani.

Mit mondjak? Gratulálok hozzá!

Természetesen óriási tömeg, a sörtől bódult népek.

"Kenyeret és cirkuszt."

Mindenképpen gratulálok a szervezőknek és mindenkinek, aki elment. Megérte az árát...

Én magam valahogy eljutottam az Oktogonig és onnan már eszünkbe nem jutott továbbmenni a Hősök tere felé. Eleget láttunk.

Inkább szépen bringára ültünk és kikerekeztünk a Nyugatiba, majd hazajöttünk a nyugis kis városkánkba.

Háromszor voltunk tehát ezen az eseményen: először, utoljára és soha többet!

Úgy felhúztam magamat, hogy az összes fotót töröltem a telefonomról, hogy még csak véletlenül se lássam még egyszer. Szerencsémre Kryx barátom azért készített pár fotót, íme egy:

A képen látszik a tömeg, a füst. No comment. Nem nekem való vidék.

*******************

Ma, azaz vasárnap viszont...

Gyerekek!

Minden az ellen szólt, hogy én vasárnap hatkor felkeljek és eltekerjek 40 kilométert, hogy aztán tekerhessek még 40 kilométert és utána még haza is kelljen tekernem 40 kilométert.

Minden amellett szólt, hogy ehelyett az ágyban maradjak és aludjak egy jót.

Szerencsére nem tettem.

7 órakor szépen elindultunk Karvára, amely falucska a Duna szlovákiai oldalán van, szemben Lábatlannal.

Futófesztivál volt itt, maratoni távval és mellette egy jó csomó bringás.

Voltam már jó néhány bringázáson, de ez valahogy mégis más volt. A nevezési díj 5 euró volt, magyaroknak 1600 HUF. 20 centi kolbász... Akik előre neveztek, azoknak ebben benne volt még egy póló is, nekem meg annyira tetszett, hogy a helyszínen nevezve is vettem egyet, 900 forintért. Na, ez emlék, amit szívesen fogok felvenni majd később. Mert még jól is néz ki.

Szuper dolog volt, hogy ott voltak fekvőbringás ismerősök, velük tekertük le a távot szépen kényelmesen a gyönyörű szeptemberi nyárban.

De még mielőtt nekiindultunk, az össze fekvőbringát kipróbáltam és nagyon tetszettek. Még Bandi feleségének a bringája is, amely éppen csak fekvő, de úgy kényelmes, hogy egy normál bringáról átülve is tudod azonnal vezetni. Zseniális!

Ami a lényeg, hogy Karváról Esztergomon keresztül, kényelmes tempóban megérkeztünk Lábatlanba, közben végig beszélgettünk. Régen éreztem magamat ilyen jól. Hihetetlen, hogy a közös érdeklődésű emberek között milyen gyorsan fonódnak barátságok. Nagyon jól tettem, hogy reggel nem az ágyat választottam...

Lábatlanba érkezve természetesen finom meleg ebéd fogadott minket, amely a nevezési díjban benne volt. Ahogyan az emlékérem is, amit a nyakunkba akasztottak és amit én hazaérve már ki is akasztottam a gyűjteményembe. Miután elfogyasztottuk az ebédet, szintén a nevezési díjban foglaltaknak megfelelően át is szállítottak minket komppal Karvára. Azt még nem mondtam, hogy a karvai Duna-korzó milyen szép. Mondja el egy kép:

Tegyük hozzá azt is, hogy a szlovákiai oldalon olyan léptekkel folyik a bringaút-építés, hogy maholnap Pozsonytól Párkányig el lehet majd tekerni vadi új bringaúton és a karvai rész éppen most készül. A Hungaroring megirigyelhetné az aszfalt minőségét, olyan sima. A szívem szakadt meg, amikor el kellett búcsúzni és el kellett indulni hazafelé.

Hazafelé hátszelünk volt, 25 körüli tempóval tekertünk kényelmesen és még arra is volt időnk, hogy vásároljunk egy kis Kofolát, amit én - bár nem Csehszlovákiában voltam gyerek - nagyon szeretek. Persze én a cukormentes változatot iszom, bez cukrem.

Hazaérve megpróbáltam elmesélni a feleségemnek, hogy milyen is volt ez a nap, de nem lehet. Legközelebb el kell jönnie velem.

Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ilyen napokat is ad és ilyen emberekkel ismerkedhetek meg! Remélem, hogy hamarosan újra látjuk egymást!

És az apropó ide a végére? Hogy miért is a cím?

Nos, ha az ember megválaszthatja, hogy az Andrássy úton, retkes padokon ülve, eszetlen nagy tömegben egyen-e meg egy 20 centis kolbászt eszehaccázé', vagy hogy ugyanezért az összegért egy egész napos, profin megszervezett kiránduláson vegyen részt, ebéddel, pólóval, komppal, akkor szerintem az embernek az utóbbit érdemes választania. Mert igenis fontos, hogy mi, mennyi és miért...

Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.

Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?

Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.

Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.

Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)

Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.

Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.

Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.

Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.

Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.
Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.

Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...
Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Egy köszönömtől még senkinek nem száradt ki a szája...

Érdekes emberek vannak.

Történt, hogy tegnap hazaérkezve a házunk előtt egy kecskét találtam.

Van ilyen?

Van.

Ráadásul a kecske határozott mozgásban volt a város központja felé, ahová kecske szerintem nem való. Még valami baja lehet, elüti a kettes metró, ilyesmi. Nem beszélve arról, ha nem a kecskében keletkezik kár, hanem autóban, ingatlanban vagy netán emberben. Például felöklel egy gyereket...

Úgyhogy nem hagyhattam magára.

Mit lehet tenni, felcsörgettem a szomszédomat, aki ismeri a helyi lakosokat. Gondoltam, talán tudja, ki tart kecskét az utcában.

Nem nagyon tudta, de közben az utcán jött egy néni és ő mondta, hogy tudomása szerint azoké, akiké az egyik kocsma.

Bringára pattantam és eltekertem a nevezett kocsmába. Ott megkérdeztem a kocsmárost, aki se szó, se beszéd előkapta a telefonját és hallottam, hogy a fiával beszél.

Egy darabig álltam ott, aztán mivel hozzám se szóltak, szépen hazakerekeztem.

Elvártam volna annyit, hogy "köszönöm".

Ha már a fél várost áttekertem...

Hazaérve kisebb csődület fogadott az utcán, mert a kecske csinálta a műsort. Lerágta a bokrokat, és az egyik udvarra is bement, ahonnan éppen próbálták a szomszédok kiterelni.

Nagy nehezen sikerült újra az utcára terelni, de ekkor megint csak a városközpont felé indult. Mindenféle praktikákkal sikerült ott tartani, amíg megérkezett a gazdája.

A genetika nem hazudik, mert az apjához hasonlóan ez a jóember sem ismeri a köszönömöt. Nagy vigyorogva, hogy megvan a szökevény, ahogy jött, el is távozott.

Én meg csak álltam ott.

Van ilyen?

Van.

Van olyan, hogy az ember tesz valamit, amit nem kötelessége megtenni, aztán még csak meg sem köszönik neki.

Mi lesz ennek a következménye?

A legtöbb ember ilyenkor azt mondja magában, hogy legközelebb bizony ott rohadjon meg az a kecske, én egy szalmaszálat nem fogok mozdítani.

Én meg azt mondom, hogy legközelebb is szólni fogok a tuskó gazdájának, csak már számítani fogok rá, hogy meg sem fogja köszönni. 

Nem megfelelő hangnem

Korábban írtam egy blogot arról (ide kattintva elolvashatod), hogy miként küldött el a sunyiba egy MÁV alkalmazott.

Most kaptam kézhez a MÁV levelét, amelyben az alábbiakat írják:

"Tisztelt XY!                                          

 

Köszönjük újabb levelét és tájékoztatjuk, hogy az ügyének vizsgálata lezárult.

 

Az érintett forgalmi szolgálattevő elismerte, hogy nem megfelelő hangnemet használt Önnel szemben, ezért figyelmeztetésben részesült.

 

A visszajelzésében felvetett hiányosságokat és javaslatokat továbbítottuk az érintett szervezeti egységek részére.

 

A kellemetlenségekért ismételten szíves elnézését kérjük Társaságunk és az érintett munkatársunk nevében is bízva abban, hogy a jövőben nem fordul elő hasonló eset."

És még egy kis reklám a hírlevél szolgáltatásukról, amelyre nem tartok igényt, tekintettel arra, hogy gyakrabban olvasgatom én a MÁV honlapját, mint amilyen gyakran ők engem hírlevélben bármiről is tájékoztatni tudnának...

Szóval a válaszlevéllel kapcsolatosan pár gondolat szintén ide, a belegondoltam blogba, mert ez az ügy továbbra sem a bringázás pozitív oldalához kapcsolódik, így a csodabringa blogomba nem való. Szóval:

Az érintett forgalmi szolgálattevő elismerte... még szép, mert vagy 20-an hallották. Próbálta volna nem elismerni!

Az ügyet lezártnak tekintem, az elnézéskérést elfogadom abban a reményben, hogy nem lesz folytatása.

Azt majd meglátjuk, hogy a hibás viselkedés elismerése mellett leesik-e annyi az érintett szolgálattevőnek, hogy az utassal így nem beszélhet. Ha nem, akkor én az ügyet továbbviszem hatósági szintre és ha ez sem elég, akkor polgári peres úton fogom akár becsületsértésért perelni az "urat". És természetesen a sajtót is be fogom vonni az ügybe, vannak újságírói kapcsolataim.

Mindezt természetesen csak akkor, ha hozzám még egyszer a "nem megfelelő hangnemben" talál szólni. Remélem, ilyen nem lesz!

Annak is örülök, hogy a hiányosságokat és javaslatokat továbbították az érintett szervezeti egységek részére, de ezzel együtt továbbra sincs jelölve a vasútállomás kezdete, a kerékpározás tilalma és a személyzet továbbra is vígan kerékpározik minden egyes reggel, az orrom előtt. Csinálják mindezt addig, amíg valamelyiket el nem felezi a nemzetközi gyors. De ez az ő bajuk lesz...

És továbbra is hibásan szerepelnek a dolgok az üzletszabályzatban és a díjszabásban. Ezt persze megint az Ő érdekük lenne javítani és ígérem, hogy szólok, amint ez bekövetkezik.

Szóval így zárul le egy olyan ügy, amiben lebuziznak és elküldenek a faxba. És szerintem csak az én jóindulatomon múlik, hogy az effajta intézési módot elfogadom. Megjegyzem: utoljára.

Utoljára hagytam ennyiben.

Nem mindenkinek tilos kerékpározni a vasúton

Ezt a bejegyzést direkt nem a csodabringa blogba írom, mert ott a kerékpározás pozitív oldalát szoktam megírni.

Ebben a bejegyzésben nem pozitív, de elgondolkodtató dolgok vannak.

Az előzmények a levélből kiderülnek, íme az írás:

Tisztelt XY Úr!

Köszönöm tájékoztató levelét, várok türelemmel.

A bejelentéssel kapcsolatosan néhány kiegészítésem és észrevételem lenne, segítő szándékkal és nem feltétlenül a bejelentésben szereplő - mint azt megtudtam XY nevű szolgálattevő - kollégájuk viselkedésével kapcsolatban.

Elsőként hadd írjam le Önöknek, hogy nagy híve vagyok a vasúti közlekedésnek, fiatalkoromban vasúttal jártam iskolába és utána dolgozni is nagyjából 1986-tól 2000-ig.

Szerettem vonatozni már akkor is, bár a vasút színvonala meg sem közelítette azt, ahol ma tartanak és ahová fejlődni igyekeznek.

Nagyon drukkolok Önöknek és annak, hogy erőfeszítéseik eredményesek legyenek és a vonattal közlekedés másoknak is egy szerethető és fenntartható életforma legyen.

Én magam elköteleztem magamat Önök mellett, csatlakoztam a Start Klub programjukhoz, az autózás helyett a vasutat választottam a napi munkába járáshoz.

Nem azért tettem ezt, mert nem tehetném meg, hogy autóval járok. Azért tettem ezt, mert vonatozni jó, környezetbarát és az utazással kapcsolatos időt hasznosan tölthetem.

Szeretek, helyesebben szeretünk vonatozni, feleségem is velem utazik minden nap.

Ebbe rondít bele az a néhány kollégájuk, aki - meggyőződésem szerint - nem való az önök soraiba. De ezt az Önök feladata eldönteni. Nagyon remélem, hogy a vasútnál tapasztalható változások elérnek odáig, hogy egyre több olyan kollégájuk lesz, akikkel utazni tényleg jobb, mert udvariasak, türelmesek, segítőkészek. Nagyon sok ilyen kollégájuk van már most is, sokukat névről ismerjük és nagyra értékeljük a munkájukat.

Ezt a munkát teszi tönkre néhány ilyen elem, mint például XY úr.

Én az incidensben szereplő urat nem ismerem, lehet, hogy egyébként egy rendes ember, akinek én pont két rossz napját fogtam ki.

Szót nem váltottam vele azon kívül, hogy egy korábbi esetben hasonló stílusban (idézem: "Haggyá' békin, hülyegyerek, mennyémáinnen!") elzavart. Megjegyzem, hogy 42 éves vagyok, nem vagyok gyerek. 

Akkor egyébként kérdéssel fordultam hozzá normális hangnemben azzal kapcsolatosan, hogy a vonat miért úgy áll meg, hogy a mozdony előtt még 10 méter peron van de a szerelvény vége - és így a biciklikocsi - lelóg a peronról, ami miatt arra a kerékpárt felemelni szinte lehetetlen, illetve a ruhánk összekoszolódik. Annyit kérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy legközelebb (nem aznap) a vonat a helyén álljon meg? Na ekkor lettem elzavarva a fentebb idézett stílusban és szavakkal.

Úgy veszem észre, hogy még az Úr - ha nevezhetem így - van megsértődve és ő az, aki törleszteni akar nekem, aki úgy érzem ellene nem vétettem.

Az első incidenskor megkérdeztem még a nevét, amit megtagadott közölni, de mivel sok kollégájukat ismerem, többen mondták, hogy XY úrról van szó. Jól ismerik és sajnos nem a szó jó értelmében. De ismétlem, ez az eset szempontjából szinte mellékes.

Tudniuk kell rólam azt is, hogy egy "genetikai hiba" miatt a többi emberrel ellentétben én az ilyen szituációkban reflexből nagyon udvarias leszek és mindenkit urazni és hölgyezni kezdek, azonnal magázódom és nem káromkodom, sőt a hangomat sem igazán emelem fel. Így volt ez az első incidensnél is, az Úrral annyit közöltem, hogy ha vele nem lehet ezt megbeszélni, akkor a feletteseivel fogom. Ezért tettem akkor bejelentést Önöknél, minek nyomán arról tájékoztattak, hogy az ügyet kivizsgálták és az Urat felszólították, hogy ezt a hangnemet mellőzze.

Ezzel szemben jelen ügyünk kirobbanását pont az váltotta ki, hogy a jelek szerint a szolgálattevő nemhogy elgondolkodott volna a magatartásán, de személyes sértésnek veszi azt, hogy egy utas neki szólni merészelt és ezért őt megrótták (ha megrótták...).

Február 27-én az történt, hogy én a vasúti létesítmény utasok számára megnyitott részén kerékpárommal közlekedtem, de nem azon a helyen, ahol a személyszállító vonatok menetrend szerint le- és felszállás céljából megállnak, hanem attól még nagyjából 20 méterre. Éppen arra készültem, hogy a kerékpárról leszállok, ahogy szoktam.

Itt "kötött belém" a szolgálattevő és a kezében lévő tárcsával mutatta azt, hogy idézem: "Ez itt tilos!". Tette ezt megemelt hangon.

Erre én azt válaszoltam neki, hogy tudom.

Erre válaszolta ő, hogy "Akkor le lehet szállni!", itt már kifejezetten ordítva.

Mert való igaz, hogy ahová ő a tárcsával mutat az már a vasútállomás része, ahol - jól tudom és be is tartom - kerékpározni tilos. Mindig leszállok a nyeregből, mielőtt ezt a területet elérném, mert tudom jól, hogy ott már tilos.

Azért tudom mindezt, mert mielőtt a vasúton a kerékpáromat elkezdtem magammal szállítani, megnéztem az önök szabályzatait és még az ügyfélszolgálatot is felhívtam, mert nem találtam a személyszállítási üzletszabályzatban a kerékpározás tilalmát. A kolléganőjük nagyon készséges volt és felvilágosított, hogy a kerékpározás tilalma nem a személyszállítási üzletszabályzatban van szerepeltetve, hanem a díjszabásban.

A díjszabást elolvasva meg is leltem a tilalmat, miszerint idézem:

"9.1.5. Korlátozások 

A vasútállomás egész területén és a vasúti kocsiban tilos kerékpározni. A 

vonat teljes megállása előtt a kerékpárral nem szabad a vágányok közé lépni, a 

peronon várakozni (kivéve a széles szigetperonokat). "

Mivel a vasútállomás területe számomra nem világos, jelölve táblákkal és feliratokkal nincs, ugyanezen díjszabás értelmező rendelkezéseinél megnéztem, mit értenek Önök ez alatt a fogalom alatt és azt láttam, hogy idézem:

"Vasútállomás, megállóhely: vasúti létesítmények személyforgalmi célokat 

szolgáló, utasok számára megnyitott területe, ahol a menetrend szerinti 

személyszállító vonat le- és felszállás céljából megáll."

Mivel tehát a díjszabásban az szerepel, hogy a vasútállomás területén tilos kerékpározni, és ugyanezen díjszabás szerint nem a teljes létesítmény számít vasútállomásnak, úgy értelmezem, hogy ahol a menetrend szerinti személyszállító vonat le- és felszállás céljából nem áll meg, ott szabad kerékpározni. Ez a peron egy jól behatárolható része és mivel Szob végállomás, ráadásul egészen jól látható is.

Itt jegyzem meg azt, hogy az incidens idején érvényes díjszabás régebbi kiadású volt, mint az érvényes személyszállítási üzletszabályzat, így a lex posterior derogat legi priori (újabb szabály felülírja a régit) elv alapján az újabb szabály felülírta a régit, és mivel az újabb szabályban tiltás nem szerepelt a kerékpározással kapcsolatos résznél, értelmezésem szerint akár veheti úgy a szerződő fél - az utas - hogy kerékpározhat a vasút területén, hiszen azt egy egészen friss szabály nem tiltja, miközben minden másról részletesen rendelkezik.

Mindezzel annyit szeretnék csak Önöknek javasolni, hogy a kerékpározás tilalmát a személyszállítási üzletszabályzatban (is) szerepeltessék, mert az utas ott fogja keresni.

Summa summarum, ahol én kerékpároztam, ott szabad volt és szabad a mai napig is. Ebben biztos vagyok!

De nem is ez váltotta ki az ellentétet, hanem az, amilyen hangnemben és stílusban a szolgálattevő velem beszélt.

A "Le lehet szállni!" után én kikértem magamnak, hogy ilyen hangnemben szóljon hozzám, erre lettem elküldve a k*** anyámba és lettem lebuzizva.

Az igazsághoz hozzá tartozik és magamat annyiban hibásnak is tartom, hogy a szolgálattevő tudomására hoztam abbéli véleményemet, hogy amennyiben ő így áll az utasokhoz, akkor nem való erre a munkára és hogy szerintem szakmát kellene váltania. Ezt nem kellett volna, teljesen felesleges mondat volt, de elhagyott a híres önuralmam a buzizás után.

Szóval továbbra is tartom, hogy a szolgálattevő nem járt el helyesen és nincs joga az utassal így beszélni akkor sem, ha az utas esetleg arra okot adott.

Én nem adtam rá okot, így a dolog még súlyosabb megítélés alá esik.

De a levelem megírásának következő, és talán legfőbb indoka nem ez.

Már az eset előtt megfigyeltem, de nem tartottam fontosnak azt, amit azóta, a témára érzékenyebb szemmel már többször észlelek és ma reggel le is fényképeztem. A fényképeket mellékelem.

A fényképeken azt látjuk, hogy az említett szolgálattevő tudtával, az önök saját alkalmazottja az állomás területén kerékpározik, miközben a vágányról nemzetközi gyors hajt ki, tehát mozgásban lévő vonattól néhány méterre.

A fényképeken szereplő személyek arcát a vonatkozó adatvédelmi elvek szerint kitakartam és egyébként sem az a célom, hogy bárkit bajba keverjek. Csak a jelenséget szeretném bemutatni.

Mert néhány dolgot felvet.

Az első, hogy ezek szerint a szolgálattevő valószínűleg másnak nem szól, csak nekem, ez pedig azt erősíti meg, hogy törleszt. Ez elfogadhatatlan és előrevetíti azt, hogy a jövőben is várható, hogy irányomban lesznek megnyilvánulásai. Ezt szeretném elkerülni! Mivel én vasúttal kívánok továbbra is utazni, csak egy mód van erre, mégpedig az, hogy a szolgálattevő befejezi ezt a magatartását és mindaddig, amíg én arra okot nem szolgáltatok, irányomba nem nyilvánul meg. Semmilyen formában. Kérném erre nyomatékosan felhívni a figyelmét!

A második, hogy ha a vasútállomás területén tilos kerékpározni, az mindenkinek tilos mindaddig, amíg a szabályzatban azt nem szerepeltetik, hogy "az utasnak tilos", vagy a "személyzet kivételével tilos", vagy hasonló. A szabályzatukban én ilyesmit nem olvastam. Mint biztonságtechnikával foglalkozó szakember a véleményem az, hogy az utasnak éppen annyira veszélyes kerékpároznia, mint az alkalmazottnak, így eszerint különbséget tenni köztük nem lehet. Az alkalmazott ugyanúgy meg fog halni, ha a vonat alá esik, mint az utas. Én magam pontosan ezért nem kerékpározom olyan helyen a vasút létesítményein belül, ahol vonatok közlekednek. Nem azért, mert szabály, hanem azért, mert jól felfogott érdekem, ha élni szeretnék. Nem csak nagy pályaudvarokon, de a szobi kis vasútállomáson sem ülök nyeregbe.

A harmadik, hogy ha az utas kerékpározókat lát, mégpedig úgy, hogy azt is látja, hogy a szolgálattevő ezt engedi, az utas arra fog gondolni, hogy ezt szabad. Márpedig az utas minden reggel ezt látja. Nem én, fogok erre gondolni, hanem az átlag utas, aki velem ellentétben nem tanulmányozza át a szabályzatokat. Ezzel mindössze annyit kívánok jelezni, hogy a személyes példamutatás ezekben az esetekben is fontos.

És végül, de nem utolsósorban, a szolgálattevő úrnak nincs erkölcsi alapja mindaddig az utasnak - például nekem - szólni, ameddig maga a szabályokat nem tartja be. Jogi alapja lehet, de erkölcsi alapja nincs. Ez pedig főként az egyszerűbben gondolkodókban ösztönös ellenállást vált ki, a cizelláltan gondolkodókban pedig konkrét reklamációt és akciót. Ez folyamatos konfliktushoz vezet, amire gondolom a MÁV-Start Zrt-nek nincs szüksége.

Tisztelt Uram!

Elnézését kérem, ha hosszúra nyúlt levelemmel terheltem, de mindenképpen a segítő, javító szándék vezérelt és azt megígérem Önöknek, hogy ameddig vonattal utazom, a problémákra fel fogom hívni a figyelmüket és véleményemnek hangot fogok adni.

Tisztelettel:

aláírás

Ne félj!

A félelem belekúszik annak a lelkébe, aki hagyja.

Az Apocalypto című film az egyik kedvencem. Több jelenete is szenzációs, de a legjobb az, amit most - sajnos csak angol felirattal, de - megleltem. Íme:

Az angolul - és majául - nem tudóknak annyit, hogy a kulcsmondat 45 másodpercnél hangzik el. Magyarul így szól: "Nem azért neveltelek fel, hogy félelemben élj..."

Lám, az egyszerű népek bölcsessége... Mindenesetre nem kell ahhoz dél-amerikai őserdőben élni, hogy az ember ezt az alapvető igazságot felfedezze magának. A félelem ugyanis megöli a lelket. És jó üzlet.

Sokan törekednek arra, hogy megfélemlítsenek minket. Mert aki fél, az rávehető dolgokra.

De ugye Ti, a barátaim értelmesebbek vagytok annál, hogy bedőljetek a félelemgépezetnek. 

Én ugyanis - bár nem vagyok indián törzsfőnök - nagyon nem szeretném végignézni, ahogyan félelemben éltek.

Hát ne féljetek!

Egy év Szobon

Most nézem a naptárat és azt látom, hogy éppen ma van egy éve, hogy elhagytuk Budapestet. Vannak az életben jó döntések, ez is az volt.

Bár a házzal voltak, vannak és lesznek is gondok, mindenképpen pozitív változás volt az életünkben ez a költözés és egyetlen hibát követtünk el: hogy nem léptük meg már korábban.

Mi történt az egy év alatt? Sok minden. Az első hónapban kifeküdt a kazán, így azt cseréltük. A használtan vett kazán jól teljesít és olcsón megúsztuk.

A tetőt lecseréltük, már nem ázik be és ez megnyugtató. A tetőcserével együtt a szigetelést is kicseréltük a tetőtérben, azóta nincs légmozgás, kellemes és egyenletes meleg van. Az új tető gyönyörű, bár a féltetőt még nem alakítottuk hozzá. Majd tavasszal...

A terveinket többször átírta az élet, de szerencsések vagyunk, hogy mindig sikerült korrigálni. Így hiába feküdt ki az autó, a tető mégis készen lett. És ez a lényeg. A féltető ráér. Nem ázik be és a nagy tetőről leszedett bádoggal megtuningoltam az összeeresztéseket is, így remélhetőleg a télen már kevesebb havat hord be a szél. 

Szépészeti beavatkozásokat is tettem, így például az utcai fronton lecseréltem az elő-tetőt, amelyen így már a szép új cserép van és le is lett lambériázva. Persze ez sem ment könnyen, az egész tartószerkezet el volt rohadva, így gyakorlatilag csinálhattam teljesen újat. Megérte, mert kifejezetten jól mutat.

A tetőcsere során a fa elemeket már mahagónira pácoltuk, ez lesz az új színvilág. Hamarosan nekiállok a fehérre lemázolt lécekről is levakarni a zománcfestéket, minden szép faerezetű lesz, mahagóni lazúrral lekezelve. Szépen fog mutatni.

Persze ez sok idő és ebben a párás-ködös időben nem nagyon lehet pácolni, mert sosem szárad meg. Így valószínűleg ez a munka is tavaszra halasztódik. Szerencsére sikerült kitalálnom egy jó módszert, amivel mindig csak egy léc fog hiányozni a kerítésből, így gyakorlatilag szépen lassanként megcsinálható a művelet.

Tervek vannak az ablakok cserélésére, a ház külső szigetelésére (Dryvit) és természetesen a ház átszínezésére is. De ezekhez a tervekhez egészség kell, mert ha egészség van, minden van. Dolgozgatunk, gyűjtögetünk és szépen lassan, de haladunk előre. Szerencsére évekre előre megvannak a célok, amelyekért érdemes küzdeni. Nem unatkozunk...

Hogy milyen az élet Szobon? Röviden: jó. Hosszabban: nagyon jó! Akik folyamatosan olvasgatják a bejegyzéseimet, azok tudják, hogy a terveimet megvalósítottam. Sok a bringázás, bár nem annyi, amennyit szerettem volna. Azért mégis több, mint amennyi Pesten volt. És milyen helyeken jártunk...

A bringázásnak (is) köszönhetően nagyon jól érzem magamat, fogytam is(meg remélem fogok is még), a lábaim is javulnak. Az élményeimet a Csodabringa blogban írom meg, ide kattintva olvashatod. 

A bringázás mellett az evezés volt a fő program a nyáron, pár száz kilométert lehúztunk a Dunán és az Ipolyon. Erre amúgy külön blogot is nyitottam, a Kajakozom blogom ide kattintva olvasható.

A kajak is nagy szerelem, most télen kicsit pihennek a hajók. Én tudom, hogy a víz az úr és semmiképpen nem kívánok még egyszer nulla fok körüli vízben fürödni. Egyszer elég volt, majdnem ott maradtunk Apukámmal. Úgyhogy télen nincs evezés, hacsak nem sikerül valahogy szereznem egy neoprem ruhát, amely vizesen is melegen tart. Jelenleg nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben lesz erre 25 ezresem. Így a hajók most téli álmot alszanak.

Minden idők legnagyobb árvizét megúsztuk, helyesebben bebizonyosodott, hogy jó helyen választottunk házat. A legmagasabb vízállásnál is még 4 méterrel feljebb voltunk, ez megnyugtató. Vehettünk volna lejjebb házat, közelebb a Dunához, de nem tettük. Olcsóbban lettek volna nagyobb házak, nagyobb kerttel. A döntés, hogy nem ott vettünk végül, jó döntésnek bizonyult.

Tervek? Vannak. Több kirándulás, több pecázás a Dunában és az Ipolyban. Azt tűztem ki célul, hogy kicsit nagyobb egyensúlyt találok a munka és a pihenés között, mert jelenleg a sok anyagi megterhelés miatt túl sok munkát vállaltam, ami megeszi az életemet. Persze élvezem, de kevesebb is elég lenne.

Fontos változás az életünkben, hogy letettük az autót. Vonattal járunk dolgozni és vonatozni jó. Vannak idegesítő dolgok, de közel sem annyi, mint az autózáskor. A vonaton ülve az idő a miénk, ki is használjuk. Én magam írogatok, azaz pénzt keresek ezen idő alatt is. 

A MÁV olyan, amilyen, de azt meg kell jegyezzem, hogy nem söpörték le az észrevételeimet az asztalról, hanem megfontolták. Visszaállították a bicikli kocsit a reggeli járatra, odafigyelnek, hogy az utolsó kocsi is a peronnál legyen. Nem sok reményt fűztem a betelefonálásaimhoz, de megérte jelezni az észrevételeimet. Nem a peronon utazik a bringa...

Egyébként a budapesti közlekedésemet biciklivel oldom meg. A vasútállomástól a munkahelyemig 4 perc az út, tömegközlekedéssel 30 lenne. A munkahelyem és a másodállásom között 15 perc az út, tömegközlekedéssel 1 óra lenne. A bicikli tehát szabadság, amit semmi más nem tud megadni. 

A mostani hidegekben térdvédőt húztam, mert szeretnék majd hatvanévesen és hetvenévesen is bringázni. A bicikli kormányából lefűrészeltem 6-6 centit, azóta könnyebb felcihelni a vonatra és jobban elférek az autók között is, amikor a lámpánál előre óvakodom. Nameg jobban elfér az előszobában is, ahol jelenleg tároljuk a bringáinkat.

A szobi élet fontos részét képezik a macskák is. Kettőt fogadtunk örökbe novemberben, és tavasszal egyel meg is szaporodtunk. Azt hittem, én vagyok a nagyobb macskás, de a kis Feleségem rám cáfol. Meg a rohadék dögök is, hogy őt jobban szeretik, mint engem...

Ez egyébként valószínűleg azért van, mert Ő nem húzkodja a fülüket, nem nyaggatja őket folyamatosan. Én meg nem bírom megállni a dögönyözést, amit a macskák korlátozott mértékben képesek elviselni. Azért persze engem is szeretnek, gyakran telepednek az ölembe. Többnyire akkor, amikor nagyon dolgoznom kellene. Nem tudok ellenállni nekik, mert gyönyörű és titokzatos lények.

Amikor tehát jönnek a nehézségek a házzal, vagy a bevállalt sok melóval, elég arra gondolni, miért is küzdünk. Az ember nagy levegőt vesz és csinálja, még akkor is, amikor kedve lenne úgy élni, mint a rendes emberek. Munka után elmenni a gyerek(ek)ért az óvodába-iskolába, hazamenni és élni. Ilyen is lesz majd. Talán egy év múlva már ilyesmiről is beszámolhatok...

Jelenleg a macskákra irányítjuk az összes szeretetünket és nagyon sokat vissza is kapunk tőlük. Az igazi persze egy gyerek lenne, de jelenleg annyit tehetünk, hogy megteremtjük a feltételeket a gyereknevelésre. Ha majd jön a gyerek, illetve jönnek a gyerekek, akkor legyen nekik hová. Szob ideális hely a gyereknevelésre, ezért (is) költöztünk ide.

Összegezve tehát csodás egy évünk volt Szobon, remélem, hogy ennél még szebbek következnek. Mi mindent megteszünk ezért, rajtunk nem múlik.